Ugrás a tartalomra

Jelige: Vörös Utas – Szelfi egy íróval; Idilli reggel

Szelfi egy íróval

 

Egy kávézóban ülök, ami szinte már a törzshelyem. Sokszor járok ide egyedül is, barátokkal is, de most mintha egy kicsit más lenne. Valami nagyon furcsa, de nem tudom micsoda. Megnézegetem az asztalon lévő dolgokat, de az van csak rajta, ami mindig: cukortartó, egy kis növényke – ami szerintem IKEA-s – és az étlap. Feladom a gondolkodást, de mégis nagyon idegesít, hogy valami szokatlan. Inkább elfoglalom magamat valamivel…

Járom a kirakatok tarka világát. Ezt a mondatot olvasom most már ötödszörre a Karinthy-könyvemből, de nem tudom értelmezni, mert megláttam valamit, pontosabban valakit és nem hiszek a szememnek. Két asztallal arrébb ott ül Karinthy Frigyes. Ilyen nincs! Figyelmeztetem a barátnőmet, hogy nézzen oda, de ne feltűnően.

Pszt. Figyelj! Nézz oldalra, neked három óránál! – suttogok.

Ne szórakozz velem! Sosem értettem, hogy ezt, hogyan kell számolni! Miért nem mondod meg inkább, hogy jobb vagy bal? – suttogja vissza. Igaza van.

Jó, akkor nézz jobbra! mondom neki. Odafordul és látom, ahogyan elkerekedik a szeme. Akkor tényleg ő ül ott, nemcsak én ismertem fel!

Te jó ég! Menjünk oda! lelkesedik a barátnőm, de nekem nincs elég bátorságom.

Lehet, hogy valami fontosat csinál, és csak megzavarnánk. ez jó kifogásnak tűnik.

Dehogyis! Szerinted mikor lesz még egyszer ilyen lehetőséged? – kérdezi. Ezen elgondolkozom. Igaza van.

Amíg itt gondolkodsz, én kimegyek a mosdóba. mondja, és otthagy egyedül a kételyeimmel.

Most mit csináljak? Mindig is utáltam a rajongó kislányokat, akik odamennek köszönni az adott illetőhöz és aláírást kérnek. Ó, a francba! Észrevette, hogy nézem! Most már muszáj lesz odamennem megmagyarázni, hogy miért bámulom, különben hülyének fog nézni. Nagy levegő. Kitolom a székemet, de olyan hangos, hogy mindenki hirtelen rám néz. Vörösödik a fejem. Odasétálok és kicsit remegő hangon köszönök.

Jó napot! mosolygok, de még mindig vörös a fejem.

Elnézést, hogy Önt néztem, de nagy rajongója vagyok! folytatom.

Csakugyan? Tessék csak leülni, ha van kedve! mosolyog vissza. Nekem elkerekednek a szemeim és kell kettő perc, hogy észhez térjek és leüljek.

Maga is író? kérdezi.

Jaj, nem, dehogyis! kínosan elnevetem magam. Hogyan is mondhatná magát írónak bárki is Karinthy Frigyes mellett!

Hát, akkor mivel tetszik foglalkozni?

Én még diák vagyok, csak egy átlagos diák. felelem.

Ugyan, kérem, senki sem átlagos; mindenki különleges a maga módján! Le merem fogadni, hogy Önben is van valami egyedi! meglepődök ezen a válaszon.

Nem is tudom… Ezentúl megpróbálok jobban odafigyelni rá és megkeresni a ,,különlegességemet". – felelek. Ilyen egy béna választ! Nem hiszem el!

Nem szeretném zavarni; láttam, hogy valamit éppen írt. teszem hozzá gyorsan.

Nem zavar! Csak eszembe jutott egy kis szójáték. Kíváncsi rá? kérdezi olyan természetesen, mintha azt kérdezné, hogy kölcsönkérhet-e egy tollat.

Persze, hogy kíváncsi vagyok! válaszolok, talán kicsit túl lelkesen.

Tudja, hogy hívják a félénk pulit?

Nem, nem tudom.

Lapuli. feleli kis hatásszünet után. Én hangosan nevetek. Nagyon szellemes.

Elnézést, hogy ilyet kérek Öntől, általában nem szoktam de készítene velem egy képet?kérdezem félénken.

Persze, de csak akkor, ha szelfi lesz! válaszolja, és én ledöbbenek. Felemelem a telefonomat, ő megigazítja a haját.

Lehetne máshol készíteni a képet? Nagyon régi már ez a hely, és ahogyan mondani szoktam: A mohácsi vész után Buda százötven évig a törökök kezeiben volt, ami tekintve, hogy a törökök ritkán mossák a kezüket, ma is nagyon meglátszik a városon.

Megint csak nevetek; végül is az ablak elé állunk. Már éppen lenyomnám a gombot, hogy elkészítsem a képet, amikor megszólal:

Mondja, hogy zsugorilla! és mosolyog, én pedig elnevetem magam. Visszanézzük a képet.

