Nem mondhatom el senkinek
 

A Szabó Ervin könyvtár hűvöséből kilépve egyből megcsapott a forróság. Késő júniusi délután volt, aznapra pont végeztem az angollal. Zsongott az agyam a különböző igeidőktől és nyelvtani szabályoktól. Kikapcsolódásra és egy pohár hűvös limonádéra vágytam. Hajamat lófarokba kötöttem, így védekezve a hőség ellen, a metróhoz siettem, az eredeti terv szerint. Azonban valami belső késztetésnek hála, lassítani kezdtem a könyvszekérhez érve.

Pár ember lézengett csak körülötte. Nem is tudtam igazán mit is kerestem. A könyvek gerincét kezdtem céltalanul tanulmányozni. Találok-e valamit Ady-ról. Vagy egy könyvet Dénes Zsófiától...

Ekkor láttam meg Karinthy Frigyes kötetét. A fedőlap talán kicsit kopottas volt, de az író dőlt betűs neve és a cím még így is jól kiolvasható. Gyorsan, felületesen belelapoztam. Egy verseskötet lenne? Nem is tudtam, hogy írt verseket! Kivettem a zsebemből a telefonomat (hogy megbizonyosodjak a valódiságáról), a moly.hu-n rákerestem...Döbbenet! Első kiadásos művet tartottam a kezemben. Idegesen pillantottam körbe. Lenne itt egy kandikamera talán? Senki sem figyelt.  Gyorsan az eladóhoz siettem, aki unott arccal vette el a pénzt. A könyvet a táskámba tettem, majd a metró felé vettem az irányt.

Valami nem stimmelt ezzel a könyvvel. Csak otthon vettem észre a szobámban.  Lapozgatva néhol üres lapokra bukkantam, volt olyan vers is, aminek csak a fele került bele a könyvbe. Sikeresen megvettem az első nyomdahibás kötetet! El is ment a kedvem az olvasástól. Kerestem valamilyen könyvjelzőt. Idegességemben kitéptem a füzetemből azt a piszkozatot, amelyen irodalomórára válaszoltam Karinthy jövőnek szánt levelére. Hát...legalább olyan helyen lesz, ahová tartozik! Összehajtottam és beletettem a könyvbe. Egy hétig ki se nyitottam. Nem volt rá se időm, se kedvem. Mikor csalódottságom valamelyest alábbhagyott, valami belső sugallatnak köszönhetően, mégis kinyitottam a könyvet az eredetileg Nem mondhatom el senkinek című versnél. Az újra olvasásnál tűnt fel: a címe Előszó-vá változott. A vers is valahogy hosszabb volt. Megint elolvastam. Az utolsó két versszak nem volt ismerős. Felpattantam az ágyról, megnyitottam a böngészőt, beírtam a verscímet a keresőbe. Szó szerint megegyezett a könyvben találttal, egyetlen kivétellel. Értetlenkedve dobtam a könyvet az ágyra, közben kiesett a könyvjelző és az ágy alá csúszott. Egy darabig tapogatództam, majd kihúztam. A fehér, vonalas papír most, sima és sárga volt. Sőt, nemcsak a szerző neve, hanem a kötet tényleges címe is olvasható. Karinthy Frigyes: Nem mondhatom el senkinek, Versek.

Mi a fene történhetett itt?! Óvatosan kihajtogattam az eredetileg levélnek szánt lapot. Nekem címezték. „Kedves Fenyvesi kisasszony!”  A levél többi részét kihagyva gyorsan a lap aljára ugrottam. „Lekötelezettje: Karinthy Frigyes”.

Így kezdődött el különös és meglepő levelezésem az íróval.

