Négyszerszázas bagatellség

A nagyszünetben elővettem a Medve Gáborral közös vázlatoskönyvünket a padból. Mivel ő maga rosszkedvűségében a figyelem legkisebb jelét sem adta erre, kénytelen-kelletlen egy időjárási sablonnal kellett felráznom. Az ilyen jellemtelen tereferéket úgyse állja meg szó nélkül soha.

– Esik.

– Hogyne esne.

– Esni nem szokott, csak sár van.

Ebben megegyeztünk.

– Azért szép a köd!

– Fenéket szép.

– Akkor ne mondd, hogy az, de te is látod!

– Ez szép – mutatott egy szóra a verses füzetünkben.

– Talán... De elég dreckes a sor.

– Mind az. Az egész vers.

– Majd jobb lesz! Amúgy meg, nekem így is jó.

– Neked jó. De én költő vagyok.

– Meg hadvezér – viccelődtem.

– Nyasgem!

– Ezt nem állom tőled.

– Hát ne álld. De ennél több érzést a világban sem lelsz.

– Ez a Schultzfélék szavajárása, te inkább piperézzél a szavakkal! Ha már költők lennénk.

Nem válaszolt.

– A versenyről azóta sem beszéltünk. Még azt se döntöttük el, kiről írjunk!

De ő lélekben továbbra is a Trieszti Öbölben andalgott, én meg hiába vártam, hogy megszólaljon.

– Néma gyerek vagy te, Medve.

Erre nevetett rajtam.

– Mire egy szót is?

– Egy szót mindenre, kettőnek már kevesebb értelmét látom. Habár én mégsem vagyok olyan neopozitív ebben, mint Wittgenstein.

– Ezt, hogy mondod máshogy?

– Sehogy.

– Ez se jó, de el lehet fogadni.

– Te, tudod mi ez a mi eszmecserénk?

Leginkább unalmas fecsegés, bár annak egész tartalmas, azon túl meg mégis honnan kéne tudnom? mozdult egyet vontatottan.

– Ereklye.

Röhögtünk, mint akik ezen a kis semmin a világ titkán osztoznak.

– Bagatell!

 

 

Megbocsátok

Fülzúgás. A harsány diszkózenét is könnyűszerrel túlharsogja, ellehetetlenítve mindennemű próbálkozást a logikus gondolkozás felé. Szívverés. Szegény flótás 200/110-es összmeghajtással sprintel és félő, hogy hamarosan kiszakítja a mellkasi szalagkorlátot. Hányinger. Megállapíthatatlan, mi okozza, de jelen van és határozottan csak ront a helyzeten.

Csók. Végre minden tényező célba ért, s egy katartikus élményt okozva százszoros erővel megújulni vagy végképp szent halálban kimúlni látszik.

Fájdalom. Lüktető jobboldali borda és émelygő feketeségbe vesző hangfoszlányok, amik valamikor zenei taktusok lehettek.

Vér. Sűrű, sötét masszaként csordogált a hányás- és mocsokfoltok útvesztőiben, s egy tompa puffanásban látszott megtalálni végzetét.

Csatt. A mély álomból ébresztettek zavarodott tekintetével nézett fel a feléje tornyosuló tömzsi alakra. Körülöttük a félelem szagát érző diákok éhes cáparaja várakozott türelmesen.

– Jó reggelt tisztelt diák úr, netán zavarok? – A riadtság kétségbeejtő pillanatai után a padon „felejtett”, ágyúdörej hangú monstrumra tévedt a tekintete. Matematika feladatgyűjtemény 9-12.

– Bocsánat.

– Persze, mindig csak bocsánat, mert az a legkönnyebb.

– Én tényleg nem szoktam...

– Nem, maga tényleg nem... – ironizált, holott maga sem kételkedett a fiú igaza felől. – Mégis mi lehet olyan fontos?

Erre nem tudta, mit feleljen. Kővé dermedve hallgatott, hátha a pillanat egyszerűen tovatűnik, mint megannyi másik és nem rontja tovább a szájízét keserű levével. A pillanat azonban lecövekelt és kivont karddal állt, mint a rendőrbiztost játszó matematika tanár előtte.

– Sebek. – Majd merengve hozzátette: – A múlt árnyai...

A mögöttes padokból gunyoros horkantások hallatszottak, mialatt a tanárúr megejtett egy leereszkedő félmosolyt.

– Az ifjú poéta megszólalt! Talán azt hiszed, irodalom órán ülsz?

A megjegyzés hatására vad nevetéshullám söpört végig az osztályon, maga alá temetve azt, akin a célkereszt volt.

– Még hogy sebek... – motyogta az orra alatt, miközben visszasétált a táblához, kezében a vaskos feladatgyűjteménnyel.

A kicsengő érces csatazaját követően tompán, ösztönösen kezdett el mindent behajigálni a táskájába, ami a keze ügyébe került. A legvégén talán saját magát is berakta volna, ha nem figyel fel a nevére és egy azt kimondó barátságos arcra.

– Hé, nehogy magadra vedd! Bulldog mindenkivel ilyen – utalt az órán történtekre.

– Ja, tudom... – értett egyet egy sebtében előkotort, lankadt félmosollyal.

– Vannak azért jófej tanárok is!

– Ja, akadnak... – bólogatott változatlanul szürke hangszínnel.

