Jelige: Esperanza – Egy különleges hét; Kérdéseim az Úrhoz

2020. május. 03. - 17:48

Egy különleges hét

Hogy is találkoztam kedvenc költőmmel, Ady Endrével? Kérek egy kis szünetet, és máris felidézem a történteket…

Nyolcadikban, még év elején, irodalomórán Ady Endre életével és munkásságával foglalkoztunk. A téma végén egy nagy témazáró dolgozat várt ránk, ezért otthon neki is ültem a tanulásnak. Az asztalomhoz vittem a tankönyvet, a füzetet, enciklopédiát és persze a telefont. Igazából felesleges volt cipekednem, hiszen ebben a modern világban már mindenki elektronikus úton jut a tudáshoz. Aznap este én sem voltam kivétel. Ezek voltak furcsa hetem előzményei. Képzeljétek, mi történt! Bújtam a Wikipédiát órákon keresztül, néztem a költő arcát és… egyszer csak vakító fénnyel szikrázott a képernyő, majd hirtelen elsötétedett. Nem gondoltam, hogy súlyos baja lehet a telefonomnak, csupán azt hittem, hogy ez annak a mellékhatása lehet, hogy beleejtettem a vízzel teli kádba. Majd hamar rájöttem, hogy nem erről van itt szó. Miből jöttem rá? A válasz egyszerű, ugyanakkor döbbenetes. Nagyon megijedtem… Arra lettem figyelmes, hogy egy, vagyis két nagy férfikéz szorítja meg az én kezeimet. Fel sem tudtam fogni, hogy mi történik. Majd teljes életnagyságban előttem állt Ady Endre. Mind a ketten megrökönyödve álltunk egymás előtt, s néztük egymást tágra nyílt szemekkel, majd végre hozzám szólt. Hangja ijedt volt. Ruhája ünnepi, kezében szivar, haja és szeme sötét. Kérdezgette tőlem, hogy hol van, mi történt, de az utóbbi kérdésére még én is a választ keresgéltem. Remegő hangon elmondtam, hogy Debrecenben vagyunk, és hogy már 2018-at írunk. Szemeit kimeresztette, majd mondta, hogy nem jó a humorérzékem és ne szórakozzak vele. Majd belátta, hogy komolyan beszélek, mert megpillantotta a szobámban a modernebbnél modernebb tárgyakat. El sem tudta képzelni, hogy mire lehetnek jók ezek. Mivel láttam a szemében a kíváncsiságot, ezért felajánlottam neki a segítségemet. Majd megnyugodtunk és leültünk beszélgetni. Kiderült, hogy éppen Lédával volt a bálban, (ezért van rajta fekete ünneplő) mikor nagy zúgás és fény keletkezett körülötte, majd egy színes lyuk beszippantotta és elhozta ide. Utólag megfejtettem, hogy valami párhuzamos univerzumból cseppenhetett ide, hiszen már megírta a Lédával a bálban című verset, de nekem azt állította, hogy onnan jött. Ebből azt szűrtem le, hogy már egyszer meghalt, és most újraéli egész életét. Kicsit szomorú lettem, miután felismertem ezt a tényt, hiszen így nem tudtam tőle megkérdezni mindent, csupán 1907-ig. Én is megosztottam vele érkezése körülményeit. Meséltem neki a mai világról. Majd elmosolyodott, mikor mondtam neki, hogy most a verseiből, az életéből írok dolgozatot. Elkérte a füzetem… Volt egy- két dolog, amit megcáfolt, és csak ennyit fűzött hozzá:,, Jaj, de jó, hogy tudják gondolataim, de mégsem.”, de a legtöbb tényt megerősítette. Például az ujjairól kérdeztem. Csak megmutatta kezeit, s halvány heget láttam rajta. Majd a látásáról faggattam. Hiúságból persze letagadta rossz látását, de mikor hunyorgáson kaptam, beismert mindent. Láttam rajta, hogy nagyon érdeklik a modern eszközök, ezért nem is húztam tovább az időt, felálltam, hogy elkezdjük a tanulást. Viszont támadt egy jó ötletem. Egyezkedtem vele. A tanításért cserébe azt kértem tőle, hogy segítsen versei értelmezésében. Ezt kézfogással meg is pecsételtük. Majd, mikor este hazajöttek a szüleim, rögtön bemutattam nekik új lakótársunkat. Anyáék egy-két óra elteltével megbékéltek a helyzettel és együtt vacsoráztunk. Na, vajon mi volt a vacsora? Francia pirítós. Az étel hallatán Adynak eszébe jutott Párizs, s mosolyogva jegyezte meg, hogy mikor még legutóbb ott járt, akkor még nem volt ott ilyen. Az elkészítést is figyelemmel kísérte, s a végére már ő csinálta a szendvicseket. Az esti program a tv nézés volt vagy a tesóm az x-boxszal játszott. Ady egy órán keresztül próbálgatta megérteni az x-box tudományát, de elsőnek túl bonyolultnak gondolta, így inkább csatlakozott hozzánk és tv-t néztünk. Rácsodálkozott, hogy lapos tv, színes képernyő…