 

Megbeszéltük, nem szóltunk senkinek erről a különös ismeretségről, egyikünk sem tudná megmagyarázni a külvilágnak. Engem pszichológushoz küldenének, őt idegszanatóriumba. Az idő múlásával egyre többet és többet tudtunk meg egymásról, mindenről írtunk, ami eszünkbe jutott. Később a „Fenyvesi kisasszony” -ból „Kedves Fruzsina” lett. Amint megírtam, hogy az angol nyelvvizsgára készülök, a következő levelét angolul írta.  „Frici bácsi” -nak címeztem a választ. Később viszont egyre elfoglaltabbak lettünk, a levelezés is ritkult. Az életem monoton volt, iskola, nyelvóra, tanulás... egészen egy csőtörésig.

Matematika órán megszólalt a vészcsengő. Először fel se figyeltünk rá, az iskolai jelzőcsengők többsége amúgy is szaggatottan cseng, körülbelül olyan régiek, mint maga az épület. Az igazgató megafonon keresztül bejelentette, hogy csőtörés miatt elmaradnak az órák. Végre volt egy szabad délutánom. A Deák Ferenc téren nem jártak buszok egy baleset miatt, ezért a kisföldalattihoz igyekeztem. Elsétáltam az óriáskerék mellett, majd lesétáltam az aluljáróba. Gyanakodnom kellett volna, hiszen senki sem volt rajtam kívül a megállóban. A kabátomat szorosan magam köré húztam, telefonom a kezemben szorongattam. Hirtelen remegni kezdett a föld, a világítás akadozott, majd kialudt. Fél percig tartott csak, én azonban egy órának éreztem. A kijárat felé rohantam.

Minden olyan más volt, mintha egy filmforgatásba csöppentem volna. A férfiak fekete ballonkabátban és kalapban sétáltak. A nők kabátja hosszabb, vászonból készült, alakhoz simuló, majd a bokáig ért. A környezet is megváltozott. Az óriáskerék eltűnt, buszoknak nyomuk sincs.  Épületek tűntek el, néhány régi típusú autó pöfögött az úton. Ebben a pillanatban érkezett meg egy lovaskocsi, oldalán „posta” felirattal. Mi történhetett? Leszólítottam egy velem szemben sétáló idősebb, deréktájban gömbölyödő férfiembert.

– Elnézést kérek, milyen filmet forgatnak éppen? - kérdeztem illedelmesen, mire az úr szürkés szemöldökét, kérdőn felhúzta, majd tartózkodón végigmért.

– Nem értem miről beszél, hölgyem. Itt nem forog sehol egy kamera sem!- A helyzet még furcsább volt, mint amire számítottam. Ha nem valami forgatáson veszek részt, akkor hol vagyok? A férfi már elindult, mikor utána siettem.

– Azt megmondaná, milyen napot írunk? - kérdeztem. Gyanakvó szemvillanását próbáltam kikerülni.

– Ma november 7-e, csütörtök, Rezső napja van - válaszolta. Ez (valamelyest) stimmelt. Amikor elindultam reggel otthonról, akkor is november 7-e, csütörtök volt. Azonban valami még…

Képtelenség…

Nem lehet!

– És milyen évet írunk? - erősködtem. Még számomra is abszurdnak tűnt a kérdés, de mi más magyarázhatná meg a helyzetet? Az úriember összehúzta szemöldökét. Mérgesnek tűnt. Őrültnek tarthatott, azonban jelen pillanatban ez érdekelt a legkevésbé.

– Gyalázatos Trianon utáni kilencedik évet írjuk- szólt és gyorsan elindult, nehogy újabb kérdést tegyek fel neki.

A döbbenettől szólni se tudtam. Mikor is volt Trianon? 1920. június 4-én, vagy inkább július? Nem számít. De az lényeges, hogy 90 évvel korábbra kerültem az időben! Már megértettem azt a sok rosszalló tekintetet, ahogyan méregettek. Nem velük volt probléma. Velem volt, én nem tartoztam oda! Rövid, sötétkék kapucnis kabátom talán nem számított kirívónak, azonban fekete csőnadrágom és a magas sarkú bakancsom biztosan kiverte a biztosítékot. Mit csinálhatnék 1929-ben Budapesten? Még a nagyszüleim se születtek meg ekkor!

