Eltitkolt élet

 

Langyos tavaszi nap volt, az utca fényárban úszott. A város lelassult, az emberek élvezték az enyhe napsugarakat és a felmelegedett levegőt. A parkokban visongva játszottak a kisgyerekek, szüleik gondterhelten rohangáltak utánuk hol cumikkal, hol papírzsebkendővel. Az idősebbek az utca szélén álló padokon üldögélve vagy a fák között sétálva beszélgettek.

Nyugodtan lépkedtem a metró felé, mikor különös dologra lettem figyelmes. Szinte biztos voltam abban, hogy valaki engem bámul. Ahogyan körülnéztem, észre is vettem az út túloldalán egy tetőtől talpig a rózsaszín különféle árnyalataiba öltözött, alacsony, középkorú nőt. Kifejezetten ismerősnek tűnt, ám akkor még ötletem sem volt, honnan. Elfordultam egy pillanatra, de amikor visszanéztem, meg mindig engem fürkészett apró szemeivel. Kérdőn tekintettem rá, mire intett egyet és átkelt a zebrán. Gyorsan kapkodta rövid lábait, de még így is több percbe telt, mire végre mellém ért. Nem volt magasabb a vállamnál, így folyamatosan felfelé kellett néznie, hogy tarthassa a szemkontaktust.

– Ehem, ehem – köhintett.

– Esetleg ismerjük egymást? – kérdeztem udvariasan.

– Hogy ismerjük-e? Van mersze ilyet kérdezni tőlem? – gurult dühbe.­

– Bocsásson meg nekem, de attól tartok, nem ismerem fel magát. El tudná mondani, kérem,

 hogy kicsoda maga vagy hol találkozhattunk? – erre kis rózsaszín kézitáskájából elővett egy újságot, és abban a pillanatban minden értelmet nyert.

– Jöjjön – lökdösött egy közeli, kívülről üresnek tűnő kávézó felé. A pincért szóra sem méltatva

kezdett el kislányosan magas hangon, negédesen beszélni.

– Mint az tudnia illene, Dolores Jane Umbridge vagyok. Így már beugrik? – lobogtatta meg az

újságot.

– Persze, maga a banya a Harry Potter ötödik részéből – vágtam rá diadalmasan. Végre sikerült

rájönnöm. De mégis mit keres itt?

– Ó, hát persze! Mióta az a pletykafészek Rowling megírta Potter csodálatos történetét, folyton

utánam kiáltanak az utcán. Tessék, nézze. Ez itt magáról szól–dugta az orrom alá az újságot, amelyben mozogtak a képek. Az egyiken valóban a saját arcomat véltem felfedezni, méghozzá egy körözési plakát formájában...

– Na, jó, mi történik? Mi ez? – összezavarodtam.

– Csak olvassa! – dörrent rám kissé indulatosan.

,,Körözzük Elizabeth Denemet, Tudjukki (Voldemort) eltitkolt lányát. Aki rendelkezik bármilyen információval a körözött személyről vagy hollétéről, kérjük, haladéktalanul jelentse!”

– De...az én nevem nem Elizabeth...nem is ebben az országban születte...

– Ugyan, gondolkozzon már! – szakított félbe. – El kellett rejteniük magát. Az újságban

szereplő fotó is bizonyára rejtekhelyről, titokban készített fénykép. De magának emlékeznie kellene rám.Maga, én, meg az az őrült Bellatrix Lestrange együtt utaz...– harapta el a mondatot.

Kérdőn tekintettem rá.

– Ó, tényleg. Biztosan módosították az emlékezetét valamilyen varázsigével. Hogy ez eddig

nem jutott eszembe! De most jöjjön velem, elviszem a...

Ahogy azonban megragadta a csuklómat, a semmiből hirtelen előbukkant egy fekete csuklyás alak, belekarolt az apró nőbe és egy szempillantás alatt mindketten eltűntek, mintha ott sem lettek volna. Lehet, hogy nem is voltak, csak én képzeltem az egészet. Megdörzsöltem a szemem. Hallucináltam volna? Minden bizonnyal.

– Egy eszpresszót kérek – intettem oda a pincérnek gondolván, hogy majd az erős kávétól

kitisztul a fejem.

Furcsa volt, úgy tűnt, mintha ő nem látta volna a történteket. Jézusom, remélem nem nézett őrültnek!
Otthon egy ismeretlen eredetű cetlit találtam a zsebemben. ,,Még találkozunk, Elizabeth Denem” – állt rajta vérvörös tintával.

 

 

A címzett ismeretlen

 

Az éjjel hazafelé mentem az esőtől csillogó, kihalt utcán, mikor a tekintetem megakadt egy noteszen. Félig már elsüllyedt a mélyedésekben szétterülő pocsolyák egyikében, így gyorsan felkaptam és a kabátomba burkoltam. Hazaérve egy alapos szárítást követően izgatottan nyitottam ki a füzetet. Óvatosan végigpörgettem a teleírt, kissé sárgás lapokat, majd az elejére lapoztam, és belemerültem az olvasásba.
 