Nagyon jól sikerült kép! állapítja meg, mire én helyeselek.

Csak egy kicsit úgy nézek ki rajta, mint egy bálna. nevetek.

Ne vicceljen! Eszembe jutott erről valami!

Micsoda? kérdezem.

Tudja, hogy hívják az éhes bálnát?

Passz!

Zabálna. megint csak nevetek, ő pedig csak mosolyog.

Köszönöm szépen a képet és a beszélgetést. Régen nevettem ilyen jót! búcsúzkodom.

Kérem. Én köszönöm! Ha nem bánja, lejegyzem ezt az újabb szójátékot. köszön el tőlem.

Visszaülök az asztalomhoz és fizetek. Jön vissza a barátnőm.

Na, mi történt? kérdezi, majd leül.

Semmi különös. mosolygok.

 

Valami történik velem. Jaj, ne! Már érzem a fáradtságot!

Jó reggelt! – mondja. Furcsán nézek rá.

Jó reggelt! Kelj fel!

Hirtelen sötétet látok, aztán rájövök, hogy reggel van. Elaludtam. Kinyitom a szemem és ránézek anyukámra.

Karinthy Frigyessel álmodtam! mondom neki hirtelen.

Siess, elkésel!

Azt álmodtam, hogy szelfiztünk! hangosan kimondva még furcsábban hangzik…

Neked agyadra ment az olvasás, kislányom! és nevet.

Igen, az lehet… gondolom magamban.

Túl szép volt, hogy igaz legyen!

 

 

Idilli reggel

– Jó reggelt! – köszönök.

– Jó reggel' – köszön vissza a buszsofőr, akit már nagyon jól ismerek.

Minden reggelünket együtt töltjük. A köszönését felismerném ezer közül is; sokáig nem is értettem, mit mond ilyenkor, mert csak egy mormogást lehetett hallani, de már rájöttem, hogy ez a köszönés akar lenni. Esküszöm alig volt fél év, mire megfejtettem! Szóval, ilyenek a mi kis reggeleink! Régebben mindig rám szólt, hogy ,,diákot”, de mostanra már elmélyült a kapcsolatunk, úgyhogy nem szól semmiért. És én csak mosolygok, amikor egy új utas jön és leellenőrzi az összes iratát.

Van a sofőr mögött rögtön két ülés, oda nem szabad ülni, mert a vakoknak és mozgássérülteknek van fenntartva, de még soha nem találkoztam eggyel sem, mindenesetre meghagyjuk – mi, utasok – a lehetőséget és a helyet nekik. Szóval a második sorba szoktam ülni a volán mögé, mivel úgy olvastam egyszer, hogy ha bármilyen veszélyes szituációba kerülnénk, például, ha a mi sávunkban jönne velünk szembe egy kocsi, akkor a sofőr arra húzná a kormányt, amerre neki biztonságos. Így vagyok én is a legnagyobb biztonságban. Mondjuk ezt a facebookon olvastam, de sose lehet tudni! Ez egyébként egy íratlan szabály, hogy mindenkinek megvan a saját kis helye. A mi buszunkon például így pont mindenkinek jut egy kettes hely, vagy akik többen vannak, nekik négyes vagy hátul az ötös; ez egy nagyon jól működő rendszer! De minden rendszerben van hiba. A bökkenő akkor van, amikor jön egy utas, aki csak egy reggelen utazik ezzel a busszal, amúgy meg sohasem, és leül valaki helyére. Na, ez egy ilyen reggel! Pech, mert az én helyemen ülnek, úgyhogy félretéve az íratlan szabályt leülök egy üres helyre és nem érdekel, hogy ki ülne ott. Bunkóság, de mindenki ezt csinálja; mégiscsak hülyén nézne ki, ha állnék a buszon, miközben van üres hely! Én ilyenkor mindig tanulok. Reggel tudok a legjobban koncentrálni. De ma reggel nem megy.

– Szóval tegnap este elmentünk a mekibe és rendeltünk fejenként húsz sajtbureszt, mert fogadtunk, hogy ki eszi meg a leghamarabb. És vágod, a nő a pénztárban nem akart nekünk adni, mire én mondtam, hogy de adsz, különben feljelentem az egész helyet! Érted, nehogy már egy ilyen csóró kis ribanc mondja meg, hogy mit csináljak meg mit nem, inkább csinálja a dolgát, amiért fizetik! – nem hallgatóztam. Olyan hangosan beszéltek, hogy mindenki ezt hallgatta a buszon, kicsit rosszul is éreztem magam.

– Na és húsz perc múlva hozták nekünk és elkezdtük enni, de a Marcika úgy tömte a pofájába, hogy elfelejtette levenni a papírt róla. De amúgy felvettük az egészet, mert ez ilyen kihívás volt. Majd megmutatom, de a lényeg, hogy a Pepe hét és fél percnél a tizenegyediket kezdte el enni, mire eldobott mindent. Vágod? Én úgy befostam! – mondta a srác.