Valamit gyorsan ki kellett találnom. A sírás kerülgetett. Nem! Most, nem rendezhettem jelenetet, még végül az őrültek házába zártak volna. Vettem egy mély levegőt, gondolkodni kezdtem, teltek a másodpercek, ekkor jutott eszembe Frici! Ő már élt ekkor! Talán ő tud segíteni. Hol lehetett most? Egyik levelében említette, hogy a Hadik kávéházból ír. A terv előállt. El kell jutnom a kávézóba! A zsebemben kotorásztam, a telefonomat kerestem a GPS miatt, közben több dolog jutott az eszembe: itt a mobilnetem nem működik. Az internetet sem találták fel. Másrészt már így is eléggé kinéznek, ha egy “dobozba” kezdek el írogatni. Akkor biztosan az őrültek házába záratnának. Gyalog nem mehetek, mert a kávéház a város másik részén van. Túl sok ember látott már így is. A 4-es metró kizárva. Hol volt az még?! Az 1-es pedig nem közlekedett a Széll Kálmán térig. Busz vajon járt már Budapesten? Ekkor, mint egy éles sípszó hasított belém a megvilágosodás. Szó szerint! A villamos felém tartott, én a síneken álltam! Gyorsan arrébb ugrottam, mire elzötyögött mellettem a sárga jármű. A 49-es volt, ezt isteni jelnek vettem. Rohantam a megállóhoz és felpattantam rá. Már úton is voltam, reményeim szerint Frici felé. A villamoson kevesen voltak. Leültem az első szabad helyre, bíztam, így nem tűnhetek ki. De magamon éreztem a többi utas tekintetét. Inkább kifelé bámultam az ablakon és magamban imádkoztam, hogy ebben az időben még ne legyenek BKV ellenőrök.

Figyeltem az embereket. Lassan sétáltak az utcán, sehol egy cigarettacsikk, papírfecni. Hát ilyen is lehet Budapest? Az akkori Ferenc József (mai Szabadság híd, két néni beszélgetéséből jegyeztem meg) hídon átjutva a budai oldalra értem. Gyors léptekkel a Hadik felé vettem az irányt. Az épület előtt asztalok álltak, körülöttük székek. Kevés ember ült a kis teraszon. Ő köztük volt. Karakteres arcát egyből felismertem. Fején fekete kalap, szürke kabátujja felhajtva, s írt valamit. Odasiettem hozzá. Ő szórakozottan felpillantott.

– Segíthetek valamiben kisasszony? - kérdezte. Idegesen megdörzsöltem a karomat.

– Igen. Valóban tudna. Én ismerem önt - hadartam. Mielőtt hellyel kínált volna, leültem a vele szemben lévő székre. - Ön is hallott már felőlem. Fruzsi vagyok. Tudja, akivel mostanában levelezik. Nyár óta.

A tollat lassan letette a kezéből. Tintafoltos ingujját visszatűrte, hátradőlt, összefonta karjait. Pár pillanatig csendben méregetett, majd elnevette magát.

– Mennyit fizetett magának? - kérdezte végül.

– Kicsoda? - kérdeztem értetlenül.

– Ki? Ne játssza tovább, a Kosztolányi! Bár igazán jó jelmezt talált magának, sőt a játéka is igen meggyőző volt. Mi az igazi neve? Írok magáról egy kritikát. Ezzel most a Kosztolányi rendesen mellé nyúlt.

– Nem. Félreérti, én tényleg Fenyvesi Fruzsina vagyok! - kicsit előre dőlt az asztalon, majd barna szemével szuggerált.

– Maga nem lehet Ő. Fejezze be a színjátékot! - követelte.

– Ez nem színjáték - tagoltam lassan.

