Jelige: Napraforgómag – Szelfi; Emlékezet

Szelfi

December 25, péntek, este

– Francba a karácsonnyal! -kiáltott fel Z. -Már megint itt van a szeretet ünnepe, ahogy a mai világban nevezni szokás. A lakásokat körbejárja a szeretet melege és a boldogság, de kint megint havazik! Ilyen időben lehetetlen befejezni az időgépet…

Z mérgében rácsapott az éjjeliszekrényen árválkodó fém csavarhúzóra, ami emiatt lepottyant a földre és egy lyukat ütött a padlóba. Nem volt akkora probléma ez, a padló rettenetes állapotban volt a rengeteg mászkálástól. Z szinte minden nap órákon át sétálgatott és gondolkozott. Egy kisegér szaladt el a lábai között, ijedt volt a nagy hangzavartól. Z félkész időgépe az asztalon hevert több tucat papírköteggel együtt, melynek célja csak az volt, hogy ne fagyjon meg az időgép. Aprócska szerkezet volt, elfért egy gyermek tenyerében is. És hogy az időjárás miért befolyásolta Z terveit? Mert Z úgy tervezte meg, hogy napelemmel működjön, de ha szükséges, akkor nulla °C körüli hőmérsékletben elkezdje felmelegíteni magát az elraktározott napenergiából. Már nem sok hiányzott az időgép befejezéséhez. Pusztán három tucat pázsitfű és bivalynyál kellett hozzá. De persze, pont a mai nap esett -10 fokra a hőmérséklet. Ilyen időben az orrom is lefagy, nemhogy a bivalynyál-gondolta Z fáradtan.

Hogy miért tervezte meg az időgépet, maga sem tudta. Mintha egy isteni szikra pattant volna ki az agyából, minden előzetes tervezgetés nélkül kezdte el összerakni. Voltak sikertelen próbálkozásai, ugyan kinek nincsenek? Az első időgépe pusztán 3 másodpercet volt képes visszamenni az időben. Utána 10 percet. Z harmadik időgépe miatt majdnem ott maradt úgy majdnem 65 millió évvel ezelőttnél, amikor túlszámolta magát és a dínóknál kötött ki. Egyedül az mentette meg, hogy az aszteroida a földbe csapódott és ez visszalökte őt a saját idejébe. Ez volt a negyedik időgép, amit elkészített. Maximum 150 évet akart Z visszamenni, hogy teljesítse titkos vágyát. Z nagyon szerette Juhász Gyula költészetét. Mindent tudni akart róla, sosem elégedett meg a tankönyvi információkkal. Ezért is találta ki, hogy elmegy abba a korba, ahol Juhász élt. Hogy beszélgessen vele, esetleg egy szelfit is készítsen magukról, hogy kirakhassa a falára. Dicsőségfalnak nevezte. Volt ott minden: dínók foga, tervrajzok egy űrhajóhoz, egy kép egy szerelmespárról, egy egészen pici darab holdkő, egy fénykép róla, ahogy visszatért az első időutazása után.

– Hogy verne meg téged a Jóisten! -szalad ki Z száján. -Miért nem tudna egyszer a karácsony egy meleg napra esni? Mindegy, majd erre is kitalálok valamit…-mondta Z, miközben egy hatalmasat ásított. Lefekvéshez készülődött már, szemeit alig bírta nyitva tartani. Befeküdt az ágyába, majd magához ölelte a párnáját, kényelembe helyezte magát. Öt percen belül már békésen aludt.

