Van, ami öröklődik

– Azt a rohadt élet! Mi a szar folyik itt? Az embert már normálisan felkelni sem hagyják!

– Sajnálom, Erdős kisasszony, hogy reggel zavarom. De kérem, moderálja magát! Nem illik az ilyen trágár beszéd egy ifjú hölgyhöz. Bár elnézve a könyvespolcát, maga igazi csodabogár lehet. Sehol egy Jókai- vagy Mikszáth -kötet és Vörösmartyt sem találok.

– Mert azok egytől egyik unalmasak. A hosszú tájleírások senkit sem érdekelnek. Legszívesebben kihúznám a felét, és még akkor is sok lenne. Egyszer elolvastam A kőszívű ember fiait, de azt is csak azért, mert kötelező volt.  Kösz, de többet Jókaiból nem is kérek.

– Nem lehet egyforma minden ember ízlése. Pardon, hiszen Ön még nem ismer. Mivel nincs itt kedves férjem, így magamat kell bemutatnom:  a nevem Ambrózy Richárdné, de hívjon csak Milinek.

– Stop, stop stop! Te vagy Mili?!

– Igen. Önben, kisnaccsád pedig Erdős Lillát, kedves barátném, Erdős Renée ükunokáját tisztelhetem.

– Nem tok róla, hogy a Renée lenne az üknagymamám, de oké, legyen. Legalább lesz egy menő felmenőm.

– Igen menő. Bár nem vagyok tudatában ennek a szónak a jelentésével. Mégis megtenné, hogy felvesz valami ideillő viseletet? Ez az anzúg még hálóruhának is túl…, érti.

– Bocs, mindjárt felkapok egy melltartót meg valami melegítőt. De könyörgöm Mili, ez a világ legkényelmesebb szettje! Melegítő naci és régi póló. Gyere, dobd le azt a valamit, ami rajtad van, és adok mást, de, kérlek, ne magázz tovább.

– Ahogy óhajtod. Továbbá, bármennyire is eltérnek a megszokott toalettjeimtől, ezek a ruhadarabok mesések. Hogy őszinte legyek, akkor viseltem utoljára nadrágot, mikor londinerként egy aktát kellett Richárdnak elvinnem.

– Atyaég, az mekkora sztori. Megnéztem volna a báró tekintetét! Ha tényleg olyan volt, amilyennek leírtad, akkor fix, hogy a lábujjadig vörösödtél. Mint ahogy most, pedig már a felesége vagy Mili. És túl vagytok a nászéjszakán is.

– Csacska beszéd. Enyhe pír ült ki csak az arcomra. Te meg azonnal jössz a nászéjszakával! Le sem tagadhatnád rokonodat.

– Nem tehetek róla. A családom nő tagjai, úgy látszik, már csak ilyenek. De mesélj még róla. Légyszi, légyszi, légyszi!

– Amit te szeretnél tudni, az csak rám és kedves férjemre tartozik. Minden, amit valaha is meg szeretnék osztani, azt te már tudod.

– Csibeeee!

– Te aljas kis gazember! Én szakképzett nyomozó vagyok! Nem tudsz meghatni ilyen olcsó trükkel!

– Hát jó. Akkor más módszer. Van itthon annyi pia, hogy egyszer csak megnyílsz.

– Pimasz! Báróné vagyok, nem iszom csak úgy.

– Majd meglátjuk!

– Meg! De most te dalolj nékem valamit kispacsirtám. Akadnak-e szép legények errefele? 

– Akadni akad, de egy sem horogra.

– Hogy lehet az? Erdős vagy nemde? Szakasztott olyan, mint Renée. Úgy ismered a férfinépet és annak szívének minden egyes kis titkát, mint Márika a Tabán utcáit.

– Ah, valahol elveszett ez a képesség. Nem nagyon tudok flörtölni a pasikkal.

– Én ezt bizony nem hiszem. Ott van mélyen benned, és én, mint az Osztrák-Magyar Monarchia második magánnyomozója, elékerítem, míg ha belepusztulok, akkor is.

– Köszi, de tudod már nincs olyan, hogy Osztrák-Magyar Monarchia.

– Hogy mondod?

– Nem szóltam. Amúgy meg, ha nem bánod, most meginnám a reggeli kávémat, mert már 10 perce fenn vagyok és még nem kaptam meg a mai koffeinadagomat. Főzök neked is. Oksa?