Karinthy idegesen a pincérnek intett. Menni készült. Cselekednem kellett. Az asztalon lévő papírért és tollért nyúltam. Nem számított, hogy éppen mit is írt. A margóra gyorsan lefirkantottam a nevemet, elé toltam a papírost. Jellegzetes „F” betűm biztosan meggyőzi. Nehézkesen értette meg, ki vagyok valójában. Megdöbbenésében több borravalót adott a pincérnek, s ideadta nekem a kabátját. Gyorsan magamra kaptam, bár a vállánál kicsit feszült, amúgy egészen kényelmes volt. A hazafelé tartó úton, a pár perces séta alatt, nem szóltunk egymáshoz. Sárga emeletes házhoz értünk. Felsiettünk a csigalépcsőn, majd egy fa ajtó előtt álltunk meg.

– Üdvözöllek szerény hajlékomban! - nyitotta ki az ajtót. A konyhaasztalon különféle könyvek hevertek, a mosogatóban koszos edények tornyosultak. Karinthy zavarában pakolni kezdett. Leültem a konyhaasztal melletti első székre, erről legalább nem kellett lerakni semmit. – Ne haragudj a rendetlenségért. Nem vártunk vendégeket. Egyébként is, Aranka már megint elüldözte a cselédet.

– Miattam nem kell semmit sem csinálnod - szabadkoztam. – Nem tudnál esetleg adni valamilyen ruhát? Akkor kevésbé lennék feltűnő.

– Persze! - ütött a homlokára. - Gyere, keresünk neked valamit!

A gardróbban a ruhák egykupacban álltak. Magas vagyok, ezért nehezen találtunk rám hétköznapi viseletet. Így kaptam meg Aranka egyik terhessége alatt hordott ruháját. Fricitől tudtam, felesége igen gyakran váltogatta ruháit, az aktuális divathoz igazodott. Kértem övet is, a hasamnál ne lógjon az anyag. Míg öltözködtem, addig elvonult teát főzni. Eltartott egy darabig mire rájöttem, hogyan állna nekem jól ez a „maskara”: a hajam lófarokból kontyba kötöttem. Saját ruhámat a hátizsákomba gyűrtem, és betoltam az ágy alá. Előtte még kivettem belőle a telefonomat, az irataimat és a pénztárcámat is, ezeket egy szürke kis ridikülbe tettem.  A konyha felé vettem az irányt. Karinthy ott állt a tűzhely előtt. Próbálta bekapcsolni.

– Segíthetek? - léptem hozzá. Frici kicsit összerándult, biztosan megijesztettem.

– A teafüvet már megtaláltam, azonban még sosem főztem teát. Hogy kell ezt a vacakot használni? – dörmögte.  Egy darabig együtt próbáltuk teát főzni. Én a tűzhelyt akartam beüzemelni, ő a teáskannát megtalálni. Kis idő elteltével azonban mindketten meguntuk ezeket a próbálkozásokat, és inkább leültünk egy bögre víz mellé beszélgetni.

Elterveztük, hogyan fog bemutatni az ismerőseinek. Távoli rokon lettem, aki Amerikából jött meglátogatni őt. A néha különösnek tűnő elszólásaimat ezzel sikeresen letudtuk és a kinézetemet is megmagyarázza. Beszélgettünk a fiairól, akik épp iskolában voltak, feleségéről is szó esett. Frici szerint nem lett volna belőle semmi gond, ha itt talált volna engem, pontosabban minket. Én viszont elleneztem ezt. Aranka egyből felismerte volna saját ruháját. Karinthynak fogalma sem volt, mikor jön haza a felesége, inkább kiindultunk.

– Na, most mi legyen? - kérdeztem Fricit, mikor kiértünk az utcára. Elgondolkodva ballagott mellettem, majd csillogó szemmel felém fordult.

– Városnézés -válaszolta továbbra is vidáman. Történelmi városnézés! Mutatok neked pár helyet, te pedig elmondod, hogyan néz ki a te korodban.