December. 26, szombat, reggel

Z csak úgy kipattant az ágyból, mint akit megrázott az áram. Végre rájött, hogyan tudná tökéletesíteni az időgépet. Szépen havazott a mai napon. Rájött, hogy mi hiányzik az időgépből. A hidegtűrő képesség. Nulla °C még nem olyan hideg, de mi történik akkor, ha régen hűvösebb volt vagy esetleg már -1 fok alá esik a hőmérséklet? Ha így nem tud utazni, akkor egy mini radiátort mellé kell szerelni, ami mindig a megfelelő hőmérsékleten tartja, így bármikor tudja használni. Z felkereste az összes szerszámát, így az egész délelőttöt azzal töltötte, hogy megszerelje a pici radiátort. Rájött arra is, hogyha ott van a radiátor, akkor nem kell a bivalynyál, amit eredetileg szigetelésre akart használni. Délutánra sikerült mindent tökéletesítenie, ezért elkezdett összepakolni a kis hátizsákjába nélkülözhetetlen dolgokat: a plüssmalacát, tartalék akkut, nagyon meleg ruhákat, a kedvenc könyvét, tollat, párnát és a jegyzetekre használt vastag kiskönyvet. Z nagyon izgatott volt, alig várta a holnapi utazást, mikor végre találkozhat Juhász Gyulával. Kiskora óta imádta őt, már-már szerelmes volt belé. És holnap végre találkozhat vele! Persze, Z úgy számolta, hogy akkorra menjen vissza, amikor Gyula annyi idős volt, mint most ő maga. Z zsebre rakta a csúcsminőségű kameráját, amit ő maga szerelt össze mindenhonnan összeguberált alkatrészekből. Ha már ott van, akkor képet is készítenie kell, hogy legyen mit kiraknia a Dicsőségfalra. Befeküdt az ágyába, az agya pörgött a gondolatoktól. Olyan izgatott volt, hogy alig bírt elaludni, de tudta, hogyha most nem alszik, holnap nagyon fáradt lesz. Megpróbált a párnáját átölelve elaludni, bár már most indulni akart, tudta, hogy nem indulhat még el. Az éjszaka közepén sosem érdemes utazni, fárasztóbb, mint a nappali utak. Sokára aludt el, túlságosan izgatott volt. Valamikor mégiscsak elaludhatott.

December 27, vasárnap

Z felkelt, megfürdött és reggelizett. Olyan nyugalmasan telt a reggele, mintha nem éppen világmegváltó dolgot készült volna tenni. Csak a saját világát készülte megváltani, de az ember a naplójában bármi dicsőítőt írhat, nem? Még egyszer átnézte a táskáját, a jegyzeteit és útra készen állt. Felvette a csizmáját, kabátját, sálját. Az időgépet a zsebébe süllyesztette, majd elindult a közeli domboldalra. Havas, hűvös nap volt, halvány napfény világította meg az útját. Néhányszor megcsúszott a jeges úton, de húsz perc kemény mászás után elérte a célját. Megállt a dombtetőn és körülnézett. Nem sejtette, hogy utoljára látja ezt a tájat. Beállította az időgépet. Izgult, mint mindig, hiszen bármikor beüthetett a baj. De Z a kevés szerencsések közé tartozott, szinte sose történt vele semmi rossz. Így hát behunyta a szemét és bekapcsolta az időgépet. Érezte az apró rántást a köldöke környékén, ez jelezte számára, hogy sikerrel járt. Csípős levegő érte az arcát, hatalmas pelyhekben hullott a hajába a hó. Egy templom mellett állt a tér közepén. És akkor meglátta őt: ott állt vastag, szürke kabátban, kalapban és egy vastag sálat tekert a nyaka köré. Z odasétált hozzá, félénk volt, félt tőle, hogy Gyula nem fog vele szóba állni, esetleg elhessegeti. Z a kedvenc idézetét mondta, miközben hozzáért a vállához. Így kezdtek el beszélgetni. Juhász nagyon örült neki, hogy ez a szép, fiatal lány felismerte őt és érdeklődik a költészete iránt. A férfi nagyon sokáig csak furán nézett Z-re. Az öltözete nem illett az ő korához, de nem sokáig firtatta, lekötötte minden figyelmét a lány arca. Talán ez az, amiről ő is írt a verseiben, a múzsa, az első látásra szerelem. Gyula tudta, hogy nem talál még egy ilyen nőt sehol. Amikor Z a táskájában matatott, a férfi eldöntötte: meghívja őt vacsorázni a házába. Elmondta, hogy merre lakik, merre induljon a lány. Este 7 óra körül beszélték meg a találkozót. Z addig bejárta a környéket, könyvtárba ment, bort vásárolt. Helyet keresett az időutazáshoz, a templom melletti temetőre esett a választása, hisz itt biztos nem fog egyetlen ember sem mászkálni éjjel, amikor visszajön. Egész nap ok nélkül mosolygott. Este elindult a férfi lakására. Kopogtatott, Gyula mosolyogva nyitott ajtót neki. Izgult, de nem akarta elengedni a lányt maga mellől. Megcsókolta Z-t az ajtóban. A lány először nagyon meglepődött, végül átölelte a férfi nyakát és ugyanolyan szenvedéllyel visszacsókolta. Így botladoztak be a lakásba. A bor nem került kibontásra, az étel ott maradt a tűzhelyen. Az est további része meztelenül telt Juhász Gyula ágyában.

