Találkozás Pereszlényi Józseffel (Örkény István: Az autóvezető)

– Ugyan kihez van szerencsém? – kérdezte az idősödő úr, a pad mellett ácsorogva, amelyen ültem. Arcán halvány mosoly látszott. Becsuktam az ölemben fekvő könyvet.

Bemutatkoztam, a hangomba meglepettség és zavartság keveredett. Manapság nem érdekel senkit az ember neve, ugyebár. Barátságosan mellém ült a lócára.

– Pereszlényi József – nyújtotta a kezét, majd reakciómat látván folytatta – egyenesen az egypercesből.

– Hogy kerül maga ide? – kérdeztem az ámulatból felocsúdva. – Nem léphet ki a könyv lapjaiból, vagy igen?

– Wartburggal jöttem, kedves. Ezzel járok több mint negyven éve, és nincs szándékomban leváltani. Tudja, hogy megy ez. Hozzám nőtt már ennyi idő alatt – nézett hátra a válla fölött. Mögöttünk, a parkolóban valóban ott állt a Wartburg.

– Attól tartok maga félreértette a kérdésem. Úgy értem, nem halt meg? Bocsásson meg, a sokk és az abszurd helyzet beszél belőlem.

– Hagyja csak, megértem. Kérdésére válaszolván, igen, meghaltam. Nagyon sokszor, pontosabban minden nap egyszer. Nekem ilyen sorsot szántak. Előre meg van írva minden tettem, mint egy forgatókönyv. Ennek köszönhető a találkozásunk is – az arcán mosoly terült el, szeme közelében szarkalábak.

Homlokom ráncba szaladt. Mégis hogyan lehetséges ez?

– Tudom, hogy nehéz megérteni, de ne törje rajta sokáig a fejét, csak fogadja el, örüljön neki. Kiválasztottnak érezheti magát. Általában olyan emberekhez megyek, akik olvasták a történetet rólam, de vannak olyanok is, akik nem tudják, ki vagyok. Velük nehezebb a társalgás, kihívást jelentenek. – Arcát a nap felé fordította, szemének a fején lévő kalap karimája adott árnyékot.

– Tehát minden nap találkozik valakivel? Ennyiből áll az élete? – kérdeztem. Türtőztetnem kellett magam, hogy ne szakadjon ki belőlem a kérdésáradat, ami belül tornyosult. Kezdtem feloldódni a beszélgetésben.

– Tulajdonképpen igen. Emlékeket gyűjtök, és különböző emberekkel ismerkedem – rövid szünetet tartott.

– „Születésem” óta – hangja elmélyült, üveges tekintettel bámulta a betont.

Akkor kezdtem csak megérteni. Az úr nem tekint saját magára igazi emberként, még ha az is. Hiszen nincsenek szülei, családja. Csak az autója van, és az az ember, akivel napközben társalog.

– És emlékszik is mindenkire, akivel beszél?

– Dehogy emlékszem. Közel sem. Néhány emlékezetes találkozást megőrzök ugyan, de idővel minden elmosódik. Igazából maga az első, aki erről kérdez. Más emberek bugyután társalognak, és olyanokról beszélnek, mint az időjárás, ételek vagy az aktuálpolitika – pillantott rám.

Elmosolyodtam. Ezzel akaratlanul is kijelentette a tényt, hogy frappáns kérdéseim vannak, és remekelek az improvizációban. Ezután arról kérdeztem, milyen érzés meghalni újra és újra. A válaszában – bár szomorkás és felettébb lehangoló volt –, benne volt minden, amiről tudni szerettem volna. Beszéltünk még az autójáról, és legemlékezetesebb pillanatait is elmesélte. Lassacskán a nap eltűnt a fák között, és hűvös szél kezdett fújni, esteledett.

– Köszönöm a tartalmas délutánt. Örültem a találkozásnak – szólt rögtön azután, amikor égni kezdtek a lámpák a villanyoszlopokon.

– Én köszönöm. Megtisztelve érzem magam! – bólintásával nyugtázta. Felállt és elindult Wartburgja felé.

– Vigyázzon magára! – intett, de nem fordult hátra. Néztem egy ideig távolodó alakját, ám azt nem vártam meg, míg elhajt.

A könyvvel a kezemben hazafelé vettem az irányt. Jólesett volna még beszélgetni az úrral. Mindenesetre örülök annak, hogy a napja ma rólam és a velem történt beszélgetésről szólt. Ezzel ellentétben tudom, hogy ez csak egyszeri alkalom volt, és holnap már más ember lesz a helyemben. Ha pedig nem voltam elég különleges, hosszú idő után egyszerűen feledésbe merülök.

 

2020. március

 

 

A barkácsboltban történt

A megszokottnál gyorsabban sétáltam, siettem.  A sok doboz a raktárban csak rám várt – nemrég érkezett termékek, amelyeknek a polcokra kellett kerülniük. Föltornyoztam a csomagokból egy bevásárlókocsira valót, és elindultam. Volt benne minden: csempék, padlólemezek, tükrök, lámpák, festékek és ecsetek. A villamossági részlegen vágtam át, amikor megláttam a lányt, aki a csillárok és fali lámpák között nézelődött. Az égők fénye bronzos ragyogást kölcsönzött arcának, majd mintha érezné, hogy figyelik, rám nézett és mosolygott. Hirtelen elfelejtettem hol vagyok, mit csinálok épp, és majdnem levertem a polcról egy mennyezeti ventilátort zavaromban. Nem voltam az a típus, aki könnyen zavarba jön, magamra sem ismertem.