Sorra látogattuk meg helyeket, voltunk a Hősök terén, a Vajdahunyad várában, az Astoriánál, sőt még a Keletinél is. Mindenféle érdekes történetekkel szórakoztatott, én közben technikai újításokról meséltem neki. A nap végére mindketten feloldódtunk, úgy kezeltük egymást, mint rég nem látott ismerősök. Estére megéheztünk, s elhatározta, meghív vacsorázni. Elfogadtam a meghívását, hisz reggel óta nem ettem semmit. Beültünk egy közeli kis kávéházba, megrendeltük az ételt, majd Frici kielégíthetetlen kíváncsiságát próbáltam enyhíteni technikai magyarázatokkal. Éppen a telefonomat mutattam, amikor valaki megállt az asztalunk mellett.

– Frici, egész nap kerestelek! Hol a fenében voltál eddig? - kérdezte a hang a hátam mögül.

Maga Kosztolányi Dezső állt meg asztalunk mellett. Magasabb és erősebb testalkatú volt, mint ahogy először képzeltem. Kék szemével kérdőn pillantott felém.

– Dide, hadd mutassam be neked Fenyvesi Fruzsinát, rokonomat Amerikából!

Félszegen felálltam, kezet nyújtottam. Kosztolányi ferdén felhúzta szemöldökét, óvatosan megrázta a kezemet.

Karinthy hellyel kínálta barátját. Így folytattuk tovább hárman vacsoránkat. Megtudtuk aznap mi történt a városban, amíg mi sétáltunk. Reggel majdnem elütött a villamos a Deák Ferenc téren egy fura kinézetű és bizarr ruházatú őrültet. Karinthy ekkor köhögésnek álcázott nevetésbe kezdett, én erre bokán rúgtam. Fájdalmában felnyögött, mielőtt azonban Kosztolányi bármit is mondhatott volna, Frici másra terelte a szót.

– Nézd Desire! Ez itt hordozható telefon! Már ezeket használják a jövő... akarom mondani tengerentúlon - helyesbített gyorsan, s a készülékemet barátja orra alá tolta. Egy darabig forgatták, majd megnyomtak egy gombot, és hirtelen kivilágosodott a képernyő. Karinthy ijedten dobta a telefont az asztalra.

– Ne haragudj, azt hiszem Dezső tönkre tette.

– Nincs semmi baja, csak bekapcsolódott- siettem a magyarázattal, még mielőtt egymásnak estek volna. – Nézzétek, ez itt a kezdőképernyő. Ezen vannak a különböző képek, amolyan piktogramok. Nézzétek! Még fényképezni is lehet vele – mutattam feléjük a kamerát.

Teljesen lekötötte a figyelmüket. Mihelyt megtanulták hogyan lehet használni, amit láttak, gyorsan le is fotózták. Az asztalt, a teáscsészét, egymást, a járókelőket...legalább ötven fotót készítettek el. Olyanok voltak, mint két kis gyerek, akik most találták meg a játékszerüket. Legjobban az tetszett nekik, hogy az eszköz színes fényképet készít.

– Nézd Fruzsi, milyen képet készítettem Friciről- mutatta büszkén Dezső az elkészült művet. De ahogy felém nyújtotta, véletlen elnyomta a képernyőt. Riadtan pillantott rám.

– Nem történt semmi – nyugtattam meg- Csak megnyitotta a belső kamerát. Ezzel egyszerűbben tud az ember saját magáról képeket készíteni.

Csináltam magamról egy szelfit, így megmutattam, hogyan tud az ember jó képet készíteni magáról. Ők is próbáltak készíteni magukról egy-egy képet, azonban valahogy ez nem sikerült nekik. Kosztolányinak inkább az eget sikerült fotóznia, Karinthy pedig minden áron profilfotót akart készíteni. Kis idő múlva meguntam az ügyetlenkedésüket és felajánlottam, készítsünk közös képet. Így már nem csak Dezső homloka látszódna, Frici is annyifélét pózolhat, amennyit szeretne. Pár perc alatt mindhárman készen álltunk a szelfi készítésére. Én kicsivel előrébb sétáltam, míg Frici és Dezső az asztalnál pózolt. Kosztolányi egyenesen a kamerába nézve mosolygott, míg Karinthy féloldalasan ülve szürcsölgette a teát.