December 28, hétfő

Z zavartan ébredt egy idegen ágyban. Oldalra fordult és szemben találta magát Gyulával. Hirtelen minden eszébe jutott, elpirult és mosolyogva nézett a szerelme szemébe. A férfi meglobogtatta a kezében a tegnap éjjel készített képet. A lány akkor csinálta, mikor kimentek a holdfényes erkélyre. A képen egymásra mosolyognak, szerelmes tekintetük van. Nagyon fura volt, amikor Z szelfinek nevezte. Itt még sosem készült ilyen kép, mindig valaki más fotózta őket, sosem fotózták magukat. Ráadásul Z gépe hamar elkészítette a képet, színesen nyomtatott. Gyulát ámulatba ejtette a technika. Egész délelőtt beszélgettek a kameráról. Z úgy érezte, hogy feltétel nélkül megbízhat a férfiben. Elmesélte neki, hogy ő a jövőből jött, egy időgépet készített, csak azért, hogy találkozhasson vele. Mindenről beszámolt: a próbálkozásairól, a hideg karácsonyi estéről, arról, hogy milyen a jövőben, mennyire keveset lehet olvasni Juhászról a tankönyvekben. Rengeteget beszélgettek, nevettek. Észre sem vették, mennyire elszaladt az idő, csak az tűnt fel nekik, hogy besötétedett és kint felkapcsolták a közvilágítást. Z indulni készült. Nehéz szívvel hagyta ott Gyulát. Szerelmesek voltak egymásba, hiába nem ismerték egymást még 24 órája sem. A lány elgondolkozott; az ő jelenében senkije sincs, se barátai, se családja. Itt viszont esélye lehet egy boldog életre.

December 27., vasárnap, két évvel később

Gyula háza már-már kicsinek tűnt. Apró és nagy lábak topogtak minden reggel a padlón. Z és Gyula pici lánya éppen járni tanult. Mindketten örömmel néztek a babára. Ő volt a szerelmük gyümölcse. A férfi elővette Z kameráját, hogy elkaphassa azt a pillanatot, ahogy a kislány egyedül sétál, felesége pedig mosolyogva nézi őt. Időbe telt, hogy Gyula megtanulja, hogyan kell szelfit és fényképet csinálni a géppel, de mióta rájött, hogyan is működik ez az egész, azóta mindenhova magával vitte és szorgalmasan készítette a képeket. Sorban voltak kiállítva a falon, elmesélve az ő történetüket. Ami eleinte furcsa volt Gyulának, az mára már teljesen megszokott lett.

– Z... Jó reggelt kívánok magának. Remélem jól aludt a mai éjszakán. Remek a gyógyulása, nagyon jót tesz önnek a fényképezés. Át tudna jönni kérem a doktor úr szobájába? -beszélt Z-hez kedves hangon egy ápolónő, aki fehér ruhájában majdnem elveszett a fehér falak között. Z zavarodottan nézett körül. Az előbb még a kisbabáját nézték Juhász Gyulával, miközben egymást ölelték, most pedig egy fehér szobában van, amelyben még sosem járt. Átsétált a doktor szobájába, vagyis amit annak remélt, hisz az ápolónő nem mondta meg neki, melyik az. Elolvasta a táblát, mielőtt belépett: San Xiguis Elmegyógyintézet, Súlyosan Betegek osztálya, Dr. Briga Jesús főorvos irodája.

Emlékezet

Nap. Fény. Friss levegő. Új nap! Reggel van, a napfény átsüt a lehunyt szemhéjamon, ez keltett fel. Mennyei érzés, imádok erre kelni. Kis orrommal mélyet szagoltam a levegőbe: tavasz illata, állatok, étel. Felkeltem a fekvőhelyemről, megráztam a fejem és kisétáltam a kertbe, felszedtem a földről egy szép, piros almát és beleharaptam. A szám szélén lecsordult az alma leve, élveztem, nagyon finom volt ez az alma! Miután elfogyasztottam szerény kis reggelimet, elkezdtem futni az udvarban. Ezt szoktam csinálni minden reggel. Futok mindig öt kört, majd beleugrok a kis tóba és lefürdök ott. Ez a rutinom, ennél jobb nincs. Körülbelül három éve szoktam rá erre, mert nagyon unatkoztam reggelente, amíg anyát vártam.

