„...érzékelem a köztes időt”

Hegel esztétikáról szóló berlini előadásán (tanítványi jegyzetek alapján tudjuk) leszámol a művészettel, kijelentvén: „számunkra a múlté, s azé is marad.” Ez a kijelentés hatással van ugyan a művészetről való gondolkodásra, de maga a művészet – „köszöni szépen, jól van” – minden korábbinál intenzívebben él és virul, sőt, az idők folyamán összetettebbé, sokszínűbbé vált. Aztán a következő fordulatnál a „fejlett” világ művész-elitje szakított a művészet társadalmi szerepvállalásával, amire nálunk „megkésve”, a rendszerváltás idején kerül sor, annak mintegy következményeként, s nem a hazai művész-elit szándékából. A hegeli kijelentésre és magára a fordulatra is reflektált Heidegger az 1936-os frankfurti előadássorozatán, amikor a műalkotás dologszerűségét, világalapítását és igazságtartalmát vizsgálta, illetve felhívta a figyelmet a gyűjtemények és a műértelmezések káros mellékhatására a művek eredeti kontextusától történő megfosztása révén. Részben ezért tette fel a kérdést: „A művészet lényeges és szükségszerű mód-e még, amelyben történeti jelenvalólétünk számára döntő igazság történik, vagy többé már nem az?”

Majd egy évszázad telt el e kérdés feltevése óta, és még mindig időszerű.

Mondhatnánk: na és… Mi köze van ennek a problematikának Ádám Tamás Szomjas víztorony című kötetéhez? Vagy egyáltalán a XXI. század eddigi magyar irodalmához?

Talán több, mint elsőre gondolnánk.

Heidegger egyrészt azt mondta, hogy a művészet története az igazság lényegében bekövetkezett változással azonos, másrészt, hogy a költészet teremtette/teremti meg egy nép számára a „világ-történelemhez tartozásának fogalmait.” A költészet szerepe és felelőssége e tekintetben óriási. Ettől megfosztani, ezt leértékelni, érvénytelenné tenni – bűn. Önmagunkkal szemben is az.

Tudjuk, az élet egyik feltétele a víz. Szervezetünk döntő részét is ez alkotja. Éltető elem. A „szomjas víztorony” olyan, akár a funkcióját vesztett költő, költészet vagy Isten. Fel kell töltődnie, hogy adhasson, hogy betölthesse szerepét. A víztorony szomjúsága egyben a világ szomjúsága is. Ha csak emlékműként áll (vagy állunk), nem tehetünk mást, mint „[m]érhető magányt rögzítünk”, azaz a múltra alapozottan a jövő számára írunk. A világ így tárul fel, válik egyedivé, megismételhetetlenné, mégis örökké. Megőrizhetővé.

Ádám Tamás kötete nyolc ciklusra és egy előversre osztódik, amely egy történetet beszél el. Ez a történet személyes, mélyen emberi, ugyanakkor egyetemes és korszerű, korunk alapvető kérdéseit feszegető, másfelől rendkívül intuitív, asszociáció-gazdag. Egyszerre urbánus és népi, és e kettő között harmóniát teremtő. Modern és archaikus. S ami feltűnő, már nem bízza sorait kizárólagosan a befogadói értelmezésre, központoz, és ez által kijelöli, meghatározza, egyértelműsíti azok jelentését, melyek ugyanakkor mélyen összetettek.

Vegyük a Fóliázott angyalok című előverset, amelyet – tizennégy sora miatt – akár szonettnek is tekinthetünk, elhelyezéséből adódóan pedig a kötet egészére vonatkozó útmutatóul szolgálhat. „Fóliázott angyalok szállnak / a ködben, szárnyuk csörög”– kezdődik a vers. Nem kétséges, hogy az angyalok (már ha vannak) szállnak, azonban a fólia mint a modern technológia egyik környezetszennyező terméke inkább hívja elő a gúzsba kötés, vergődés, mintsem a szárnyalás képzetét. Erre utal a szárnyak csörgése, amely a lefóliázottságon túl jelentheti azt is, hogy a szárnyak fóliából készültek, vagyis műangyalok erőlködnek. Ezt erősíti a következő két sor: „forralt boromban zsugorodó / jégmadár csapdos.” Másfelől nyit egy újabb kettősséget, ami – az egyébként rendkívül színpompás – jégmadár nevében rejlő hideget vonja össze a forralt borban lévő melegséggel. Ugyanakkor a zsugorodásból egyértelműen jégkockára asszociálhatunk, illetve az olvadó jégkocka színpompájára, amit a „fóliázott angyalokról” ráhulló fények, fénytörések indukálnak. Természetesen ezek az angyalok akár nők is lehetnek (vagy ádámi próbababák). A lefóliázottság tartósítást, emlékké válást is szimbolizálhat, azt, ami ködbe vész, a tudatalattiba merül. A forralt borba kerülő jégkocka pedig a forralt bor funkcióvesztésére, idejét múltságára utal. Ezt erősíti a második versszak: „És nem fordul vissza a tél / a hézagos vetéseken fehér / varjak rongycsomót fejtenek”. Kollektív tudatunkban a tél színe még a fehér, de ha az elmúlt évek teleire gondolunk, a tapasztalatunk ennek ellentmond. Annak is, hogy a varjakat fehérnek lássuk. S mi az a rongycsomó, amit fejtenek? „Ingem madárijesztőn lobog” – mondja a versszak utolsó sora. Egy meztelen ember áll a télben a hűtött forralt borával? A rongynak, rongycsomónak vélt ember? A megfejtésre váró?

