Mester

Igen, azt hiszem, az első mondat
lesz a legnehezebb.

Amit Ő ígért: mezítlábas kín,
kenyértelen éj.
„Várj, én visszajövök”.
Volt bakancstalp, dróthuzal,
kereszten korona, kihűlt csempék.
És volt, igen, volt Mária sírása.
A széthullott időben is ott lesz.

Legyen hétköznapi

Legyen hétköznapi ima és áhítat
a legegyszerűbb emberek között,
másodosztályú és turis ruhákban,
agyonfertőzött, zsúfolt metrón,
nagyon prózai külvárosi szürkében,
a senki gyermekei között – legyen
nagyon hétköznapi minden mozdulatom,
egész életem, hogy többé észre ne vegyenek
babérkoszorús, mirtuszos és töviskoronás fők – felejtsenek  el,
ahogy elfelejtik a nagyon hétköznapi kunhegyesi
eladónőt, férjezett Kovácsné Marikát a kisboltból,
ahol átutazóban csak egy szendvicsért, kóláért ugranak be,
és indulnak tovább a doktori konferenciára X egyetemre, díjakról,
aposztatákról, nagyon zártkörű VIP ügyekről beszélgetve,
bennfentes, cüccögő, hümmögő magasságban, és többé valóban – se  itt,
se a másvilágon nem gondolnak a kövérkés, kétgyermekes, K-né Marikára,
aki tíz év múlva is ugyanabban a kisboltban árulja majd a kólát, újságot, kenyeret.