– Nem, Lilla, te huncut! Engem nem versz át! Gyere csak vissza! Én majd megpróbálok magamnak főzni egy kapucínert, mert a végén te kis szeleburdi belekeversz valami alkoholos italt, aztán szer’vusz világ! 

 

 

Talán igen, talán nem

Egy júliusi napon, reggel 8 óra körül lehetett, mikor az idősödő Mr. Bland megjelent a Tobercorran ház kertjében. Az öreg kifejezetten bosszúsnak látszott. Amint elindult a lovas istálló felé, a madarak abbahagyták az éneklést, a szél is másfele kezdett fújni, és a harmattól illatos fűszálak is maguktól hajoltak meg a lába előtt, minthogy neki kelljen összetaposnia őket.

Mikor Mr. Bland ilyen harapós kedvében volt, akkor senki sem szeretett volna vele találkozni. Így gondolta a fiatal szolgálólány is, aki hangtalanul lopakodott a ház fala mellett, hogy az úr észre ne vegye. Viszont a vén ebet nem lehet csak úgy elkerülni. Mindjárt felfigyelt a lányra, és gorombán odavakkantott neki.

– Hol van Lilian?

A kis szolgáló annyira megrémült, hogy majd elejtette a kosarat, melyben a friss cipókat hozta a városból.

– Elnézését kérem, Uram, de ma még nem láttam a kisasszonyt –hebegte lesütött szemmel.

– Veletek sem megyek semmire! Csak foglaljátok a helyet és viszitek a pénzem –dühöngött Mr. Bland. – Most igyekezzék a konyhára, és mondja meg a szakácsnénak, hogy fél óra múlva akarok reggelizni! A lányommal vagy nélküle, az nem fontos.

– Ahogy óhajtja, Nagyságos Úr! –felelte a szolga és gyorsan eliszkolt, nehogy a ház ura még valamit is tudjon neki mondani.

Az öreg folytatta az útját az istálló felé. Amint elérte az ajtaját, nagy robajjal félrehúzta, és szúrós szemekkel vizslatta az egész helyiséget. Az egyik lovat éppen csutakolták. Csak két nőiesen vékony, nadrágos lábat látott, így elkiáltotta magát.

– Lilian, te vagy az?

–  Jaj, nem, nem Uram. Csak én –tűnt fel egy szőke, kócos fejecske, ami egy egész kis vékonyka testhez tartozott.

– Joe, hát persze? Olyan lányos lába van, már azt hittem, hogy a lányom az.

– Hát, Uram, ahogy látja, csak én lennék itt. Továbbá megboldogult jó anyám is annyiszor mondta, hogy milyen véznák a lábaim. De hát én ezzel nem tudok mit kezdeni. Ilyet adott a Jóisten, ezekkel a pipaszárakkal kell már leélnem az életem –szabadkozott a fiú.

– Maga jó hülye, fiam!

– Köszönöm a bókot!

– Nem annak szántam, idióta! Inkább aztat mondjad meg nekem, hogy nem láttad-e ma Liliant?

– Csak nem aggódni tetszik? –tréfálkozott Joey. Neki szerencsére elnézte Mr. Bland ezt a fajtat beszédet, mivel a fiú régóta szolgált itt. Jól ismerték és az Istenért sem penderítették volna ki a Tobercorran házból.

– Én? Egy cseppet sem. Már jó másfél éve annak, hogy lányom megkapta a nagybátyjától azt a nyamvadt képeslapot, aztán a repülők szerelmese lett. Hozzászoktam ehhez a hóbortjához.

– Hogyne, hiszen Lilian még egyszer sem szállt fel.

– Hallgass! –dörrent rá az öreg. –Inkább válaszolj! Láttad-e már ma a lányt?

– Éppenséggel láttam –kezdett bele Joey a történetbe. –Reggel épphogy csak az első napsugár bésütött az ablakon. Én a másik oldalamra fordultam, és akkor résnyire nyitom a szemem, és megpillantok egy kisasszonyféle embert, amint éppen kilovagol. De Uram, az bizony férfi is lehetett, hisz maga és tudja, milyen szertelen az a lány. Két lába közé veszi a lovat és nadrágot hord.

– Tudom, te ebugatta! De mondjad, hova készült?