– Miért, mi lett vele? – kérdezte a srác barátja.

– Ez a legjobb az egészben! Elment hányni a WC-be. Vágod? Olyan undorító szag volt benne, teleokádta a WC-t! De azt is felvettük, ki is raktuk az instára. – közben persze hatalmasakat nevetett a két tizenhárom év körüli fiú, mert ez egy nagyon vicces történet; legalábbis nekik biztosan! Ahány ember, annyiféle humorérzék!

Reggel fél hétkor nagyon sok érdekes információt tudhat meg az ember, akarva- akaratlanul, csak jó helyen kell lenni. Bedugom a fülesem, inkább zenét hallgatok, mert hányingerem lett egy kicsit. Gondolom, semmi összefüggés nincs a kedves kis történet és az émelygésem között… Elmerülök a matematika csodás világában, de mint egy isteni jel, elrepül a füzetem. Egy percig azt hiszem, hogy szárnyakat növesztett a logaritmus, de rögtön visszatérek a való világba. Fékeztünk. Kihúzom a fülesem, mert azt hiszem baj van, de hát ez egy röhejes feltételezés!

– Ne pofázzál, inkább vegyél szemüveget hülye gyerek! Nézzél már körül! Mi? Mit mondtál? Majd, ha nem a szaros kis bicikliden mész, mint egy fogyatékos, majd akkor beszéljél vissza! – legalább az már biztos, hogy a sofőr nem csak mormogni tud, hanem beszélni is.

Azért sajnálom szegény kisgyereket, csak bocsánatot akart kérni. Iszonyú büdös van. Amúgy sem bírom jól a szagokat, de ez most durva. Előttem egy munkás éppen a reggelijét fogyasztja. Hagymás májkrémes kenyér és ahogy érzékelem, egy-két feles is benne van a dologban! Fantasztikus. Húsz perc alatt mennyi minden történik!

A következő megállóban felszáll az osztálytársam. Leül mellém.

– Hogyhogy itt? – kérdezi.

– Beült egy néni a helyemre. Tudod a matekot?

– Szerinted? – röhög. Ez egy nem.

– Akkor jó. Én sem. Szerintem ne tedd le a táskádat, mert kifolyt oda valami! – figyelmeztetem.

– Ó, a francba! Kösz! Mondjuk még mindig jobb mint, a rágó! – utal az egy héttel ezelőtti incidensre, amikor az ülésen volt egy rágó és beleült. Utána egész nap mindenki ezen röhögött, de páran próbáltuk megvédeni az osztályban.

– Ez igaz – mosolyodom el. Így utólag azért tényleg vicces egy kicsit.

Már majdnem ott vagyunk, próbálok nem levegőt venni, mert különben elhánynám magam.

– Odaadná a helyét? – kérdezi egy néni indulatosan az osztálytársamtól.

– Persze, de mindjárt ott vagyunk, már csak egy kanyar; de ha le tetszik ülni, nagyon szívesen felállok. – mosolyog az osztálytársam és már szedi össze a táskáját, hogy felálljon, de közbevág a néni.

– Nem hiszem el! Hogy beszélsz te velem? A mi időnkben nem voltak még ilyen pofátlanok a fiatalok. Maradj, majd én állok hatvanéves létemre a rossz térdeimmel, de te a világért se kelj fel! Neked sem volt gyerekszobád, az biztos; mi legalább tudtuk, hogy mi a tisztelet... – és ezzel már ott is hagyott minket a kedves öregasszony. Lehet, hogy nagymama, de én nem lennék az unokái helyében!

Végre leszállunk; én menekülök, mintha minimum tűz lenne és mélyeket szívok a friss levegőből. Megváltás. Esik az eső. Gyorsan előhalászom az esernyőmet, mert nagyon sokat kell sétálni a suliig. A tömegben megkeressük az osztálytársaimat, akik mindig megvárnak minket. Éppen át szeretnék menni a zebrán, mire egy lány elém vág, de nem a járdán, hanem az úton sétál. Szakadt farmer, vans cipő, haspóló és egy kis dzseki. Mintha egy tinimagazinból lépett volna elő! Csak az a baj, hogy mínusz két fok van... Az esernyője ki van nyitva, de nem a feje fölé tartja, hanem a leengedett karjában lóbálja, majd egyszer csak hátradobja a kinyitott esernyőt az út közepére. És továbbsétál. Én sokkot kapok. Egy autó nem tud elmenni az esernyőtől. A lány végigölelgeti a barátnőit, majd mintha szívességet tenne, felveszi az esernyőt. Nem értem, hogy mi történik. Átmegyünk a zebrán.

– Sziasztok! – köszönök mosolyogva.

– Szia! – köszön vissza a barátnőm és átnyújt egy kávét. Rögtön szebb ez a nap!

Elindulunk az iskolába. Még csak most kezdődik igazán a nap és már mennyi minden történt... csak egy szokásos reggel!

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.