Másnap reggel ő magyarázta nekem a verseit. Leginkább arra voltam kíváncsi, hogy mik a versek tényleges körülményei és, hogy mit gondolt a megírásuk közben. Természetesen a valóság és a leírtak közt voltak különbségek. Miután kicsit sok volt az irodalomból leültünk és belecseppentünk újból az informatika világába. Most a telefon volt soron. Először az alapokkal kezdtünk. Megtanítottam, hogy hogy kezdeményezzen vagy éppen hogy fogadjon hívást. Miután elmélyítette magában ezt a tudást, a soron következő lecke az internet volt. Ezt ő is érdekesebbnek találta. Volt egy dolog, amit nagyon élvezett. A Youtube-on újra és újra a verseit hallgattuk, a Wikipédián az életét olvastuk, a képeit néztük és a Google Maps segítségével megnéztük a szülőhelyét is. Azokat az eseményeket, melyeket még nem élt újra, nem osztottam meg vele, mert nem tudtam, hogy mennyire jó ötlet belekavarni a múltba. Órákat töltöttünk a képernyő előtt. Majd volt egy pont, mikor láttam, hogy nem figyel. A Debrecenben töltött évein gondolkozott, ezért úgy gondoltam, hogy a délutánt arra szánom, hogy elviszem sétálni. Persze álruhában. Miközben sétálgattunk, elszívott egy szivart, melynek elmondtam a káros hatásait rá és a természetre nézve. Nyilván túl sokat nem értett belőle, ezért nem is okoskodtam tovább. Odaértünk az egyetemhez. Annyira nem örült neki, hiszen rossz emlékek kötötték ide és inkább el is ment Pestre. Azt kérte, hogy inkább menjünk máshová. Kiszellőztettük a fejünket a Nagyerdőn, majd az Ady Endre Gimnáziumhoz vittem. Láttam rajta a boldogságot, miután észrevette, hogy az iskola az ő nevét viseli. Az iskola előtt leültünk a padra, ahol egy szobor is van Adyról. A legviccesebb pont az volt, mikor fagylalttal a kezünkben, a szobor mellett készítettünk magunkról egy szelfit.

