Az újkor egy bohém és plátói szelfije

Eleven lelkem,

hidegkék szemem,

dohánybarna hajam,

s a világ fájdalma rajtam.

Ez mind én vagyok!

 Szememben ezer fény ragyog!

De elmémben ténferegnek a gondolatok,

miknek sötét tengerében lassan megfulladok.

Nyakamon a szerelem vörös csókja ég,

poharamban meg mézes márvány és jég.

Dohányom füstös ködbe borítja lelkem, elmém,

majd csak kivirágzik a fekete rózsa tüdőm mélyén...

Az élet néha egy méregzöld, silány smaragd,

mi bódítja elmémet és megritkítva visszahagy.

De olykor egy izzó vörös rikító rubin,

oly vörös, mint lelkem lángja, oly vörös, mint az égő kerozin.

S máskor, ritkán, egy hidegkék zajtalan zafír,

mitől elsimul lelkem, akár csak egy fehér, üres papír.

Születtem s halni is fogok,

egy istentelen világban,

egy értéktelen micsodában.

Így, könnybe lábadt szemekkel sietek a halotti bálba.

Jézus sebes kezét fogva, zokogva, magyarázom:

– Vétkesek vezetik az országot, s mi több: a világot!

Majd megfordulok Descartes-hoz:

– Az empirikus látásmód megbukott!

Az igazság csupán egy opció lett a sok közül,

rövid lábúak, tengerei veszik körül.

– Nietzsche, te meg nem voltál bolond!

– Isten nem hogy halott, még virágot se viszünk sírjához.

– Oh, ha látnád ezt a mértéktelen bolondságot,

„feltaláltuk a tökéletes boldogságot”.

Végül előttem áll egy nemrég hunyt alak.

Oh a francba, nem hallgattunk eléggé reád Kafka!

A bürokrácia, már az egyént teljestestileg felfalja...

 

 

Szemem megszürkül…

Mint az öreg kátyús aszfalt,

s a rajta álló, magasba nyúló házfalak.

Jobbra keringek s körbevesznek színes képek.

Körbe vesznek Esztelenségek,

ostobaságok és könnyű szórakozások.

De ha balra keringek meglátom;

Ezek csupán ócska bálványok,

töredező márványok.

Ostobák, hát nem látjátok?!

Hazugságokra alapozva,

csalásokra támaszkodva,

épül a homokkastély, miben minden egyén egy értéktelen homokszem…

De majd csak elmossa az idő folyása, hisz ez így nem maradhat sehogysem!

Nihilista vagyok!

Tudom, hogy nincs más, csak istentelen darabok.

Mégis valamiféle értelem után kutatok.

De végül élni jobban kívánok,

Mintsem önerőből elhagyni e világot.

Így magamban, obszidián tornyok közt sétálok,

fekete az ég, feketék az obszidián bálványok.

Én meg kettesben önmagammal,

próbálok tekintettel a jövőre, élni a pillanatban.

 

 

Egy hervadó, műanyag rozsaszál

– Crescit sub pondere palma! –

 

„Arany mintákkal díszített, fenséges ruhákban,

élezett, hatalmas, égő kardokkal őrzik...”

Ilyes és más legendákról olvasni ősi mondákban.

„Tűzzel, fémmel, felfegyverezve állnak

a tiszta védelmezők, a még tisztább mennyországban.”

De e szent tűz a lelket nem tisztítja, hanem pusztítja!

Az ócska fémet meg majd ocsmány rozsda borítja.

Morbid szépségben, koldus szegénységben,

csorog ott az élet s haldoklik a lélek.

Óriási díszes, üres termek,

gyönyörű makulátlan kertek.

A női testek, vékonyra s egészségesre teremtve,

nagy gömbölyű mellekkel, dús hajjal s hosszú lábakal.

A nap süt, de nem izzasztóan,

az est hűs, de nem zsibbasztóan.

Senki sem szenved,

pont ezért is elmebeteg,

aki erre a helyre keveredett!

Törekszünk idelent egy jobb életre,

de nemhogy elérjük,

hanem azért, mert, „vita est proelium”.

Amit elveszted, ha meg nyered!

Ha önmagadat kényelembe helyezed,

elveszíted testedet s lelkedet.

In Horatium legyen a cél,

a „soha-meg-nem-elégedés”!

Mert ami egyszerű, az erkölcsileg téves,

vagy legfeljebb haszontalan, mint egy merev mérleg.

A félelem heve éltet,

a keserű harag facsar, de tettre bíztat,

az undor pedig védi léted,

és csak a fájdalomban fejlődsz tényleg.

A megnyugvás, a megelégedés és a kényelem pedig a véged!

Mert a halál megnyugvásában elégszel meg életeddel,

és csak a koporsóban lelhetsz igazán kényelemre.