Jelige: Szíriusz – Változás; Képzelet

Változás

A városban nyüzsögnek az emberek. Már mindenki otthon szeretne lenni. A nap utolsó sugarai megcsillannak az ablakok üvegén és narancsos fénybe borítanak mindent. Az autók kígyózó sorokban várakoznak a piros lámpák előtt és türelmetlenül várják, hogy zöldre váltson. Némelyik sofőr idegesen dobol a kormányon ujjaival, mások nyugodtan üldögélnek. Az emberek az utcán sietve lépkednek. A villamosok és a buszok tömve vannak, mikor a megállókba érkeznek. A felszálló idős nénik gondterhelten néznek körbe, ülőhelyet keresve. Akad néhány szerencsés, akinek egy fiatal diák átadja a helyét, és cserébe (a köszönöm mellé) egy mosolyt és egy hálás sóhajt kapnak.

Egy villamos dübörög el a téren. A sárga színe, ha lehet még sárgábbnak tűnik ebben az órában. A járművön épp olyan sok utas van, mint bármelyik másikon. A következő megállóban csikorogva fékez, majd az ajtók csattanva kinyílnak és a leszálló utasok többsége a metró felé igyekszik. Egy a felszállók közül véletlen nekimegy egy olvasó lánynak, aki elejti könyvét. Halk sóhaj szalad ki belőle. Már megint. Már megint nekimentek és nem kértek bocsánatot. Már megint kiverték a kezéből a könyvet. Már megint láthatatlannak nézték...
Egy hajtincset a füle mögé tűr és kisimítja a könyv meggyűrődött, régi lapjait.
A következő pillanatban egy idős emberke a válla fölött a könyvre pillant.
– Mit olvas? – kérdi barátságos hangon. A lány meglepődik. Eddig soha senki nem szólította meg, hála a „láthatatlansága” miatt. Legalábbis ő így gondolta.
– Márai Sándor: A gyertyá…… - mikor megfordult elakadt a szava. Az idős emberke nagyon ismerős volt. Szakasztott úgy nézett ki, mint… nem az nem lehet… Meglepettségében elfelejti befejezni a mondatot, s mikor ez tudatosult benne gyorsan hozzáteszi:  ….ák csonkig égnek.
Az idős emberke arcán feltűnő csodálkozást öröm váltja fel.
– Ez igazán érdekes.
A lány nem meri feltenni a kérdést.
– És tetszik?  - kérdi most az idegen.
Bólint. Csak ő lehet, gondolja.
– Kedvenc könyveim egyike – teszi hozzá, mintegy mellékes információt. Az idős emberke szeme ismét felcsillan.
A villamos lassulni kezd és az ajtó felé igyekvők egyike kishíján feldönti a lányt.
– Tényleg? Tudja én… - kezd bele az idegen, mire a lányban feléled a remény, hogy esetleg megtudja fel nem tett kérdésére a választ – á, hagyjuk, nem érdekes… – az idős emberke hirtelen meggondolja magát.
– Elnézést de kérdezhetek valamit? – a lány végre elszánja magát, de miután felteszi a kérdést már meg is bánja. Most már nincs mit tenni, gondolja.
A bácsi – mintha semmi nem tudná kizökkenteni nyugodt, boldog hangulatából – szaporán bólogat.
– Persze, persze, amit csak óhajt.
– Nagyon hasonlít valakire… - a lány megakad. Mi van, ha hülyének nézi?
Az idegen a lányt fürkészi, és izgatottan várja a kérdést.
– Szóval… mondja csak… nem ismeri véletlen Márai Sándort? Igazán hasonlítanak… - a lány most visszatartott levegővel várja a reakciót.
Az idős emberke szinte kicsattan a boldogságtól. Felismerte!
