Első barát

 

− Szia. Leülhetek? − böktem a mellette lévő helyre.

− Öhm. Persze. − egy szemforgatás kíséretében letette a földre a lábait.

− Köszönöm. Kérsz csokoládét? − vettem elő a táskámból egy táblával. Úgy tűnik ez kizökkentette az udvaron álló hatalmas fa figyeléséből, mivel rám nézett egy pillanatra, aztán le a kezemre.

− Nem, köszönöm. − és visszatért a fűzfa elemzésére.

− Tessék. − letettem a felét a füzetére. − Anyukám kísérletezik a chili paprikával a csokoládéban. Fel akarja lendíteni a boltot egy kis újítással. Lesz majd különböző magvasak is. Kis figurákat is akar majd formázni. Egyszer eljöhetnél velem. Hozhatod a húgodat is. Primrose imádni való fiatal lány.

− Nem biztos, hogy lenne ideje ilyesmire. Sokat tanul. Nekem pedig edzésre kell mennem. − válaszolt, pedig erős érzésem volt, hogy a leveleket számolja a fákon és nem is hall engem.

− Nem is említettem mikor. Meg szeretnélek hívni titeket egy forrócsokoládéra.

− Miért akarsz jóban lenni velem? Semmim nincs, amit adhatnék. − a szemeiből unottságot és haragot véltem felfedezni.

− Félre értesz Katniss. Csak barátkozni szeretnék veled. Érdekesnek talállak. Te vagy az egyetlen, aki tudja használni az íjat.

− Az apám tanított meg. − suttogta maga elé.

− Sajnálom. − tettem a kezem a vállára együttérzésem jeléül.

− Már régen volt. − a kezeit feltette a padra, amik eddig az ölében pihentek és előre hajolt. Vajon mi olyan érdekes azon a fán?

− Mit nézel? − kérdeztem finoman.

− Ott egy mezei poszáta. Már kétszer is elrepült az utóbbi fél percben, pedig egyedül van.

− Talán vannak kisfiókai és eteti őket? − próbáltam megtalálni az említett élőlényt, de egyszerűen nem sikerült.

− Nincs.

− Talán fészket épít, mert nem szeretne egyedül lenni. – egy örökkévalóságnak tűnő pillanat múlva megszólalt.

− Ma délután ráérünk Primmel, ha áll még a barátság ajánlat. − nézett a szemeimbe.

− Természetesen. − mosolyogtam rá. Ő pedig lenézett az asztalon lévő csokoládéra, és letört egy darabot belőle.

− Nagyon finom lett. − jelentette ki miután megízlelte. − Hogy hívnak?

− Csermely.

 

Vonaton láttam őket

 

10:43 van. Ha nem lenne programom valószínűleg jelenleg otthon feküdnék az ágyban és Legaciest néznék. – tanulás helyett. Talán retro zenéket keresnék Spotifyn vagy táncos videókat nézegetnék, vagy a TikTokon tölteném a napomat. De nem otthon vagyok. Nem tudom hol vagyok, pedig már több, mint egy órája úton vagyok. Eddig csak házakat, autókat, de főleg csak fákat láttam. Néha egy kisfiú fel− fel szólal vidáman, hogy elmesélje az apjának a játékban történteket. Ekkor az enyhén piroskás férfi csak rászól, hogy halkabban beszéljen és a tekintete máris a telefonján van, amit minden 10. percben előveszi. A kisfiú vidámnak tűnik fejhallgatóval a fején, az sem zavarja, hogy az apját egyáltalán nem érdekli, ki és miért tette arrább a kalapácsot. A férfi az állát fogva mered a semmibe vagy talán a valamibe. Lehet építész és a házak épségét jegyzi meg magában, esetleg eltöpreng hogyan alakítaná át egy lakberendezővel.

Egy idős párt is látok. A férjnek szemüvege és Iphoneja van, míg a feleségének vörös haja és Samsungja. A telefon márkáját a csengőhangokból szűrtem le. A nénit felhívták, mire ő hangosan − talán túl hangosan is−  felvette és megbeszélte Rózával, hogy nemsokára ott vannak. Pár személy tett rájuk egy− egy pillantást, amikor beleszólt a lapvékony hangján a telefonba visítozva. A férje fura kéz mozdulatokkal próbál vele kommunikálni, sikertelenül. Az idős asszony az összes figyelmét a telefon túl oldalán lévő személynek szenteli. Egy ideig kalimpált a nő arca előtt, mire ő elfordult és visongott tovább.

