A múlt folyói összetartanak
Turczi István
Közel az idő
Kertész Imrére gondolok
Mi ez, ha nem tavasz.
Szokásba borulnak a fák.
Türelmet virágzik a pára teste.
Felnyitva végre a tél-szarkofág.
Éjszakák szögesdrótjai után
ingujjban sétálunk a sorok között.
Valóságnak hisszük, amit látunk,
arcunkra lassú fény költözött.
Hazai szavakat hordunk össze;
nincs irigység és nincsen harag.
Ma ki lehet biztos az erejében?
A múlt folyói összetartanak.
Mert az is elmúlik, ami fölemelt.
És az is, ami meg se történt.
Ez a nap is a papírra csordul:
erőszakkal, némán, önként.
Közel az idő, és közel a múlása is.
A szájakon, a szíveken lakat.
Ítélni innen lészen eljövendő
eleveneket, holtakat.
Petőcz András
Kertész Imre halálára
Megálltam akkor az út mellett az autóval.
Alig akartam hinni, szólt a rádió, valami zene
volt, slágerek, sanzonok a francia rádióban, amikor
megszólalt a hírek, benne egy bemondó kissé
közömbös hangja, kissé fáradt, közömbös hangon,
hogy "Imre Kertes", így, "s"-betűvel, meg az,
hogy Prix Nobel. Ennyit értettem úgy nagyon hirtelen.
És alig akartam hinni. És álltam, és ünnepeltem,
magamban, egyedül, a belga határ mellett,
az Atlanti-óceán felé autózva.
És korábban, ahogy Szigligeten, vacsora közben,
beszélgetve, még a nyolcvanas évek végének
kegyelmi állapotában, mindaz, amit mondtál,
ironikusan, mosolyogva, életről, halálról,
mindennapokról, és én nem tudtam, kivel is,
kivel is beszélgetek, nem tudtam szinte semmit,
csak hallgattam mindazt, amit mondtál és jó,
és jó volt csak hallgatni, vagy éppen verskötetet
adni, kamaszos nagyképűen, meg azt hinni,
hogy fiatalságom okán fontosabb vagyok.
És jó volt Berlinben, a lakásodban, ahogy
végigdőltél a fekvőszéken, "beteg vagyok",
mondtad, de közben nevettél is, mint aki mindent
és végképpen kinevet, jó volt beszélgetni régi
időkről, és nem törődni semmivel, jó volt arra
gondolni, hogy van valaki, aki végigcsinálta és
meg is fogalmazta, és nevet mindenen, és
soha nem tudtam mit kezdeni a nevetéseddel,
zavarban voltam mindig, de ahogy nevettél,
annyira szerettelek volna megölelni.
Aztán utoljára még egy telefonbeszélgetés,
akkor is nevettél, és akkor is gúnyolódtál
a halállal, "hogy vagy?", kérdeztem, "jól",
mondtad, "várom, hogy meghaljak", tetted
hozzá, erre persze nem lehet mit mondani,
erre csak dadogni lehet, kínos másodpercek,
nagy hallgatás, aztán csak annyi, hogy "hívlak
majd", és, persze, nem hívtalak, nem, és nem is
hívlak már soha többé, legfeljebb majd egyszer,
ha van ilyen, valami ismeretlen helyen találkozunk.
