Jelige: Estella – Az első ismerős; Napsugár

Az első ismerős

Megérkeztünk. Szinte elképzelhetetlennek hatott, hogy tényleg Budapestre költözünk, én és apa. De nem volt más választásunk, ő itt kapott munkát, nekem pedig vele kellett tartanom. Ott álltunk tehát ketten, egy kissé régiesnek ható, ellenben gondozott ház előtt, aminek ajtaján a következő pillanatban egy idős hölgy lépett ki. A ház tulajdonosa. Apa előresietett kezet fogni vele, én kissé vonakodva követtem. Még nem találkoztunk személyesen, de állítólag azért adja el a házát, mert ő már régen máshova költözött, csak még nem volt szíve megválni tőle. Alighogy üdvözölték egymást, apának megcsörrent a telefonja. A bútorszállítók keresték. Valószínűleg megint eltévedtek idefelé a vidéki utakon. Amíg apa velük egyeztetett, a néni hozzám fordult és kedvesen felém nyújtotta kezét.
– Eszter – mutatkoztam be. És magát hogy szólíthatom?
– Hívj csak Anna néninek, tündérem – mosolygott. – Körbevezethetlek amíg apukád telefonál?
– Persze, hiszen úgysincs más választásom – feleltem halkan egy vállvonás kíséretében.
– Úgy tűnik, nem tesz boldoggá a hír, hogy mostantól itt fogtok élni – mondta Anna néni, miközben beengedett a hallba. – Pedig a korodbeliek mind azt kívánják, hogy bárcsak a fővárosban lakhatnának.
– De én nem ide tartozom – tekintettem körbe gondterhelten.
– Ne félj – nézett a szemembe bátorítóan Anna néni. - Meg fogod itt találni a helyed, még ha elsőre elképzelhetetlennek tűnik is - nem válaszoltam, viszont az arcomon enyhe grimasz futott végig, amit látszólag a néni is észrevett, de néma maradt. Hatalmas kandalló mellett haladtunk el, ami előtt terebélyes fotel állt, majd a lépcső felé vettük az irányt. Felfelé haladva Anna néni ismét megszólalt.
– Tudod, drágám, én csak lánykorom egy részét töltöttem itt, tizennégy évesen muszáj volt elhagynom az otthonomat – erre felfigyeltem, hiszen én is hasonló helyzetben voltam.
– Azt hittem soha nem fogom megszeretni az új helyet, egyszerűen a szöges ellentéte volt Pestnek. Ki nem állhattam – mesélte, mialatt felértünk az emeletre. Aztán a folyosó baloldalán nyíló ajtóhoz fordult és lenyomva annak kilincsét, előreengedett.
– Elnézést kérek a tolakodó kérdésért, de hogyan tudott mégis hozzászokni az új körülményekhez? – érdeklődtem.
– Eleinte szinte teljesen vak voltam. Gyerekesen viselkedtem, és tomboltam, amiért édesapám elszakított az addigi otthonomtól, ráadásul utána teljesen egyedül hagyott. Dühös voltam rá, és az engem körülvevőkre is, mert nem látták mennyire nehéz ez nekem. Pedig valójában mindvégig tudták. Tudták, és próbáltak is segíteni, csak én nem figyeltem rájuk – hajtotta le a fejét a néni. Úgy tűnt, nehezére esik összeszedni a szavait. Hirtelen bűntudat kerített hatalmába.
– Bocsánatot kérek, nem szerettem volna személyeskedni… - próbáltam magyarázkodni lesütött szemekkel.
– Jaj, Isten ments, kedvesem, azért mondom el ezeket, mert nem szeretném, hogy más is elkövesse azokat a hibákat, amiket én! – vágta rá Anna néni, és lassan a bejárattal szemközti ablakhoz sétált. Vele mentem, és együtt néztük, ahogyan apa csípőre tett kézzel ide-oda mászkál az autó körül. Idegesen szorította füléhez mobilját.
– Eszterkém, ugye tudod, hogy édesapád téged szeret a legjobban a világon? – nézett rám komolyan az idős hölgy. - Amikor először felhívott, hogy érdeklődjön a ház megvétele után, és megkérdeztem tőle, miért költöztök, a válasza habozás nélkül az volt, hogy neked szeretne biztosítani mindent, amit a vidéki állásával nem tudott. Kérlek, ezért ne haragudj rá – mondta, a kijelentésére pedig könnybe lábadt szemekkel bámultam át az üvegen túlra.
– Az előbb azt tetszett mondani, egyedül hagyta önt az apja. Ezt hogy értette? – fordultam a néni felé elgondolkodva.
– Édesapám a második világháborúban a katonai ellenállás tagja volt – válaszolta, mire görcsbe rándult a gyomrom. Feszülten vártam a folytatást.
– Biztos helyre vitt annak érdekében, hogy ne tudjanak elfogni, és zsarolni őt, hogy adja fel a bajtársait – szorított rá Anna néni szomorúan a nyakában függő kis holdalakú nyakláncra. – Megvédett. Mindig azt mondta nekem: Ginácskám, az egész világon nincs olyan hatalom, mint az, ami a legerősebb és a leggyöngédebb egyúttal; a szeretet.