Anya egy magas, vékony, barna hajú, kék szemű, vastag ajkú nő. Ő itt mindenki anyja. Húszan vagyunk itt, van egy nagy épület, mindegyikőnknek van egy kis szobája, nem túl nagy, de nekem pont elég. Van egy kis ablak és anya nem túl szigorú, megengedi, hogy egymásnál aludjunk. Mindig jön reggel, simogatva kelt minket és általában gyümölcsöt hoz reggelire. Az én kedvencem az alma, imádom, ahogy a ragacsos leve lefolyik a szám szélén, én ezt nevezem tömény boldogságnak. Utána pedig mindig játszunk a többiekkel, nagyon szeretem, amikor labdázunk! Kis piros pöttyöslabda van, rá van írva a nevem. Vagyis azt hiszem, olvasni még nem tudok, de anya mindig azt mondja, hogy ez az én labdám.

Két éve kaptam, szerintem a szülinapomra. Anya felkeltett, megsimogatott és puszit adott és hozott szép, piros almát. Mikor megettem, anya elmosolyodott és azt mondta nekem, hogy legyen nagyon boldog szülinapom, majd odaadta a kis piros pöttyöslabdám. Mikor anya kiment, átmentem a legjobb barátomhoz, megmutattam neki a pöttyöslabdát. Azóta nagyjából minden harmadik reggel játszunk vele, együtt a többiekkel. A labdánál szerintem nincsen jobb játék a világon. A játék után ebédelni szoktunk. Az én kedvenc ételem ilyenkor a kukorica, minden nap tudnám enni! Ezek után sorsot húzunk, hogy aznap kit vigyen el sétálni anya az erdőbe vagy a városba. Persze jól kell viselkedni egész nap, különben anya nem teszi be a nevünket abba a nagy szürke zsákba, amit a fejére szokott tenni. Én mindig jó vagyok, anyát nem zavarja, hogy néha elveszem a szép, piros almát a kertből, az sem baj neki, hogy futok a virágok mellett. Egyszer egy masinával kiállt, ami nagyot villogott, a szeme elé fogta ahogyan a tóban pancsiztam. Mosolygok, mindig boldog vagyok, ha fürödhetek.

Ma a legjobb barátom a soros a sétán, anya az ő nevét húzta ki a szürke zsákból. Nélküle a pajta mögé szoktam menni, ott van egy erdő. Oda szoktam menni gondolkozni, ásni, túrni, játszani. Amikor átsétálok a pajtán, mindig megnézem a bocikat. A bocik hozzám képest magasak, és foltosak. Én is látom, hogy foltos vagyok, a kezemen van egy nagy barna folt, amúgy fehér vagyok. De a bocik is fehérek, csak nagyon foltosak. Fekete, barna, szürke... Néha elkísérnek a pajta széléig, nézik, ahogy ásni kezdek a fa tövében. Néha találok gombát, olyankor a számba veszem. El is szoktam rágcsálni, nagyon finom! De, amikor sokat találok, akkor viszek anyának is, a bocik mindig kölcsönadják a kis kosarukat, amiben friss fű van. A házunk elől szokta szedni anya a füvecskét, ott vannak napraforgók is. Anya örül nagyon, amikor viszek neki gombát. Néha készít belőle valami levesszerű ételt, amit kis üvegekbe tesz, néha jön egy kopasz, dagi bácsi, aki valami csengő zsákocskát ad oda anyának a gombámért. Egyszer láttam, hogy anya egy nagy zsákot kapott a csilingelő kiszsákért cserébe.

Ma, amikor visszamentem a kis házunkba, láttam az egyik lányt sírni a sarokban. Itt senki sem szokott sírni, ez a legjobb hely a világon. Anya itt van, vannak itt barátaim és itt van a szép, piros alma. De a lány sírt, nagyon sírt. Odamentem hozzá, az orromat a hajába bújtattam és a fülébe súgva kérdeztem meg, hogy mi baja van. Azt mondta, hogy jött ma egy kövér bácsi, akinek egy kedves felesége van otthon, legalábbis így mondta. Anyával beszélt, de a kislány kihallgatta és valami olyasmit mondott nekem halkan, hogy el akarják őt vinni innen, el anyától, el a barátaitól, el a legszebb helyről. Próbáltam őt megnyugtatni, de nem sikerült. Mondtam neki, hogy aludjon nálam, majd megölelgetem, nem lesz semmi baj. Befeküdt a kis ágyacskámba, én pedig szomorúan néztem őt. Miért viszik el őt? Mit jelent az, hogy elviszik? Már nem pancsizhat itt, reggel nem ihat tejecskét? Én nem szeretem a tejecskét, de ő nagyon, láttam, ahogy anya a bociktól kér tejecskét, ők szívesen adnak neki, ha finom füvet hoz nekik. Ilyen zavaros gondolatokkal aludtam el, miközben a kislányt öleltem. Ő már álomba sírta magát.