Dimény H. Árpád
Élet-Kaddis
„Hinnem kellene a másvilágban,
holott épp az a bökkenő,
hogy még ebben a világban sem tudok hinni (…)”
Kertész Imre
különös most gondolni rád[1]/
a Halál mennyire gyógyszer/
csecsemő-éjbe szétzihált
testből űrpor/ a bevált módszer/
magasztaltassék és szentesíttessék
az ő neve/ és szenteltessék a te neved/
nyugodj hát/ ha már én nem/ tudom
hova mentél?/ jó hely az?/ semmi sincs
azon túl/ amink volt/ és az mindörökre/
különös/ különös most gondolni rád/
akkornap nem mentem iskolába/
én sem/ apámra vártam/ a rendkívüli
adást figyeltük/ híreket arról hogy
mi lesz/ mi történik odakinn/ ahol
talán lőnek is/ apámat a csavargyárból
odarendelték/ füstölt a milícia épülete/
bútorok törtek pozdorjává/ iratokat
égettek könyvekből raktak máglyát/
lángolt a pártház/ a szülészet előtt
vérébe fagyva szenvedett ki a szekus
őrnagy/ mindezt nem apámtól tudom/
különös most gondolni rád/ fehér karszalagos
többedmagával a városbejáratot őrizte/
az ő meséje akár a raboké fogva tartásuk
idejéről/ hiányzik valami hosszabb-rövidebb/
ami fájdalmas/ ami elmondhatatlan egy szelíd
délután feleségnek gyereknek/ az ő történetei
halkan puffantak a testbe mint golyó/ s a száj
megtelt a puskapor kesernyés ízével/ valami
baljós ragacsos folyadékkal/ sűrű vörös vérrel/
a Halál mennyire gyógyszer/ az ő meséje
az elrugaszkodott képzelet legkisebb részletét
sem tartalmazta/ a köznapiság cigarettafüstjébe
burkolódzott/ / mint aki nem tud lator apáról/
elkergető szülői házról/ arról hogy április/
a kegyetlen kihajtja a testből a vágyat/
az otthonból a várakozást/ hogy hol szabad
az emberfia/ hol szabad hinnie magának/
hinni a másban/ más világban/ átkelni
nyitott szemmel/ hinni hogy egyszer szisztolé/
s a csecsemő-éjbe szétzihált testből űrpor lesz/
a Nagy Diasztolé/ különös most gondolni rád/
a módszer bevált/ ha félig-meddig élünk is/
jelenlétünk okára a Halál mennyire gyógyszer?/
mi okozza?/ és miért kell eltűnnünk/ ha már
egyszer megjelentünk/ mert tied az ország/
az élet/ a jelen tűnő dicsősége/ és Semmi
sincs azon túl/ amink van/ Mindörökké/ ámen
Hegedűs Gyöngyi
Fosztóképző
apámnak akartam
elmondani. már nem
tudom mit. csak arra emlékszem,
feküdt az ágyban. még nem
volt beteg. az első hangnál
csendre intett. a sorstalanságot
nézte a tévében. "csend! ennek az embernek
igaza van. már csak a haláltáborokban
értik meg egymást az emberek."
valami olyat
éreztem, mint mikor a sorozat
színésszel közlik, hogy ki
írták a szerepből. el sem kell játszania,
hogy meghalt. és amiben most van,
az voltaképp már az őutána.
mint mikor valaki
halottat balzsamozni jön, és csak
az üres sírt találja. és ott
áll a fosztóképzőben, -talan, -telen.
a csend is csak szó, megdicsőült testtel.
Acsai Roland
Kaddis a megszületett kiskutyáért
Kertész Imre emlékére
Sorra születtek a kiskutyák –
A méhlepény-szkafanderes űrhajósok,
A puha prémes vakondok,
Akik átfúrták magukat a féreglyukakon,
A létezés és a nemlét időn és téren
Átívelő, bolygóközi alagútjain,
És te gondosan, ahogy szakkönyv írta,
Kipiszkáltad életet prüszkölő
Orrukból-szájukból a nyákot,
És kezedben meghintáztattad
Őket, hogy megbizonyosodj róla, élnek-e.
De az ötödik kiskutya nem mozdult.
Nem prüszkölt, ernyedten lógott
A teste, nem adott semmiféle életjelet,
És szomorúan azt gondoltad,
Halva született.
Egy szürke szemeteszsákba tetted,
Majd kivitted az éjszakai,
Téli gangra, aztán visszafeküdtél
Aludni. Hajnalban nyüszítésre ébredtél,
És amikor kinéztél az ablakon,
Láttad, hogy a gangra tett kiskutya
Kimászott a műanyag zsákból,
És vakon az erkély széléig
Vonszolta magát. Nyüszítése
A feltámadás nyüszítése volt.