– Dehogynem ismerem! Hisz én vagyok Márai Sándor! Tudja, azért is örültem annyira, mikor megláttam, hogy a könyvemet olvassa a kisasszony. Az emberek nem vesznek észre. Az emberek nem hogy rám, még egymásra sem figyelnek. Már napok óta bolyongok itt a városban, és elszörnyedve látom mivé vált az emberiség. Az emberek figyelmetlenek, s kizárólag saját magukkal vannak elfoglalva. Csak mennek az utcán, csak ülnek a metrón, mint a robotok. Be vannak zárkózva a saját világukba. Az emberek nem olvasnak. Mert „nincs rá idejük”. Mindig sietnek valahová, s mindig valami mással vannak elfoglalva. Ittlétem alatt jártam egy gyönyörű könyvtárban… a hatalmas könyvespolcok között egyedül bolyongtam – Márai arcáról eltűnik a mosoly s eluralkodik rajta a kétségbeesés. A lány még mindig képtelen elhinni kivel társalog a villamoson. Az író mondandóját hallgatva ő is elszomorodik.
– És még nem tud mindent… de… megkérdezhetem, hogy hogyan lehetséges… hogy…  - a lány elakad, mire Márai segíti ki.
– Az írók és költők, vagyis az olyan emberek, mint jómagam is, haláluk évfordulójának minden tizedik évében vissza kell térjenek ide, a Földre, s addig időznek itt, míg valaki fel nem ismeri őket.
A lány szeme elkerekedik a csodálattól és a döbbenettől.
Az ajtó felé áramló tömeg ismét a semmibe veszi.
Végállomás.
Most az idős emberre pillant.
– Esetleg… nem maradna még egy keveset? – Márai meglepődik a lány szavain. Ő? Maradjon? Hát mégis hogy lehet, hogy ez a lány kíváncsi rá? Rá? Egy 30 éve halott íróra?
– Ho-hogyne.
Leszállnak a villamosról, és sétálni kezdenek. Ekkor az író megkéri a lányt, hogy meséljen a mai világról. Ne a rossz dolgokról, hanem azokról, amiket érdemes megjegyezni.
– …és tudja, még ott van az okostelefon, aminek többek között jó oldala is van. Például a kamera. Csodálatos képeket lehet készíteni – a fiatal előkapja készülékét, és rutinszerűen megnyitja az említett alkalmazást. A kamera szelfi-módban nyílik meg. A lány épp megfordította a kamerát, mikor az író megszólal:
– Oh, ez mi volt? Egy pillanatra, mintha magamat láttam volna… - szemlátszólag nem érteti mi történt. A lány elmosolyodik, és visszaállítja, hogy a telefon megint őket mutassa.
– Ezt úgy hívják, szelfi kamera. Az ember saját magát tudja lefényképezni ezzel a funkcióval… tulajdonképpen egy önarcképet készít.
– Nahát! Ez igazán hasznos.
A nap utolsó sugarai is eltűntek, s már csak a rózsaszín égbolt maradt utánuk.
– Mosolyogjon! – a lány feltartja a telefont, és készít egy szelfit. Megmutatja az írónak a képet, aki nagyon el van ragadtatva.
Már egészen sok mindenről beszélgettek, mikor az író így szól:
– Lassan itt az ideje mennem… de örülök a találkozásnak, és a rengeteg dolognak, amit megtudtam. Író és költőtársaimnak biztosan el fogom mesélni. Az a szelfi-dolog nagyon fog nekik tetszeni! És meg fogom nyugtatni őket, hogy ne aggódjanak, mert sok ember van, aki nem felejti el őket, és műveiket.
De mielőtt még búcsút mondanék… egyszerűen nem tudtam nem észrevenni, ahogy hagyja, hogy az emberek semmibe vegyék, és fellökjék. Ne engedje! Legyen magabiztos, és az emberek észre fogják venni – az író mosolya kedves és vidám… de valahogy mégis elszomorítja a lányt, aki emiatt szinte meg is feledkezik meglepettségéről. Nem tudja elképzelni, hogyan kell magabiztosnak lenni, de eldönti, hogy mindenképpen megpróbálja.
– Viszlát.. -mondja Márai, s a lány is elköszön, és elindul. Mikor visszanéz, az író, a fura idős emberke… Márai Sándor már eltűnt.
Már szürkület van, s az égen megjelenik az esthajnalcsillag.
A lány a buszmegállóhoz sétál, előveszi telefonját és megnézi a képet. Csak nézi amint szép lassan elhalványodik. Ezen már nem lepődik meg. Mikor a bizonyíték már eltűnt, hogy valaha találkozott az íróval, zsebébe süllyeszti a készüléket. A busz is épp begördül a megállóba. A lány felszáll és a busz közepén, ahol a legkevesebben vannak megáll, előveszi a könyvét és olvasni kezd.