Az angyalok, a jégmadár vergődik, a varjak fejtenek, az ing lobog, az ember kimozdul helyzetéből, cselekszik: „Fagyott rögbe rúgok, ujjam / eltörik”. A rög és a csomó mennyire hasonlatos! A rögbe rúgás a tehetetlenség kifejeződése. A rögbe rúgás önmagunkba (a rongycsomóba?) rúgás is egyben. A törés és a vele való fájdalomokozás szándékos. Az ember és a kapcsolatai kihűlőben: „Belül sincs meleg, / mégis izzadtságcseppek mérik / a kíméletlen időt”. Nemcsak a tél nem fordul vissza, hanem az ember ideje sem, hiába a belső vívódás, hideglelős láz, izzadtságcseppek.

Mi jöhet ezután?

A vers negyedik versszaka, utolsó két sora így hangzik: „Szárnyakat vág a szabadtéri / konditerem törött ablaka.” Van ablak a szabadtéren? Van korlátja a szabadságnak? A költőinek? A költőinek maga a szó szab határt. Ugyanakkor maga a szó nyit új határok felé, tágíthatja ki a konvenció szabta határokat. A konditerem az a hely, ahol edzetté válunk. De edzetté válunk magában az életben is. A szabad életben. Ebben a szárnyakat vágóban. Ebben, ahol azok az ablakszárnyak is vágódhatnak, csapkodhatnak, amelyen keresztül a világra, az idézőjelesen szabad világra nézhetünk.

De tekintsünk beljebb a kötetbe, lássuk az egyes ciklusokat!

Mérhető magány – beszédes cikluscím. A címadó versben fordul elő először a „szomjas víztorony”, mint önmagán túlmutató szókapcsolat. Ez a ciklus az emberi idő kikényszerítette számvetésről – és annak tagadásáról, elodázásáról, felszámolási lehetőségeiről – szól. Múlt és jövő közé ékelt világot teremt, melyben „elfogadhatatlan leltár”-ra lehet lelni a padlás lesöprésekor, „felértékelődik az emlékezés”, lehetőségként „[m]indig csak a várakozás” marad, és a csendje. Benne „egyszólamú keserűség” terem az „olvadó / viaszbabák” között, „árva kifutón” várjuk „a soha meg / nem érkező mosoly-segélyeket”, „erőltetett boldogság” jut már csak az embernek, „[k]ódolható a lassú leépülés”. Ám a „kikerülhetetlen / döntéshelyzet”-re ott „a szabad akarat” válasza, amibe belesodródunk, abból „mégiscsak szabadulunk”, legyen az bármi. Tudjuk, „a halálkanyarban dőlni / kell”, és a meglesett „szeplős lány”-ban „bujkál a remény” arra, hogy feléledt „madaraink […] magukkal vigyenek”.

Az első ciklus záró sorai már a második felé mutatnak a történetbe visszakerülés vágya által. Jöhet a Sétagalopp! A múltban vájkálást követően a mozgásban lévő jelen kerül terítékre. Már nem az emlék, hanem az elérendő kínálkozik: „homokóra testű lány / kezében célszalag lángol”. Aztán a lány „fut maga elől”, nem tudja kikerülni a „kényszeres / konfliktusokat”. „Dübörgő karnevál” az élet, melyben „valami hirtelen megszakad […] Belül csend lesz, Isten / lábujjhegyen lopakodik”, a „munkásnők bebábozódtak”. Minden cselekszik. „Mi a sodró / madrigáloknál maradunk.” És a ciklus címét adó Sétagaloppban visszatér az emlékezés: „masszává egyszerűsödik a múlt”, a cikluszáró versben pedig új hangsúlyt kap a felidézés, hiszen „[s]zerethető rétegek jöttek elő”.