Napsugár

Régen ismertem egy lányt, akit jobban szerettem, mint akkor saját magamat. Nem, nem voltam szerelmes belé, egyszerűen csak felnéztem rá. Ő volt a legnagyobb példaképem. Belegondolva, egészen hasonlítottunk egymásra. Egymagasak voltunk, a testalkatunk is egyezett volna, csak az én hasam középen kikerekedő, az övé szinte lapos volt. Mogyoróbarna szeme állandóan csillogott az enyém tompa sötétlése mellett. Még egyidősek is voltunk, bár ő általában jóval érettebben viselkedett a koránál.
Úgy tűnt, ellenben a hasonlóságaink nem tévesztettek meg másokat. Nem kevertek össze minket, sem az iskolában, sem a táncórákon, sem sehol máshol – ennyivel jobb nálam – gondoltam mindig elkeseredetten. Másszóval, Ő akartam lenni. Vagy olyan, mint Ő, nekem már az is elég lett volna.
Sokszor kérdeztem meg tőle késő este, egy fárasztó edzés után a busz ülésére roskadva, hogy hogyan ilyen tökéletes. Ő mindig tagadta, hogy az lenne, de hozzátette; a jelleme nem valami veleszületett dolog. Senki nem születhet kifejlett személyiséggel. Ezek a szavak mindig egy kis reménnyel töltöttek el, és ideig-óráig hatottak is rám, elhittem, hogy én is lehetek olyan.
Reggelenként azonban már újra a nulláról kezdve ébredtem, az a kis motiváció egyszerűen elillant az éjszakával. Voltak kisebb-nagyobb próbálkozásaim a változásra, de ezek soha nem bizonyultak elég erősnek, hogy valami komoly kezdetét vegyék. Más pedig nem támogatott rajta kívül, akkoriban igazán egyedül éreztem magam. Gyakran gondoltam úgy, hogy egy teher vagyok mások számára. Túl sok volt mindenki, és én is nekik. De az a lány mindig velem maradt, ő volt az egyetlen támaszom. Az egyetlen, aki tartotta bennem a tüzet, hogy nem vagyok olyan rossz ember, amilyennek ítéltem magam. Amikor az összeomlás szélén álltam, a kihunyni készülő parázsból is aprócska lángot fújt valahogyan. Ekkor kezdtem el jobban figyelni rá, és a tetteire. Rövidesen rá kellett döbbennem: nem volt ő tökéletes. Az, ami mégis egy követendő példává tette a számomra, a jelleme volt. A viselkedése. A döntései. Az odafigyelése. Még ha hibázott is, sosem siklott el felette, a büszkeségét félretéve kért bocsánatot. Neki is voltak rossz napjai, ő is volt fáradt, de tartotta magát; mind szavakban, mind tettekben. Egy napsugár volt mások számára. És én minél jobban megismertem, annál inkább próbálkoztam a nyomába érni. Egy intenzív időszak vette kezdetét számomra, amibe az önsajnálat mellett ezúttal elszántság is vegyült. Ő egyszer azonban váratlanul köddé vált!
   Csodálkozva néztem szét magam körül, először fel sem tűnt, hogy nem volt ott az osztályteremben. Viszont elfelejtettem megkérdezni, mi történt vele, csak a délutáni edzésen tűnődtem el újra a hollétén. Pedig a világért sem hagyna ki egy táncórát! Sőt, hirtelen már arra sem emlékeztem, mikor tűnt el! Lehet önzőség ezt mondani, de akkor annyi minden másra koncentráltam. Arra, hogy jobban tanuljak, hogy fejlődjek, és hogy a saját nyomoromon kívül másokét is észre tudjam venni. A napok összefolytak, én pedig teljesen elvesztettem az időérzékemet, és ettől besokalltam.
   Edzésről hazaérve a táskámat egyszerűen ledobtam, pár másodperc múlva a cipőm is a földön landolt, én addigra már a fürdőszoba felé siettem. Egy kiadós hidegvizes arcmosás után a csap szélére támaszkodva gondolkodtam el. Fogaimat összeszorítottam, szemembe könnyek gyűltek. Az utóbbi időben rettenetesen túlhajtottam magam. Lenéztem. Habár a kezeim szinte alig bírták megtartani a gerincemet, a lábaim remegtek a fáradtságtól, és a hasamat szétáradó izomláz feszítette, mégsem hasonlított semmi a megszokotthoz. Valahogy… másnak tűnt rajtam minden, és ezt nem értettem. Összeráncolt szemöldökkel néztem a tükörbe. Elsőre nem csodálkoztam, azt kaptam, amire számítottam, egy szörnyen megviselt arcot kócos hajjal, és enyhén pattanásos bőrrel. Ahogy azonban jobban megvizsgáltam, észrevettem benne valami szokatlant. A szeme nem tűnt szomorúnak, sőt… egészen csillogott! Tátott szájjal meredtem a tükörképemre, és a tekintetem közte, és saját magam közt kapkodtam. A könnyeim rövidesen ömleni kezdtek, ahogyan szépen lassan rájöttem az igazságra. Hát ezért tűnt el az a lány, ezért feledkeztem meg róla; végre valahára én voltam Ő!