A következő megállóban sokan szállnak fel. S most először, kikerülik.

Képzelet

– Használd a képzeleted! – förmed rám végül a rajztanár. Piros keretes szemüvege mögül idegesen pislog rám. Talán megnehezítem az életét… Vajon óra elején is ennyi ősz hajszála volt? Valószínűleg nem. A padomon fekvő lapra néztem, majd újra a tanárra. Már napok óta e felett az üres rajzlap felett ülök.
– De elfogyott… – dünnyögöm magamnak, de sajnos csak a látása rossz, a hallása nem, és meghallja.
– Olyan nincs – jelenti ki határozottan. Ebben a pillanatban kicsöngetnek.
– Kellett nekem a rajzszak… – motyogom, és az üres rajzlapot a táskába süllyesztem.
– Ne aggódj, menni fog – nyugtat Panka a rajzteremből kilépve a szokásos pozitivitásával. Csak megforgatom a szemem. Neki könnyű. Már rég kész van. „Használd a képzeleted!” csengenek a szavak a fejemben folyamatosan, mint egy elakadt lemez. És már nem csak a nem elkezdett rajzomra gondolok.
Az iskola sötétségéből kilépve be kell csukjam a szemem a nap fényes ragyogása elől. Hunyorogva kinyitom és Pankára nézek. Ismerjük már annyira egymást, hogy kitalálja mit szeretnék kérdezni.
A park felé sétálva, ahol iskola után mindig együtt tanulunk, beszélgetünk vagy épp rajzolunk, éppen arról próbál győzködni, hogy majd eszembe jut valami.
– De mi van, ha nincs képzeletem? – leülünk a padra.
– Van. Csak használd! – ki vesz egy üres lapot és rajzolni kezd. Ő a legtehetségesebb az osztályból. Hirtelen felhúzom a lábam, és felé fordulok, mire rám néz.
– Nem érted. Mi lenne, ha tényleg nem lenne képzeletem? – megváltozik az arckifejezése. Leteszi a ceruzát és ő is lábát felhúzva felém fordul. Ujjaival hátra fésüli arcába lógó, barna tincseit.
– Ez most már nem a rajzról szól ugye? – válaszul megrázom a fejem.
– Annyit kattogtak e szavak a fejemben – kezdem, s ő kíváncsian figyel – „Használd a képzeleted!” – idézőjelet rajzolva a levegőbe a rajztanár hangját utánzom – hogy elkezdtem ezen gondolkozni. Mi is a képzelet? – teszem fel neki a kérdést, ami egy jó ideje kattog a fejemben és nem hagy nyugodni.
– Még soha nem gondoltam bele – vallja be barátnőm.
– Én sem. De ha végig gondolod… tulajdonképpen minden percben képzelünk valamit – itt szünetet tartok reakcióját várva s ő bólint, hogy folytathatom – nem kezdem ecsetelni, mert akkor holnap reggel innen mennénk iskolába…
– Legalább sokáig aludhatnánk – szakít félbe.
– Látod? – szaván kapom, és rá mutatok kezemmel, s közben megismétlen a kérdést – látod? Fogadjunk, hogy most is elképzelted ahogyan innen megyünk iskolába! – nevetve bólint.
– Szóval a kérdésem: pontosan mit is tesz a képzelet? Most képzeld el a világot képzelet nélkül – már nyitja a száját, de egy kézmozdulattal elhallgattatom. Alig láthatóan bólint, hogy mondhatom tovább.
– Minden olyan szürke lenne és sivár. Lehet, hogy nem lenne az embereknek személyisége. Nem lenne művészet. Nem lennének könyvek és színház. Se versek, zene, festmények és filmek. Képzelet nélkül Van Gogh talán csak egy asztalos lett volna, József Attila pedig csak egy tanár – látom rajta, hogy próbálja leplezni mosolyát, amiből tudom, elképzelte a fél fülű Van Goghot, amint épp egy asztalt készít, s mindezt természetesen Van Gogh-stílusban (vagyis a kép, amit elképzelt, apró ecsetvonásokból állt).