Nap. Fény. Friss levegő. Új nap! Reggel van, a napfény átsüt a lehunyt szemhéjamon, ez keltett fel. A kislány már nem volt mellettem. Amikor kimentem a kertbe futkározni, anya szomorú arcával találtam szembe magam. Hozzábújtam, elkezdett nekem mesélni. A kislányért korán reggel jöttek, anya emelte ki őt az ágyacskámból. A kövér bácsi vitte el. Anya azzal nyugtatott, hogy a kislánynak most sokkal jobb helye lesz, mert ott csak ő lesz a kedves nénivel, nagyon fogják szeretni őt. Szomorúan sétálgattam, ma már futni sem volt kedvem. Mi van akkor, ha engem is elvisznek? Biztos jó lesz nekem? És ha a legjobb barátom nem jöhet velem? Anya jön velem? Anyát négy éve ismerem, szerintem ott volt, amikor még pici baba voltam. Anya szeretett engem simogatni, emlékszem rá. Minden nap most is megsimogat, anyáról rögtön a kedvesség jut eszembe.

A kislányon gondolkoztam, reménykedtem benne, hogy tényleg jó helyen van. Vajon a bocikat is el lehet vinni? Odafutottam hozzájuk, egészen gyorsan tudok futni, megérte ez a három évnyi futás. A bociknak nem volt semmi bajuk, csak hiányolták a kiscicát, aki mindig a tejecskét kérte tőlük. Késő estig sétálgattam, hol a napraforgók körül, hol az erdőben, ahol a gombákat szoktam szedni. Igyekeztem minél jobban elbújni, hogy anya ne találjon meg, nehogy engem is elvigyen egy kopasz bácsi.

Nap. Fény. Friss levegő. Új nap! Reggel van, a napfény átsüt a lehunyt szemhéjamon, ez keltett fel. Valahogy anya mégis megtalált. Látta, hogy szomorú vagyok, mert elment a kislány. Szép, piros almát kaptam reggelire. Meg egy puszit. Ma egész nap velem volt anya. A többiek játszhattak egész nap. Anya jött velem, ahogy futottam a virágok mellett, futkározni jó dolog! Ezek után együtt ugrottunk bele a kis tóba, pancsiztunk. Utána befutottam a szobámba, kivittem a fényes, meleg udvarra a kis piros pöttyöslabdám. Anya délután gombászott velem. Együtt túrtuk a földet, még a nyakunk is tiszta sár lett! Nagyon rég éreztem magam ilyen jól társaságban. Eddig az erdőben csak egyedül voltam. Ez volt az én kis menedékem, a játszóházam, az a hely, ahol biztosan önmagam lehettem. Anya tudott róla, hogy délutánonként itt vagyok, de sosem zavart itt, kivéve, ha én hívtam őt. Rengeteg vidám délutánt töltöttünk együtt, anyánál jobb embert sosem ismertem.

Nap. Fény. Friss levegő. Új nap. Az emlékeim már homályosak ezekről a napokról. Megöregedtem, anya is. Mindketten ráncosak vagyunk, lassan sétálunk. Már csak ő meg én maradtunk. A legjobb barátom elszökött egy hatalmas veszekedés után, soha nem láttuk őt többet. Az én kedves, foltos tehén barátaim anya szerint átsétáltak a fényes hídon, ami mögött csupa boldogság van. A napraforgók elszáradtak, a kis tavacskám mára már csak egy pocsolya. Évek óta nem jártam a gombás kiserdőmben. Vajon mit is csináltunk ott utoljára? Nagyon öreg vagyok. Ma már anya mellett alszom, a kandalló előtt. Öreg vagyok, fáradt, lassan sétálok. Hamarosan nekem is át kéne mennem a fényes hídon. Remélem anya is velem jön, nélküle el sem tudnám képzelni ezt az utat. Anya az én megmentőm. Öreg vagyok, malac vagyok, sohasem fogadtak örökbe. De azt hiszem, nekem volt a legcsodálatosabb életem anya mellett. Malac vagyok és boldog… Vajon jobb lett volna, ha embernek születek?