Máris 11:11 van. 9 perc múlva már ott kell lennem, de nem leszek. Az ablakon kitekintve színes graffitiket ábrázoló régi, romos épületeket látok a fák között, amiken a természet próbál növekedni. Csak a megszokott látványkép vonatozás közben.

Az apa már öltöztetné a fiát. A kis csemete eldöntötte, hogy ő bizony még rajzolni fog. Nem teheti, le kell szállniuk. Jelenleg az asztalra dőlve duzzog, hogy ő nem megy sehova. A megnyúzott férfi végül beadta a derekát, az utolsó percig még rajzolhat. A fiú állva mosolyog a hír hallatán. Az apa a telefonját kezében tartva bámult ki a túloldalon lévő ablakon, mintha csak egy fontos hívást várna. Pár perc múlva a vonat megállt és ők békésen el is hagyták a járművet.

 

Egy férfi és egy kisfiú szállt le a beérkező vonatról. A kisfiú leugrott róla bebizonyítva, hogy ő nem fél semmitől. Tökéletes gyermeki pontossággal érkezett a kemény talajra. Ezt a jelenetet az apja végignézte, mielőtt kézen fogta és elindultak a lépcső felé. Néhány ember talán azt gondolhatta, hogy milyen felelőtlen az ilyen ember. Mások viszont csak elismerően bólogattak, mivel látták az apja mosolyát az ugrás végén, hogy büszke a fiára...még ha csak ilyen kis dologról is van szó. De voltak olyanok is, akiket egyáltalán nem kötötte le ez a cselekmény sorozat csak fel akartak minél hamarabb szállni. Visszatérve a történetünkre.

Februári hideg szél járja át a nagyvárost, de ez nem akadályozza meg a plázában lévő fagyizó embereket. A szabad levegő alatt lévő fürdőzőket sem tántoríthatta el a meleg víz örömétől. Vasárnap van, ami azt jelenti a magyaroknál nagy ebéd van már reggel 6− kor készülőben, desszerttel meg minden. A férfi és a fia még nem tudhatták, hogy ma jobb dolguk is lesz, mint a mamánál ebédelni egy nagyot. De a nagymama sem gondolta gondolta volna, hogy ne süssön ennyi palacsintát.

A férfi arcáról a büszke mosolyt a szomorúság vette át mikor megérkeztek a helyszínre. Amely egyszer már gyökerestől megváltoztatta az életét. Emlékszik amikor évekkel ezelőtt itt járt. Nem szerette az ilyen helyeket. Nem bízik meg az emberekben és az anyja elvesztése is ideköthető. Miatta vesztette el. Saját maga miatt. Reméli most nem így lesz, hogy nem fog elveszíteni senkit.

Egy kis kéz szorította meg határozottan a jobbját. Ő lenézett rá és tudta, hogy minden rendben lesz. Legalábbis szerette volna ezt gondolni. Miatta szerette volna ezt gondolni. Egy mély levegővel a tüdejében elindultak a bejárat felé.

Pár perc múlva már az ágy mellé leült a székre, míg a felesége az ágyon feküdt csukott szemmel. A kisfiú nem zavartatta magát, fel feküdt az anyja mellé. Egy nővér zavarta meg a csendet, aki épp akkor lépett be a szobába:

− Szeretné látni a kislányát?

Az apa könnyes szemmel csak bólintani tudott. Egy hete erre a pillanatra várt. Egy kérdő tekintetett vetett a feleségére.

− Minden rendben lesz, csak pihennie kell.

Várjon itt és behozom.

Mosolygott rá a nővér.

Az apa a fiát magához ölelte és elújságolta neki, hogy kishúga lesz. A kis csöppség nem értette mit jelent ez, de tudta, hogy jót jelent. E hír hallatán csak békésen visszafeküdt az anyja mellé.