– Vigyázz, kész mosolyogj! -adtam ki a vezényszót és kattintottam.

 

A szabadság szele

Egy átlagos péntek délutánnak néztek elébe. Frau Müller a nappali sarkában vasalta a gyűrött ingeket, lánya kanapén ülve nézett egy dokumentumfilmet az észak-koreai emberek mindennapi életéről.

– Nem értem. Ha ennyire rossz a helyzetük, akkor miért nem lázadnak fel? - értetlenkedett a 14 éves, szőke, kékszemű lány anyja felé fordulva. - Nem kötelező ott élniük! Anya, miért nem mennek el?

– Kislányom. Azok az emberek nem ismerik a külvilágot. Azt hiszik, hogy Észak-Koreán kívül nincs szebb ország - válaszolta az asszony, miközben összehajtotta a kivasalt inget.

– De ez nem jó indok arra, hogy miért nem mennek el. Hát nem akarnak szabadok lenni? - elmélkedett lánya.

– Nekik ez a szabadság. Nem ismernek mást.

– Anya, te ezt honnan tudnád? Te sosem voltál ilyen helyzetben!

-Dehogynem kislányom. Az észak-koreai rezsim nem sokkal különbözött az NDK-tól. Hogyan magyarázhatná el lányának azt, milyen érzés egy idegen embert, akivel életében sohasem találkozott, tisztelni és szeretni? Milyen érzés ismeretlenekkel együtt állni, várni és reménykedi?

– Akkor te hogyan jöttél rá, hogy ez nem szabadság? Hisz rengetegszer mesélted, milyen jó volt a barátaiddal moziba menni! Sőt még a nagyapánkkal is voltatok Magyarországon nyaralni!

– Meike! Az NDK-ban is volt szórakozási lehetőség, csak sokkal kevesebből lehetet válogatni és minden tele volt propaganda reklámokkal. Péntek délutánonként, például ifjúsági központokba mentünk. Magyarország pedig szintén amolyan "NDK-s" ország volt. Számukra a Balaton olyan jó hely volt, mint mondjuk most Görögország vagy Spanyolország - mesélte gyermekének.

– Mégis mikor jöttél rá, hogy van lehetőséged egy másik életre? -kíváncsiskodott Meike. Frau Müller kihúzta a vasalót a konnektorból, lánya mellé sétált és leült mellé. -Elmesélnéd? -

….

 

– Tudod, az a november 9-i nap is a szokásosan kezdődött. Reggel 6-kor felkeltem, felvettem kék matrózcsíkos egyenruhámat, a reggeliző asztalhoz ültem és vártam, hogy anyukám -Lena mamád- hozza a reggeli kakaómat és a vajas kalácsomat- kezdtem a mesélésbe. -Minden hétköznap reggel ezt reggeliztem. Apának -Franz nagyapádnak- ekkor már régen a munkahelyére kellett volna sietnie, de azon a napon más volt. Aznap nyugodtan, mosolyogva ült az asztalfőnél és olvasgatta az aznapi újságot. Persze én egyből kérdőre vontam.

– Papa, te mit csinálsz még ilyenkor itt? Nem munkába kellett volna menned? - morogta a szőke, befont hajú tinédzser két falatka kalács között. Apa még elolvasta a vezércikket, ami Gorbacsov 4-ei látogatását fejtette ki. Válasz helyett csak sejtelmesen mosolygott. Anya felé nyújtotta immáron üres kávés bögréjét. Kérdőn anyára pillantottam, aki elvette tőle a bögrét, tőlem a tányért.

– Inge, nyomás az iskolába! Hagyd édesapádat egy kicsit, ha hazaértél, majd mindent elmagyarázunk - az ajtó felé terelgetett. Levette a csinos, kék kabátomat a fogasról.