Tapasztalataim szerint ritkán fordul elő, hogy egy csinos lány nyíltan mosolyogjon egy férfira, meglepő volt. A nők szerint ez néha megtévesztő. Lehet, hogy ismernek egy tanárt, egy edzőt, egy mostohaapát vagy egy vízvezeték szerelőt, aki a mosolyt valamiféle félreérthető jelnek tekintette. Bárhogy is legyen, köztudott, hogy a vonzó lányok általában óvatosságra intenek a mosolyukkal. Bár, ha belegondolok, a nem vonzóak ugyanezt teszik, de teljesen más okokból, nyilvánvalóan.

Ám ez a mosoly kiemelkedett sok másik közül, aranyosnak és szívmelengetőnek hatott a félhomályban. Mielőtt észrevehettem volna, elvesztettem az irányítást a kocsim felett, és egyenesen az övébe ütköztem.

– Ne haragudj, nagyon sajnálom – mondtam elpirulva, kissé szégyenlősen. Az ő szeme összeszűkült a nevetéstől, lazábban kezelte a helyzetet, mint én. Nevetése olyan volt, mint a legnagyobb sztároké a hollywoodi filmekben. Bemutatkoztam. A mosolya változatlanul ragyogott az arcán.

– Örülök a találkozásnak Marcell! Gréta vagyok.

Elfordította a fejét, körülnézett a boltban. Elmondta, hogy asztali lámpát keres. Elege volt abból, hogy folyton a vendégszobába kell mennie, ha írni akar, mert ott van elegendő fény. Közben emberek jöttek-mentek körülöttünk, valaki szőnyeget vett, valaki fűrészárut, szegeket, fúróeszközöket, ajtókat, festéket. Mi azonban egyhelyben álltunk, egymásra mosolyogva.

Végre összekaptam magam, és elvezettem Grétát az asztali lámpákhoz. Ő válogatni kezdett a különböző típusok között, néhányat a kézébe vett, megnézte közelebbről. Azon gondolkodtam, vajon mit csinálhat az íróasztalánál. Láttam magam előtt ülni békésen, ahogy gyerekmesét ír. Aztán megkérdezte, mit dolgozom. Abban a pillanatban észrevettem: sem az egyenruhát képező pólóm, sem a sapkám nem volt rajtam. Nem volt jele annak, hogy a bolt lenne a munkahelyem.

– Nos, egy kis ezt, egy kis azt. – Egyáltalán nem szégyelltem a munkám. És belegondolva, nem számít sokat az sem, ha elmondom neki az igazat. Természetesen szerettem itt dolgozni árufeltöltőként a barkácsboltban. Ráadásul harminc órában egy héten.

Felhúzta a szemöldökét, vélhetően meglepte a válaszom.

– A rejtélyek embere vagy, nemde? – Csillogó szőke haja könnyedén omlott vállára, hátul pedig masniként hullámzott, mint a tenger. Lábfejemet bámultam, máshová nem mertem nézni. Közben igyekeztem akarattal lelassítani a szívverésem, persze hasztalan, mert az teljesen más helyen járt. Elképzeltem magunkat egy parkban szürkületkor, pontosan egy villanyoszlop alatt. Aztán egy koncerten, a tömeggel együtt ugrálva. Vagy egy színházteremben, ahol beszélgetünk, és arra várunk, hogy a lámpák elaludjanak, és elkezdődjön az előadás. Épp megszólalni készültem, amikor elfordult.

Egy magas, ismerős férfi sétált felénk a polcok között. Határozottnak, érettnek tűnt, szögletes vállakkal. Egy pillanatra rám nézett, következő mozdulatával átkarolta Grétát.

– Hahó, édes! – mondta, miközben a lámpákat fürkészte. A lány szeme felcsillant, önfeledten mosolyogni kezdett, rólam szinte meg is feledkezett. A férfi csettintett és rám mutatott.

– Hé, Marcell, ugye? – Grétára tekintett. – Kedves srác, ő segített megtalálni a csavarokat a polchoz, amiket múltkor vettem.

Gréta bólintott, már mindent értettem. Én megsemmisülve álltam ott, gyöngyöző homlokkal. A lány a dobozra nézett a kosarában, amiben ott lapult az asztali lámpa.

– Igen, nekem is ő segített.

A férfi körülnézett, majd megszólalt:

– Induljunk, el fogunk késni az előadásról.

Gréta utoljára a szemembe nézett és mosolygott.

– Köszönöm, Marcell.

– Nagyon szívesen.

Néztem, ahogyan végigsétálnak a kivilágított soron, a férfi magához öleli Grétát, aki szerelmes mosollyal bújik annak védőszárnyai alá. Aztán elindultam, hogy megkeressem az egyenruhámat.

 

2020. március