A túrázás után folytatódott a fejtágítás. A videochatet próbáltuk ki. Szegény Adynak meggyűlt a baja ezzel. Nagyon nehéznek találta. Én nyilván nem gondoltam annak, de nem gondoltam bele, hogy egy huszadik századi embernek mennyire feladhatja ez a leckét. Mikor jobban belejött, odaadtam neki a telefonomat. Sajnos ezzel kicsit elhamarkodott döntést hoztam… Megnyomott valami gombot. De úgy, hogy egy profi szerelő is csak órák alatt tudta megcsinálni. Gyakoroltunk, gyakoroltunk…. Úgy emlékszem, hogy este 11-kor feküdtünk le. Szó szerint beleestünk az ágyba. Reggel látszott rajtunk, hogy bagolyként viselkedtünk, hiszen 10-kor keltünk. Már csak arra maradt idő, hogy gyorsan megreggelizzünk, mert indult a nap. Most ő tanított engem. Persze néha kiröhögött, hogy ezt hogy nem lehet megérteni, de nem sértődtem meg, hiszen az előző nap és is így vélekedtem róla. Ebéd után volt egy kis szabadidőnk, melyet focizással töltöttünk. Mindenkinek látnia kellett volna, focimez volt rajta. Először nagyot nevettem, hiszen a versei alapján nem ilyennek ismertem. Meg egy kicsit furcsán néztek ki a vékony lábai a rövidnadrágban. A nevetést hamar el kellett fojtanom, mert láttam rajta, hogy nem igazán tetszett neki. Igazából a tesómmal együtt hagytuk magunkat, mert valahogy éreztük, hogy ez nem Ady sportja. Onnan gondoltuk, hogy esett-bukott a pályán. Szerencse, hogy füves pálya volt. Persze mindent megmagyarázott, hogy miért történt ez meg az. Úgy tettünk, mintha hinnénk neki, de mivel Ady elég okos volt, átlátott rajtunk. Hamar elfelejtette, hogy kinevettem, meg azt is, hogy nem hittem neki, így már a bűntudat sem gyötört tovább. Ezután még a trambulinon is ugráltunk egy keveset. Csináltam pár szaltót, amit a költő ámulattal figyelt. Ugrált párat, de egyszer majdnem komolyabb baja lett, így inkább úgy döntöttem, hogy elég volt a kinti játékból. Bent is folytattuk a szórakozást. Honfoglalóztunk és játszottunk egyet a Monopolyval. Jó sok ideig tartott, míg ismertettem vele a játékszabályokat, de nem hibáztattam ezért, mert mikor megkaptam ezeket a játékokat, nekem is komoly órákba telt, míg megjegyeztem, hogy mit hogy kell csinálni.

Jött az esti gyakorlás. Ezúttal néhány barátnőmet is bevontam. Eleinte senki nem akart hinni nekem, ami teljesen érthető. Majd Ady olyan eddig nem ismert dolgokat mondott a lányoknak, hogy kénytelenek voltak elhinni, hogy tényleg ő az. Meg persze kénytelenek voltak beismerni, hogy így egy emberi arcot, ilyen pontossággal lemásolni lehetetlen. Velük próbálgattuk, hogy Ady mit tanult eddig, hiszen másnap dolgozat volt és szükségem volt némi telefonos segítségre. Meglepően jól ment a főpróba, nem volt hiába a sok munka, amit belefektettünk. Így már nyugodtam mentem aludni. Reggel hamar keltem, de a költőt nem ébresztettem fel. Hagytam neki egy üzenetet, hogy mi a teendő miután felkelt. Nekem az iskolában egyre közeledett a magyaróra, vagyis a dolgozat. Kicsit féltem, hogy elfelejti, hogy hogy működnek az alkalmazások, de szerencsére semmi okom nem volt az izgulásra. Minden a megbeszéltek szerint alakult. Rögtön írtam egy üzenetet, melyben megdicsértem és megköszöntem a segítséget. Ahogy hazaértem részletesen elmondtam mindent. Jót nevettünk a kérdéseken és a válaszaimon. Izgatottan vártam a másnapot, hiszen tudtam, hogy a tanárnő sok pontot le fog vonni és alig vártam, hogy bebizonyíthassam, hogy ezeket az újdonságokat igazán megbízható forrásból tudom. Reggel úgy kipattantam az ágyból, mint valami ágyúgolyó. Korán az iskolában voltam, hogy megbeszélhessem a barátnőimmel az óra eseményeit. Már vissza is kaptuk a dolgozatot és természetesen minden úgy lett, ahogy gondoltam. Annyi pontot vontak le tőlem, hogy a hármas alsó határán voltam. A tanár számon is kért, hogy mik ezek a válaszok, miért nem tanultam rendesen. Hiába bizonygattam, hogy készültem rendesen, pár lányon kívül senki sem hitt nekem. Majd lett egy jó ötletem. Csatlakoztattam a telefonomat a táblához és felhívtam Adyt, így videóhívásban mindenről beszámolt. Persze mindenkitől csak azt kaptam, hogy photoshop, ezért más módszert kellett kitalálnom. Felhívtam anyáékat, hogy hozzák már be az iskolába az új barátomat, mert nagy szükségem van rá. Mivel dupla óránk volt, ezért tudtunk arra időt szakítani, hogy beszélgessünk a költő úrral. Mikor újdonsült barátom megérkezett, a magyar tanárnő megrökönyödve nézett maga elé, s a csodálkozástól egy székre rogyott, hiszen ő még több dolgot tudott róla, mint mi diákok és azonnal felismerte, hogy igen, ez tényleg teljes életnagyságban Ady Endre. Elmondtuk, hogy Ady hogy is csöppent ebbe a világba és persze megmagyaráztuk a dolgozatomat is, melyet ötösre javítottak. Ezzel a kis fordulattal sikerült igazán meglepnem az egész iskolát. Aznap már mindenki rólunk beszélt és mindenki Adyval akart pár szót váltani. Igazi sztár lett belőle. Volt az osztályban egy fiú, aki tíz percenként megfogta a költő kezét, hogy még véletlenül sem egy hologram-e, de mindig kiderült, hogy egy hús vér ember. Ezután az eseménydús nap után nagyon fáradtan mentünk aludni, de akkor még nem tudtam, hogy az időutazóknak nem tesz jót az extrém fáradtság…