– Én aztat nem tudom. Tán vadászni. Volt a hátán egy hosszúkás dolog, aztán lehet, hogy az puska volt. De nincs a kisasszonynak szerencsés napja, mivel még egyszer sem hallottam eldördülni a fegyvert –morfondírozott a lovász.

– Nem lehet inkább, te bolond, hogy a horgászbotot vitte a tokjában, azt azért nincs semmi bum-bum?

– Jaj, de okosnak tetszik lenni, Uram! Az bizony meglehet.

– A végén meg kiderül, hogy a fényképezőgép volt a vállára akasztva –dünnyögte az öreg.

– Bármi megtörténhet nagyságos úr, bár még horgászbotot átalakulni nem láttam fotómasinává, de, ha nagysága mondja.

– Na, Joe fiam. Téged sem az eszedért tartalak. Most sipirc vissza a lócsutakoláshoz! Ennyi bőven elég volt belőled mára –mondta az öreg, és meg sem várva a fiú köszönését, kiballagott az istállóból. Mikor beért a házba, a reggeli már készen gőzölgött az asztalon. Míg elfogyasztotta forró kapucínerét, a reggeli újságot is sikerült kiolvasnia. Tele hassal pedig Mr. Bland mindig egy kezes bárány volt, szóval a ház népe is megnyugodott, hogy a nagyságos úr végre megbékélt a világgal.

A Nap már magasan járt, mikor egy lovas tűnt fel az erdő határában. Nyílegyenes háttal ült. Állát felszegte és izmait megfeszítette. Egyenesen az istálló felé irányította lovát és mikor odaért, puhán leugrott az állat hátáról.

– Gyere, Mayflower! Ma Joey csutakol le, mert nekem halaszthatatlan dolgom van –mondta Lilian a lónak.

– Hogy én csutakolom le? Kisnaccsád, kiskezit csókdosom, de nekem így is annyi tennivalóm van. Szusszanni sincs időm, nemhogy ezt a dögöt tisztítani –jött Joey hangja valahonnan hátulról. Majd később, követve mondatait, ő maga is felbukkant.

– Joey, kedvesem –hízelgett a lány tőle szokatlan módon, majd odahajolt és lágy csókot nyomott a lovászfiú arcára.

– Így mindjárt más a leányzó fekvése, kisasszony. Pont most jutott eszembe, hogy mégis van egy szabad félórám.

– Az Isten áldjon! –köszönt el Lilian, és már futott is a kocsiszín felé.

A nagy, fedett hely rég elvesztette eredeti funkcióját. A lány bunkere és saját műhelye lett.  A kocsiszín ajtaját elhúzva Lilian diadalittas mosollyal az arcán lépett be a dohos helyiségbe. A nap sugarai besütöttek az ablakon, ezzel megvilágítva a ponyvával gondosan letakart szunnyadó fenevadat. Lilian szájába vett egy cigarettát. Mélyen beleszívott és lassan, ráérősen fújta ki a füstöt. Az asztalhoz lépett, melyen a repülő tervei mellett egy félig teli whiskys üveg állt, és öntött magának az italból. Belenézett a rajzaiba, gyorsan áttanulmányozta őket, majd ellépett az asztaltól. Szúrós szemekkel végigpásztázta az egész kocsiszínt, de mégsem találta azt, amit igazán keresett.

– Hogy a nyűg egye ki azt a nyamvadt szállítót. Már három kerek napja késik a tanktartály! Mit gondol, mi vagyok én? Éjjeli pillangó, hogy türelmesen, ölbe tett kézzel várjam, míg az urak méltóztatnak megjönni? –mérgelődött hangosan, mikor valaki megszólalt a háta mögött.

– Nadrág, cigaretta és egy pohár ital, pedig alig múlt kettő. Mr. Bland, Ön az?

– Haha, felettébb vicces, Charles –mosolygott Lilian az érkezőre. Gyorsan letette poharát az asztalra és nekiveselkedett, hogy a még füstölgő cigarettával a szájában lerántsa a leplet a hadigépről. Ezzel persze nagyon meggyűlt a baja. Helyzetét még fokozta, hogy Charlie ahelyett, hogy segített volna neki, mosolyogva figyelte ügyetlenkedését.

– Charles! –ripakodott rá. –Megtennéd, hogy nem támasztod tovább az ajtófélfát? Megáll az magától is, hidd el. Inkább gyere és segíts!