– Semmilyen művész nem létezne…. – folytatom – Tulajdonképpen nem is ismernénk ezt a szót. És művészet nélkül mégis mi lenne a világ?  - megrázom a fejem – nem, nem, térjünk vissza az eredeti kérdésre: Képzelet nélkül milyen lenne a világ? Én elmondom neked: az emberek minden reggel felkelnek, felöltöznek, s munkába mennek. De a művészet megszűnésével együtt sok foglalkozás is megszűnik – kezdem nagyon beleélni magam a magyarázásba, ami hadarásomból és hatalmas kézmozdulataimból észrevehető. Próbálom visszafogni magam
– Tehát felöltöznek. De mibe? Nem lennének színes, egyedi ruhák, amiket egy tehetséges divattervező fantáziája alkotott. Minden ruha egyszerű lenne és pontosan ugyanolyan. Ezután beülnek a fekete, fehér vagy szürke autóba, netán kisétálnak a buszmegállóba és utaznak. Úgy képzelem, hogy a színek fakók, kopottak és minden ember hasonló. Az autóban ülve nem menne a rádió. Csend lenne. Néma lenne a világ – figyelem ahogy Panka arca szép lassan elkomorul, s ebből is érzem, van jelentősége annak, amit mondok.
– Nem szólna zene a plázákban, a jégkorcsolyapályán, a futóversenyeken. Nem zavarna, ha a mellettem álló srác a buszon hangosan hallgatja a zenét és nem tudok olvasni miatta. Neki nem lenne mit hallgatni nekem meg nem lenne mit olvasni. Szóval beérnek az emberek a munkahelyükre és az iskolába. Fele annyi tanóra lenne. Ha nem lenne képzelet, a feltalálók és a tudósok sem tudtak volna alkotni. Einstein is csak egy egyszerű ember lett volna – annyira a mondandómra fókuszálok, hogy nem jut eszembe újabb átlagos mesterség.
– Nem lenne matek és nem lenne kémia. Sem fizika és irodalom. Eszerint a diákok csupán egy-két órát koptatnák az iskolapadot. A felnőttek sem töltenének hosszú órákat a munkahelyi asztaluk fölött görnyedve vagy a műhelyükben koszosan, izzadtan, mert a mesterségek lekorlátozottsága miatt minden szakmában épp elegen dolgoznának. Így hát a család tagjai hamar hazaérnének, és együtt töltenék a délutánt, ami aztán a naplementével szép lassan estébe folyik át. De mit csinálnának? Képzelet híján ötleteik sem akadnának, ami következtében nem tudnák mi az a társasjáték. A fim nézés sem opció. Beszélgetnének? Lehet… Pár szót váltanának, hogy milyen volt aznap az iskola majd megbeszélnék mi lesz a vacsora. És aztán? Szerintem mindenki csöndben ülne és hallgatna. Nem zavarna senkit a kínos csend, mert ez mindennapi, tehát már nem is lenne kínos. Mindenki megszokná a semmittevést és az unalmat. Ha esetleg az ablakból megpillantják a lemenő napot, aminek sugarai átszűrődnek az ablaküvegen aranyos fénybe borítva, amit csak elérnek, nem éreznének melegséget és gyönyörűséget a lelkükben – fájdalmas arcot vághatok. Kedvenc versem a naplementéről szól, s rengeteg rajzom van már erről a sablonos témáról, de sose fogom megunni. Belefacsarodik a szívem a gondolatba, hogy nem éreznék semmit egy naplemente láttán, nem akarnám elolvasni a verset, amit már szinte kívülről tudok és nem akarnám abban a helyben elővenni a festéket és lefesteni.
– Csak konstatálnák, hogy a nap lemenőben van vállat vonnának, majd megállapítanák, hogy ideje vacsorázni. Vacsora után nem állna ki senki az erkélyre, hogy csak nézze a csillagos eget, mert nem jutna eszükbe. Ha netán mégis, nem lelnének csodálatot a fekete égbolton csillogó többszáz aprócska pöttyben – most Panka arcának izmai rándulnak össze a gondolattól. Imádja a csillagos eget bámulni. Valószínűleg ő is elképzelte ennek a szeretetének hiányát, mert kék szemeinek fénye megkopott.