Reggel még minden rendben volt, de ha jobban visszaemlékszem, akkor talán már akkor is sápadt volt egy kicsit, és nem gondoltam volna, hogy majd délután minden gyászosra fog fordulni… Reggel még jóízűen ettük az amerikai palacsintákat Nutellával, majd még pingpongoztunk is egy fél órát. Sok vicces fényképet csináltam ilyen rövid idő alatt is. Utána a költő szólt, hogy fáj a feje, nem érzi jól magát. Rögtön bementünk a házba, vittem neki hideg vizet, hátha az jót tesz. Sorra hordtam neki azokat az ételeket, italokat, melyeket ennyi idő alatt megszeretett. Egyik kedvence volt nagymamám málnaszörpje és a macaront is sikerült megszerettetnem vele. Azt hittem, jobban lesz. Kicsit felült és kért, hogy csináljak egy képet, amin ketten vagyunk, majd egy olyat, amin az egész család rajta van. Nagyon reméltem, hogy nem ez lesz az utolsó fotó, amelyet vele csináltam… A telefon a kezemben volt és beszélgettünk és furcsa módon azt vettem észre, hogy a beteg bőre egyre halványabb…Ezzel egyidejűleg megjelentek a szikrák, a sötétség a képernyőn… És sajnos megtörtént, amitől a legjobban féltem… Mintha teleportálták volna, a barátom eltűnt. Elfogott a sírás. Akkor ezt nem tudtam felfogni, az ezelőtti héten pedig azt, hogy megjelent a szobámban. Máris kezdtem érezni a hiányát, de egy idő után persze megszoktam. Egyszer, mikor arra gondoltam, hogy felidézem ezt a különleges hetet, azt vettem észre, hogy a telefonomban egy se maradt meg a közös képeinkből…

Attól félek, hogy ez a különleges hét nem volt más, mint egy éjszaka alatt a fejemben lejátszódó szép álom. Az a baj, hogy már arra sem emlékszem, hogy hanyas lett a témazáróm. Szerintem holnap bemegyek az általános iskolámba, kikérem a dolgozatomat és megkérdezem a tanárnőt, hogy hogy is volt ez…