– Nem is volt divatos! Még nem is karcsúsított, úgy állt rajtad, mint egy zsák - kotyogott közbe Meike.

– Régebben igen is divatosnak számított! -ellenkeztem vele. Ha nem hagyod abba a kotnyeleskedést, nem mesélem tovább a történemet!

– Bocsánat anya! Nem beszélek bele többet! Kérlek folytasd! - visszakozott gyorsan a lány. Az anya egy pillanatra, dacból hallgatott, majd újra belekezdett a mesélésbe.

– Szóval, amint felvettem a kabátomat, hátamra vettem az iskolatáskámat, elindultam a gimnáziumba. Az utcán rengeteg ember sétált. Valahogy érezni lehetett a feszültséget, az izgatottságot a levegőben. Én késésben voltam, így nem törődtem semmivel, rohantam az iskolába. Tudom -vágott közbe gyorsan, megpillantva lánya pimasz mosolyát- ezt a szokásomat a mai napig nem sikerült elhagynom. Szinte átrepültem az iskola kapuján, majd felszaladtam az osztálytermembe. Életemben még nem szaladtam olyan gyorsan.

– Jó. De mi köze van az iskoládnak ahhoz, hogy szabadnak érezted magad? Számomra az a hely olyan, mint egy börtön -kotyogott újra közbe Meike.

– Várd ki a végét! - szólt rá anyja, majd folytatta a mesélést. A napunk eléggé átlagosan zajlott. Bár a tanárokon lehetett látni a feszültséget, még is megtartották az óráinkat. A változást az utolsó óránkon éreztük, ekkor bejött hozzánk a történelem tanárunk és így szólt:

– A mai órát kint a szabadban fogjuk tölteni. Álljatok párokba! Kimegyünk a falhoz! - adta az utasítást. A többség csöndesen követte őket, azonban, ekkor felszólalt az egyik osztálytársam:

– De tanár úr, miért megyünk ki? Miért nem tartja meg itt az utolsó órát?

– Körülbelül fél órával ezelőtt Schabowski elvtárs bejelentette, hogy a szabadon át lehet kelni a határokon. Most odamegyünk és megnézzük azt, hogy mi fog történni ott -válaszolta. Ha lehet, inkább éljétek meg a történelmet, mint tanuljatok róla! Tapasztaljátok meg! Az ember a saját élményeiből többet tanul, mint az iskolai tankönyvekből.

Így elmentük a falhoz. Számomra igazán meghatározó élmény volt az, hogy olyan embereket láttam ölelkezni, ujjongani, akik életükben sohasem találkoztak, mégis együtt énekeltek és ünnepeltek. Táncoltak és vigadtak. Lassan a tanár úr elkezdett minket a fal felé terelni. Eleinte nagyon megijedtem. Arra gondoltam, hogyha közelebb megyek, a határőrök biztosan le fognak lőni! De nem tették és aztán azt vettem észre, hogy a tömeg áttolt a fal túloldalára. Nyugat-Berlinben voltam! Aztán megpillantottam erről az oldalról is a falat. Itt már nem volt egyszínű szürke. Helyette tele volt rajzolva mindenféle mintával. Itt-ott észrevettem egy-egy ismerős ábrát. Ekkor már éreztem azt a szabadságot, amit már ma is érzek, amit te is érzel. Addig észre se vettem, hogy amiben élek, az nem szabadság. Úgy éreztem, mindent megtehetek! Úgyhogy fogtam magam és felmásztam a falra, ami 16 éven át volt bezárva tartott.

….

 

A vacsora után Frau Müller a dolgozószobába sietett. Az ajtón belépve az íróasztalhoz lépett, kihúzta a fiókot, majd kivett onnan egy kis fekete dobozkát. Egy ideig csak állt a gondolataiba merülve, majd felnyitotta a kis tároló tetejét és kivette belőle egy tenyérnyi méretű betondarabot.  A mellkasához emelve szívéhez szorította azt. Egy emléket a falból.