,,Lágy tavaszi szellő borzolta össze a lány állig érő, kiengedett haját. Göndör tincsei táncot járva fürdőztek meg a narancssárga napfényben. A természet ébredezett, apró, sárga pitypangok pettyezték a füves területeket. Zsenge, zöld bimbók ringatóztak a bokrok és a fák ágain. A lány csizmájának ütemesen kopogó sarka megtörte a macskaköves utca csendjét. Nem sietett, élvezte a természet szépségét. Végre volt rá elég ideje. A békés némaságot azonban hirtelen furcsa zaj törte meg. A lány körülnézett, és megpillantotta a hang forrását: egy terepszínű harckocsit. A jármű dübörögve közeledett felé, egyelőre jelét nem adva annak, hogy felismerték.

A fenébe! – gondolta. Úgy hitte, itt biztonságban lesz, hogy itt elbújhat a világ szeme elől. Tévedett. A tank zörögve állt meg előtte. Két izmos, magas katona szállt ki belőle, és kertelés nélkül a lényegre tértek. Bár tagadni próbálta kilétét, ellenőrizték igazolványát és a fejüket ingatva közölték vele, hogy el kell vinniük. Ezt viszont a lány már nem nyelte le egykönnyen. Kitépte magát a katonák enyhe szorításából és az utca vége felé iramodott. Szabadsága azonban nem tartott sokáig, a két férfi hamar utolérte. Keményen a földre lökték. Karjait hátracsavarták, testét összepréselték, alig kapott levegőt a nyomástól. Csomagként hajították be a tank belsejébe. Az út nagyon döcögős volt, ám míg ez az ülésben helyet foglaló katonáknak meg se kottyant, a lány ide-oda csúszkált a csomagtérben megkötözve. Majd hirtelen, egy éles kanyarnál nekicsapódott a jármű falának, és elvesztette az eszméletét.

Éles, fehér fényre ébredt, hátát nyomta a kemény felület, amin feküdt. Kíváncsisága erősebb volt a fájdalmainál, így ahelyett, hogy összeszorította volna szemeit, inkább körülnézett. Illetve csak nézett volna, ugyanis derekánál, nyakánál és végtagjainál fogva le volt szíjazva a kemény asztallapra. Mozdulni sem bírt, de keményebb fából faragták, minthogy pánikolni kezdjen. Ehelyett inkább megpróbálta kihúzni kezét a béklyóból. Ahogy azonban nagyobb mozdulatot tett, nyílt az ajtó és belépett egy újabb katona. Ruhájából ítélve jóval magasabb pozícióban lehetett, mint két korábbi társa. A férfi illendően köszöntötte, ám az arcán ellenszenves, hamis vigyor ült.

– Kisasszony, nem esik bántódása, amennyiben kiszolgáltatja nekünk a megfelelő

információkat –mondta tömören.

Érdes hangja ismerősen hangzott a lánynak.

– És ha nem? – kérdezett vissza dacosan, a félelem egy cseppnyi jelét sem mutatva.

– Akkor vállalja a következményeket – húzta még kegyetlenebb mosolyra száját a parancsnok.

Azzal kilépett az ajtón, újból magára hagyva a foglyot. A lány kissé megkönnyebbült, de ez az érzés nem tartott sokáig. Három idegen katona csatlakozott, majd eloldozták kötelékeit. A legkevésbé sem számított arra, ami ezután következett, ugyanis...az egyik férfi pofonütötte. Majd a másik is, a másik oldalról. A harmadik pedig keményen gyomorba vágta.

– Hol vannak a többiek? – sziszegte egyikük.

Ő csak a fejét rázta, mire újabb ütést kapott, ezúttal a vállába. A fájdalomtól összegörnyedt, kapkodta a levegőt. De nem sírt, és többé nem is szólalt meg, akármit kérdeztek.
Így ment ez hosszú napokig. Étel gyanánt valami poshadt levest löktek elé, amikor nem evett, vallatták. Minél több ütést kapott, annál inkább elhatározta, hogy magában tart mindent. Két hét után elvitték egy másik cellába, és lenyírták dús, göndör hajkoronáját. A vallatások ritkultak, mégis minden esetben nyomot hagytak rajta. De ő nem szólalt meg, egy szót sem ejtett ki többé a száján. Hat hónap múlva a parancsnok újabb látogatást tett nála.

– Jó reggelt, néma kisasszony – köszöntötte leplezetlen dühvel az arcán.

A lány csak egy szemtelen mosollyal felelt.

– Az eddigi módszerek nem segítettek a szótlansági problémáján. Úgyhogy most jöttem én,

hátha meg tudom törni – intett társainak, akik egy jeges, vízzel teli hordót cipeltek be, aztán kimentek.

– Édes kettesben – sziszegte a férfi, majd a hordóra mutatott. – Befelé! Jól hallotta. Vagy

magától megy, vagy én teszem bele! – károgta reszelős hangjával.