Délután. A fiúk egy csapata szokásához híven az iskola mögött cigizett, miközben jókat röhögtek az aznapi történéseken, híreken és nagyjából minden máson is. A füst sajátos légkört alakított ki környékükön, s a legtöbben idővel fel sem vették a tömör mérgesgáz felleget. Egy valakit kivéve.

– Öreg, ne legyél már ilyen nyámnyila! Minek jársz egyáltalán ide, ha nem bírod? – A nyílt kérdőre vonástól egészen megilletődött, de erejét megfeszítve sikerült minden érzelmét egy kamaszos vállrándítás mögé rejtenie. Ezzel véget is vetett a diskurzusnak.

Tőlük távolabb az egyik klikk hatalmasat röhögött. Néhány távolabb eső fiú zavartan elvigyorodott, mintha pontosan tudnák, mi volt a vicc tárgya. Egy pár gyerek éppen indulni készült, környezettudatosan eltaposva a csikkeket a kuka előtt, s csak idők kérdésének tűnt, hogy mindenki más is hasonlóképp tegyen.

– Emlékszel a tegnap estére? – törte meg kívülállónk a két fújás közzé ékelődött csendet.

– Ja, hellyel-közel… – röhögött saját magán a másik.

– És emlékszel mi történt... miután megjelent az a lány?

– Ó, igen. Fullos kis bige volt – bólogatott mély meggyőződéssel, miközben a talajra szegezte tekintetét. – De még mielőtt lett volna valami, megjelent a pasija. Totál kiakadt! Nem is csodálom, ha az én nőm lenne, én is kiakadnék. Megfogott és kirángatott az utcára – intett a fiú felé, majd előre a levegőbe. – Kicsinált volna, de aztán valahogy mégis megverted. – A mondat végéhez közeledve egyre csak rágta magában a szavakat.

– Találtam egy téglát.

– Igen, tényleg.

– És aztán mi volt? – kapta rá a tekintetét, amit az gyorsan és kelletlenül viszonzott.

– Elfutottunk.

A szó elhaltával nyugtalan csend állt közéjük. A háborgó gondolatok mégis időtlen korszakok óta urai a csendnek, így ezúttal is a szólás makacssága győzött.

– Ne! – akadályozta meg a társa, hogy hang jöjjön ki a torkán.

– De...

– Ne! – fordult felé ellenkezést nem tűrő tekintettel. – Nem történt semmi.

Azzal fogta magát és minden szó nélkül átment egy másik csapathoz.

Klikk. A televízió villódzó pasztellblokkja egy gombnyomással kialudt. Egy remegő kéz esetlenül a kanapé előtti üvegasztalra ejtette a távirányítót, majd lassú tempóban felbotorkált a lépcsőn. A fokok minden lépésnél jajgatva nyikorogtak és mintha azt suttogták volna: Tudjuk... Tudjuk...

Miután a lankadt fényű tűzgolyó is leballagott Nyugaton, a szülők hazatértek.

– Ezt nem hiszem el, állandóan széthagyogatja a füzeteit! – Egy adag versvázlat landolt a fiókban. – Jut eszembe, te láttad már ma?

Egy króm fejhallgató csúszott le kelletlenül a férfi izzadó tarkójára.

– Mi?

– Semmi – legyintett. Azzal a pár másodperces kapcsolat is megszakadt a külvilággal.

Szolidan tipegő magassarkak tartottak az ablak felé, hogy tulajdonosuk finom, hosszú ujjaival keskeny rést nyisson szatén és párkány közzé.

– Vihar közeleg.

Dam. Dam. A lépcsőfokok keseregve rázkódtak a rájuk nehezedő nyomástól, míg az őket sújtó vaskos lábak el nem hagyták az utolsót is. A család feje papírok közé temetkezett, míg az édesanya folyamatos rohanását meg nem szakítva épp tárcsázott valakit.

– Anya, van egy kis időd?

– Ne most, szívem! – Azzal füléhez emelve a kagylót, átment a szoba túlsó felébe.

A remegő lélek tépelődve ácsorgott szót vagy hallgatást keresve, de nem talált.

– Apa, va-van itthon Bibliánk? – Jussául egy kérdő szempárt kapott.

– Biblia? Mit akarsz te azzal?

– Csak kérdem...

– Nem hinném, hogy van. – Azzal visszagörnyedt a papírhalom felé.

Egy sehogyse utolsó nyögésre szánta el magát, hátha mégis elér vele valamit. Ha nem, akkor mindegy.

– Mit gondolsz, a nagyon... nagyon erős bűntudattól megszabadíthat valaki?

– Egy jó pszichológus, esetleg – felelt, miközben fel sem nézett. – De minek gondolkozol te ilyeneken? Mi’ csináltál már megint?

A meg nem értett és meg nem kérdezett lélek magányosságával vágtatott fel az imbolygó lépcsősoron. Siratóénekként szólt utána a valamikor szerető anyai hang.

– Ne feledd, ma este apád és én bálba megyünk, szóval magad leszel! A kaját a mikró mellé rakom, csak melegítsd meg!

Éjfél. A hidegfényű Hold helyenként ezüstös árral tarkította a sötétségben úszó fürdőszobát. Lélek állt lélekkel szemben, a tükör kristálylapjával elválasztva egymástól. A rideg valóságba béklyózott jeges ujjakkal rajzolt keresztet a másik homlokára.

– Megbocsátok neked...

Majd ott ért véget minden, ahol kezdődött. Vérben és könnyben ázva.