– Már mindenki nyolckor elmenne aludni, mert nem akadna jobb dolga. Ilyen lenne egy átlagos nap – szünetet tarok s barátnőm türelmesen várja a folytatást.
– Különleges napok nem is lennének – így aztán minden nap ilyen lenne. Az embereknek nem jutna eszükbe, hogy saját, vagy gyermekük születésnapját megünnepeljék. Jézus születését is már mindenki elfelejtette, mert senkinek nem támadt az a fantasztikus ötlete, hogy karácsony formájában kellene megünnepelni ezt a rendkívüli eseményt. Nem gyúlna senki feje felett villanykörte – csodálatos ötletüket jelezvén – hogy menjenek kirándulni vagy utazgatni.  Ötletek nélkül plakátok sem lennének az utcán, sőt minden ház, minden épület egyforma lenne. Az ember nem tudná hol van, mert az ő háza épp olyan, mint a szomszédé vagy akár három országgal odébb, egy teljesen ismeretlen emberé. Éppenséggel az utcanevek és a házszámok is csak a megkülönböztetés funkcióját szolgálnák. Épp csak annyi dolog létezne, ami a megélhetést szolgálja. Házak, járművek, tányérok. Az embereknek biztos, hogy nem lenne személyisége és egyénisége. Gondolataik is épp oly egyformának bizonyulnának, mint kinézetük. A lelkük üres lenne, mert csak a valóságot ismernék, és nem tudnának elmenekülni előle. Mert a képzeletünk igenis kiszabadít a hétköznapok szürkeségéből. Elolvasunk egy verset, átéljük, és ha csak egy pillanatra, de elfelejtjük gondjainkat s bajainkat. Vagy festünk, s beleéljük magunkat fantáziánk megvalósításába. Képzelet nélkül nem tudnánk megálmodni a jövőnket, vagy épp a másnapot. Nem fantáziálnánk arról, hogy egyszer jön egy szőke herceg fehér lovon, s elvisz a palotájába. Ha valaki elmesélné, mi történt vele aznap nem lennénk képesek elképzelni, csak kifejezéstelen arccal hallgatnánk. Sőt álmodni se tudnánk. S álmok nélkül az éjszakák is monotonná válnának. Képzelet nélkül a világ borzasztóan unalmas lenne, és szomorú. S ebbe az unalomba és szomorúságba már 40 éves koruk előtt belehalnának az emberek. Oly annyira eluralkodna az unalom a Földön, s minden egyhangúvá és üressé válna, hogy senkinek sem lenne kedve megszületni és így a világ – képzelet nélkül – szép lassan kipusztulna – az utolsó mondatokat szenvedélyesen, s kissé hadarva mondom. Még a szívverésem is felgyorsult az izgalomtól. Mély lélegzetet veszek és várok. Panka sokáig nem szólal meg, így utolsó szavaim ott lebegnek a levegőben. Végre összeszedi magát, s megszólal:

– Ahogyan elképzelem azt, amit mondtál… ezt a képzelet nélküli világot… rendkívül elszomorodtam. És egy kis fejfájást is kaptam mellé. De miután befejezted, nagyon elgondolkodtam, s most nagyon felvidultam. Tudod miért? – a némán megrázom a fejem.
– Mert létezik a képzelet. A világnak szüksége van rá.  Ez teszi színessé és egyedivé az embereket, ez ad ötleteket és fantáziát a művészek és tudósok fejébe. A képzelet teszi a világot azzá, ami. Kiegészít minket és gondolatainkat – teljes mértékben egyetértek vele. Még egy kicsit mintha könnyeznék is, annyira szépen kiegészítette szavaival az enyéimet.
– Szóval használd a képzeleted, és ne hagyd üresen azt a papírt – beszéd közben szemeibe visszatért a csillogás, s most felém nyújt egy üres papírlapot és egy ceruzát.

Felnézek az égre, ami rózsaszín, narancssárga és lila színekben tündököl, majd Pankával összetalálkozik tekintetünk és összemosolyogtunk. A következő pillanatban már az eddig üresen várakozó lapomat szemlélem. És rajzolni kezdek.