Az Ecce homo akár Nietzschére is utalhat, izgalmas lehetne a harmadik ciklus verseinek összevetése utolsó művével, ki hogyan ítéli meg addigi életét. Ádám Tamás a ciklusindító Őszi akvarellben kijelenti: „[s]zövetmintát veszek”. Vagyis nem a számvető, múltleltározó attitűd újbóli érvényesüléséről, hanem a megértői szándékról beszélhetünk az elmúlással (az őszi/őszülő léttel) kapcsolatban. Szomorú képek sora vonul versről versre (miként a kötet döntő részében). „Emlékeim rongyaival takarom / hátam”, „vállamon / a szenvedő idő”, a jövő „kezelhetetlen”, kilátástalan, a jelen fájdalommal, szenvedéssel teli. Ebben a helyzetben „tervezzük a leépülést”, felidéződik Krisztus golgotai útja, a kenyértörésben az utolsó vacsora, aztán a „[f]eláldozol” bizonyossága. „Megyek utánam, követem magam”, vagyis beteljesítem a küldetést, az eleve elrendeltet. Sor kerülhet az Üzenőfalra. „Leltározok” a megmaradtból, a csontjainkra rakódott „temethetetlen bűnjelek”-ből. Világos: „[h]azugságaink lemoshatatlanok”. Minden várakozás hiábavaló, mert a világ „[f]eltételes megálló veszteseknek”, ahol „amit nem élsz át, azt is átéled”. Ebből a felmutatásból (íme, az ember) lép tovább a ciklus utolsó két verse, amely kinyilatkoztatja, hogy „[e]l kellene már kezdeni” a megtisztítás/megtisztulás folyamatát, ám ez profánra sikeredik, mivel a „Jóisten / tablettás borokkal öntözi a tájat”, azaz szenteli meg.

A negyedik ciklus J. A., azaz József Attiláról szól. Arról a költőről, aki versein keresztül felmutatta életét, és harminckét évesen átadta magát az örökkévalónak. Pokol és menny közt lebegett itt, e közép-európai földön. Mértékadó költészete sokak számára a mindenség, amihez illik mérni magukat, vagy amit szeretnének elérni (sokszor utánzása révén). Ádám Tamás más utat választ, hiszen elérni sem lehet, nemhogy meghaladni J. A. szellemi teljesítményét. Útja, szenvedéstörténete bejárhatatlan, hangján csak ő szólhatott hitelesen. Ádám Tamás nem a József Attila-i költészet csúcsai felé tör, hanem életének egy-egy – a közoktatás révén – ismert pillanatát, jellemzőjét vonja versbe. Ezekben megjelenik a cselédszoba, a sín, utalás a Szép Szó lapra, versre (Medvetánc), árvaságára, viszonzatlan szerelmére és magára az alkotásra, az alkotói folyamatra. Bravúros, hogy az előző ciklus liturgiai gyakorlatot sejtető záró versével összecseng e ciklus keresztény mondakörre utaló nyitó verse – már címében is: J. A. feszítése. Ez a feszítés azonban a költészet oltáránál, az írógép előtt (általa és az alkotó ember által) történik. De semmi sem történik kétszer ugyanúgy: „az írógép harapása / sem a régi”, megismételhetetlen a múlt, még ha látszólag ugyanaz is játszódik le, vagy valami hasonló, amire „sebek nyílnak, csontpor szitál”. Az életrajzi elemek felidézése után a cikluszáró versben eljutunk a – számmisztikai alapokra helyezett, ezáltal sorsszerű – halál előtti pillanatokig, mely után már „varjútollak / írják tovább a jelent”.

Gyakran feltesszük a „mi lett volna, ha…?” kérdést. Akár József Attilára vonatkozóan is, ha arra gondolunk, harminckét évesen kész lett a leltára. A választ keressük. Elképzelhetünk lehetséges élettörténeteket. Valóságalapú válaszra azonban sohasem lelhetünk, mert a történtek ezeket már nem igazolhatják. Miként az ötödik cikluscím mondja: Sem találjuk. És talán nem is ebben, hanem magában a keresésben valósulhat meg az ember emberré válásának folyamata. Vagyis abban, hogy saját válaszokra talál a hiányok, a hiányosságok (vagy a puszta tények/tényszerűségek) felismerése útján, ami akár mellbevágó is lehet: „nem kellettem senkinek, / elveszett az önigazolásom”. Lenne mit bevallani, de nem lehet, s ettől „[e]gyre / keményebb a szürke imazsámoly”. Szabadságra lenne szükség, de csak elképzelt jutott, vagy végzetes, akár a Jim Morrison-rajongó/-utánzó kortársaknak. Itt kap helyet az emlékállítás. Szerdahelyi István tudós mesterként idéződik fel a Soklábú bogárban, Dukay Nagy Ádám a szülőföld zamata és a költészet mélysége kapcsán tűnik fel és tűnik el „abban a kegyetlen versben” (hozzátenném: a kegyetlen, önpusztítást dokumentáló Titokbhakta verseskötetben), amelyre a Szegélylécek emlékeztet. Birtalan Ferenc pedig – akivel Ádám Tamás nemcsak sors-, hanem kötetközösséget is vállalt – élmények, nyelvi lelemények révén jelenik meg az Elindultak a szentek című költeményben. Ez utóbbiban írja: „[s]ejtelmessé vált az elmúlás”. Hogy a keresztény ember számára nem lezárt a történet, azt a ciklus záró gondolata adja hírül: „[v]isszajött Jézus”. Amit talál, amivel szembesül, az nem őt igényli. „Fa nincs sehol keresztnek, a megváltás / elmarad. Itt maradsz, szokod az életet.”