A lány ruhástul lassan bemászott a hordóba, a férfi pedig hirtelen lenyomta a víz alá, és rátette a fedelet. A fogoly szinte sokkot kapott a váratlan „jeges zuhanytól”. A hordó éppen csak annyira volt tele vízzel, hogy nagy nehezen még képes legyen levegőt venni.

– Ha érdemben válaszol a kérdéseimre, kiengedem – mondta a parancsnok kegyetlenül.

– Hol vannak az emberei? A társai, akikkel a tüntetéseket és a tiltakozásokat szervezték?

Nem jött válasz.

– Tudja, milyen káros hatással volt a kormányokra a mozgalmuk?

Nem jött válasz.

– Miért volt szükség az emberiség megbolygatására, amikor végre elhitték, hogy a

környezetszennyezés és a klímaváltozás miatt nem kell aggódniuk?

Nem jött válasz.Azonban a lány arcán legurult egyetlenegy könnycsepp, és eggyé vált az őtmozdulatlanná dermesztő vízzel.

– Tudatában van annak, hogy mekkora mértékben károsították ezzel a műanyagipart és a

szintetikus anyagokat előállító nagyhatalmakat?

Nem jött válasz.

– Mégis miért...

– Mert a magához hasonló pénzközpontú, nagy hatalommal rendelkezők szép lassan

tönkrevágták volna a bolygót. Tudja, ahol élünk – fröcsögte a lány maró gúnnyal a hangjában.

A férfi meghökkent.

– Mivel az üzlet érdekében elhitették az emberekkel, hogy minden rendben van, így leálltak a

környezettudatos életmóddal. Mi csak a magához hasonló önpusztító, önző, meggondolatlan úriemberek és úrhölgyek ellen, a természet és az emberiség érdekében próbáltunk fellépni – folytatta a lány dideregve, keserű szájízzel. – De maga rossz ellenszerrel próbálkozott – utalt vissza az egy évvel korábbi eseményekre. –A tüntető tömegbe lőni nem túl intelligens megoldás, nem gondolja? – kérdezte végül szemtelenül.

Ekkor azonban észbe kapott. Nem árulhatja el magát a férfi előtt, nem mutathat érzelmeket. Önmagát hibáztatta a felkelők ellen irányuló hajtóvadászat miatt. Rengeteg társát, barátját kivégezték, köztük a bátyját is. És mindezt azért, mert nem fogadták el a média által sulykolt hamis igazságot, és fellázadtak.

– Válaszoltam. Kienged végre? – ordította remegve. Választ nem kapott, de a hordó teteje

megmozdult, és neki ez éppen elég volt.

– Holnap visszajövök-ígérte összehúzott szemmel a parancsnok.

– Jöjjön csak, nincs mit mondanom – mosolygott rá vissza a felkelők vezetője.

Így telt el néhány év. A lány nővé érett, göndör fürtjei újból kinőttek, a parancsnok hajába pedig lassanként ősz szálakat szőtt az élet pókja. De nem csak külsejükben, természetükben is változtak mind ketten. A férfi megfásult, elvesztette azt a megszállottságot, amely régen hajtotta. A nő elszigetelődött, hiszen több évig csak a néma őrök és a parancsnok társaságát ,,élvezhette''. A külvilágról sem tudott semmit, ennek ellenére az ő szemében még nem hunyt ki teljesen a fény. Hiába próbálták különféle módokon megoldani a nyelvét, egy szót sem szólt. Semmit.

Egy nap éppen a vallatáshoz készülődtek őrei, mikor hirtelen feltárult az elektronikával vezérelt fotocellás ajtó. De nem jött be rajta senki. Kintről szapora lábdobogás hallatszódott szitkozódással keveredve. Egy percnyi zűrzavar után azonban csend lett. Üres, visszhangzó, nyomasztó csend. A nő óvatosan a nyitott ajtóhoz lépett, és lassan kidugta rajta a fejét. Körbenézett. Sehol senki, minden be- és kijárat tárva-nyitva volt. Felvillant agyában a szabadság reménye. Végre zsenge füvön járhatna, végre érezhetné a virágok édes illatát... Rohanni kezdett. Nem nézett se jobbra, se balra, csak futott, ahogy legyengült lába bírta. Csodával határos módon alig fél óra alatt megtalálta a végső kijáratot, és boldogan lépett ki a természetbe. Illetve a maradványába. Lesokkolva járatta végig szemét a külvilágon. A talaj kiszáradt, egy tó medre üresen ásított mellette. A távolban füstoszlopok és lángok csaptak fel, a tájon vastag szmog ült. Növények és állatok sehol. A levegőben helikopterek és vadászrepülők keringtek, a katonák és a parancsnok azokkal hagyták el a bázist. Több fogoly pedig vagy nem volt, vagy őket is magukkal vitték. A nő teljesen egyedül maradt. Rengeteg elvesztegetett év után egy olyan világban, ahol már semmi sem maradt. Se neki, se az emberiség számára.''

Teljes sokk volt, első és sokadik olvasás után is. Honnan származhat ez az írás? Vajon egy figyelmeztetés a jövőről? Hiába kutattam, soha nem tudtam meg. A notesz pedig egy kis idő után nyomtalanul eltűnt.