– Ahogy óhajod, én egyetlen kedves Lilianom –felelte a fiú, és megragadva a ponyva egyik sarkát lerántotta az egészet. –Mondja, mi a gondja kisnaccsád? Most éppen miért dúlsz és fúlsz magadban, Lili?

– Az a nyüves tanktartály, még mindig nem érkezett meg! –fakadt ki a lány felkapva poharát.

– Oh, de hát ez nem újdonság! Tegnap sem volt még meg.

– Charlie, azt hiszem, te nem érzed a helyzet súlyosságát. Jelenleg a birtokomban van egy A. V. Roe & Co. által gyártott, 20 lóerős, kétütemű motor, amit már be is szereltem a Mayflyba, de nincs hozzá tartály! Márpedig én holnap mindenképpen repülni akarok!

Lilian észre sem vette, mennyire belemelegedett a dühöngésbe. Már fel alá járkált és úgy hadart, hogy a fiú a mondat végéből semmit sem értett, csupán egy szó ütötte meg a fülét.

– Mayfly? Az meg mi?

– Nem mi, Charlie, hanem ki. És nem más, mint az én gyermekem –mutatott rá diadalittasan a repülőre. –A nevet ma reggel találtam ki. May, mint talán és fly, mint repül. Egyszóval talánrepül! Zseniális!

– Okos elgondolás, Lili. Én is azon tanakodtam magamban, hogy vajon fel fog-e szállni a gépezet. Olyan gyámoltalannak tűnik. Csupán pár bambusz és ponyva. Elfogja egyáltalán bírni a motort?

– Légy derűlátó, drága barátom! Ha négy hájas ír kopót elbírt, akkor egy kétütemű meg sem fog neki kottyanni –érvelt a lány. –Csak az a fránya tanktartály.

Időközben Charlie odalépett az asztalhoz, és próbálta hozzáértő szemekkel vizslatni a keszekusza terveket. Lenyűgözte a lány találékonysága és végletekig kidolgozott pontossága. A rajzok mindegyike grafittal volt lefirkantva, rövid lábjegyzetekkel mellékelve. Néhol picit megégett a papír, valószínűleg a ráeső hamutól, máshol meg gyanús italfoltok tarkították. De ez így volt rendjén, hiszen Lilianról volt szó.

– Heuréka! –kiáltott fel hirtelen az előbb említett, kizökkentve Charlie-t elmélkedéséből – Megvan, Charlie drágám, megvan! Tudom már! Rájöttem!

– De mire, kedves? –kérdezte a fiú és megpróbált nem elveszni a lány izgalomtól csillogó, barna szemeiben.

– Ez lesz a megoldás! –mondta Lilian. Magasba emelte a whiskys üveget és egybe lehúzta, ami még benne volt.

– Alkoholizmus? –kérdezte kétkedve Charlie.

– Csacska beszéd! Hát nem érted? Eztet, ni, megtöltöm benzinnel, és a néném hallócsövével összekötöm a motorral. Kész is a tökéletes tartály, ha már azok a lókötők képtelenek voltak az általam rendeltet időben meghozni.

– Nem biztonságos ez.

– Érdekli az ördögöt! A papa is állandóan a biztonságról papol, hogy hagyjak fel a repülőkkel. Na, majd akkor, ha vesz nekem egy T-modelles Fordot. Addig a ménkű sem tud eltántorítani –nevetett Lilian, és azonnal ceruzát ragadott. Hamar elmerült a tervezgetésben. Charlie egy darabig még mosolyogva figyelte, hogyan húzza a lány teljes odaadással egyik vonalat a másikba, majd egy idő után hangtalanul távozott.

Lilian késő estig a kocsiszínben kuksolt. Miután kész lett a tervekkel, nekilátott beszerelni az alkatrészeket a Mayflyba. Már csak egy gyertya halvány lángja pislákolt kitartóan, hogy elkötelezett gazdája még lásson valamit. Akkor ő még nem tudhatta, hogy az egész esti kitartás hiábavaló volt, mivel a gép a rögtönzött tartállyal nem szállt fel. Viszont pár hétre rá, 1910 augusztusában, valóra vált Lilian Bland álma. A repülő a magasba emelkedett, és teljes 30 lábat tett meg a föld felett!