A hatodik ciklust Csilla Eszternek ajánlja a szerző. Címe: Fagomba fojtó illata. Versei (hívószava az ősz) egy idősödő ember partnerkapcsolatának változásait, érzelmi hullázásait követik nyomon, egy részében visszafogott erotikával, mégis plasztikusan. Az Előjáték őszirózsákkal a remény beköszöntének helye: „talán még / időben érkezel”. A rá következő Börzsönyi elégiában viszont – melyből a cikluscím származik – már az emberi tapasztalatokra alapozott kétség merül fel: „[s]emmit nem / tanulunk a múltból”. Valamit mégis bizton tudhatunk: a tömegbéli „magány / kiemelt szolgáltatás”, a testközel sem old meg mindent („ijedt víztorony / lábánál szomjazunk”), az sem, hogy a nyilvános szex általi „könnyed megsemmisülésig / maradunk”. A társas magány a kapcsolat felszámolását vonja maga után, vagyis „[m]olyszagú csendben / kaparom el fejezetünket”. Nyomában marad a bűntudata annak, hogy „megbocsáthatatlanul szerettelek”, és az önmentés: „[s]emmit nem értettél”. A ciklust záró Olajfolt már a kapcsolatemlék, a feledhetetlen találkozás és a beválthatatlan remény jegyében szól. A versben „késik / a tavasz”, ám az alkonyát élő ember számára feltehetően nem is jöhet el újból.

A Szélben repülő kutyák cikluscím víziót sejtet. Élet- és halállátomást. Bölcselkedést mindenek felett és mindenen túl. Felismerését az ember magányosságának, melyet semmi sem enyhít. „Időlegesen / feloldható a magány”, egyébként ott kuksolhatunk „a tömbház / magányában” vagy a vidék „[m]agányos övezet”-ében, ahol bármit teszel, „elfolyik a fiatalság”, és ezen semmi és senki nem segíthet. Még a szeretkezés sem az, ami. „Szivacsos / holdba merülünk”, „[l]eltárba / vesszük sérüléseinket”, „széljegyzeteket / írnak a tengerre” érte és miatta… Ettől még „[s]emmi sem változik”. „Kéretlen tehertétel ez.” Ebben a változó és mégis változatlan létezésben „a hazaszeretet hogyan / értelmezhető?” – teszi fel a kérdést a Viharban című verse végén. Miként kellene cselekednie ma egy költőnek? Szövegként látnia az eget? Leképeznie a látványt? „Kinyomtatok / egy csonka holdat”… – talán.

A befejező ciklus címe szintén beszédes: Miközben. Mondhatnánk: átmeneti állapotban. Főképp zuhanásban. Mi történik? „[H]anyagul szalad az idő”, „szívemben tokosodik”…, „[e]lhittem, hogy szabad vagyok”. De lehet-e repülést tanítani annak, akinek nincs hozzá megfelelő képessége? Esetleg törött a szárnya? Mi várhat arra, akinek vasmadár-sors adatott? Nézzük más perspektívából a helyzetet: az elmúlás mementói felől. A Temetőben már „kezdődik a túlvilági tárlatvezetés.” A társalgás más síkon folyik, ha emlékállítás az apropója. Ha ima az elhunytért, vagy akár önmagunkért, kegyes halálunkért. Ilyenkor „[s]zép halottakkal beszélgetek, megértőek, / szabadok.” Végül eljön az Érkezés pillanata, a mindenen túli állapot. „És itt vagyok már öregen, nem / érzékelem a köztes időt. A temető / felé ballagva elém áll egy katedrális, / háló leng hatszögű ablakán. // Csak oda ne térjek vissza, ahol / elpusztult minden, ahol iszap húz / a semmibe! Maradok hát a temetőnél, / andalogva, szelíden.” Szomjas víztoronyként, melyben még eleven a Hegel által múltbélinek, meghaladottnak tartott, emlékezésre ítélt költészet. A heideggeri kérdésre pedig egyértelmű válasz adható: a művészet lényeges és szükségszerű, hisz minden hiteles költészetben még mindig az „igazság történik”. Erre bizonyíték Ádám Tamás Szomjas víztorony című, tizenharmadik kötete.

Ádám Tamás: Szomjas víztorony. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2019.