Tanítanivaló

„A pályázat célja olyan új, minőségi gyerekversek létrejöttének elősegítése, melyek az év jeles napjaihoz köthetők. Ezek a jeles napok egyrészt a néphagyomány ünnepei, másrészt vallási és állami ünnepek, az iskolai közösségi élethez kapcsolódó alkalmak. Szándékunk szerint a pályázatra beérkező művek nem banalizálják az adott ünnepet, hanem tartalommal töltik meg: azt mutatják meg, hogy ezek a jeles napok mitől különlegesek, mitől lehetnek kiemelten fontosak egy gyereknek is, úgy, hogy közben nemcsak a tisztelet, hanem a játék hangján is szólnak. Nem titkolt szándékunk, hogy a születő művekkel jelentősen hozzájáruljunk az általános- és középiskolai ünnepségek versanyagának felfrissítéséhez” – olvashattuk a Bárka folyóirat pályázati kiírásában egy évvel ezelőtt. Ötven témában több mint 600 vers érkezett be, ezek közül válogatta ki a Mondani-valók – versek ünnepekre címmel megjelent antológia anyagát a szerkesztőség, és jelentette meg kevesebb mint egy évvel a meghirdetés után. A kezdeményezés és az azt kísérő munka már azért is elismerésre méltó, mert a Bárka folyóiratnak – bár kiváló gyerekirodalmi műhelyt működtet az online kiadásban, illetve soraiban tudhatja az egyik legjobb kortárs gyermekversírót, Kiss Ottót, aki, az olvasók legnagyobb sajnálatára, értelemszerűen nem vehetett részt a pályázatban – nem ez a profilja. A minőség viszont – Lovász Andrea kiváló szerkesztői munkájának is köszönhetően – igen, és a kötet anyagát tekintve a szempont, hogy ne csupán új, de minőségi összeállítás is készüljön, érvényesült.

A kötet alkalmazott – ahogy a kötet címe is mutatja: mondani való – verseket tartalmaz, elsősorban olyan ünnepekre, melyekkel sok évtizedes szokás szerint az oktatási-nevelési intézményeknek általában kezdeni kell valamit. Ilyen céllal jelent meg a közelmúltban például 2014-ben a Válogatós a Cerkabella Kiadó gondozásában, elsősorban óvodások számára, de ez az antológia nem új verseket tartalmazott. 2008-ban a Friss tinta című válogatás csupa új szöveggel jelent meg, viszont nem ünnepi anyagként. Így a Mondani-valók valóban hiánypótló kiadvány, egyszerre friss és alkalmi. Mert alkalom sok van. A pusztán az intézményekhez köthető ünnepségek (évnyitó, évzáró, ballagás, pedagógusnap) mellett mindig voltak az egyéb ünnepek (március 15-e, október 6-a, anyák napja, karácsony, ez utóbbi egy időben fenyőünnepként), és a rendszerváltás óta újabbak is (október 23-a, húsvét). Ezeken az ünnepségeken az is hagyományosnak mondható, hogy – nyilván a régi iskoladrámás hagyományok sosem múló, nem tudott, de ezek szerint máig érvényesülő hatására – vannak szerencsés (kivált, ha ők is annak érzik magukat) gyerekek, akik nemcsak hallgatói, hanem résztvevőként gerjesztői is az ünnepi hangulatnak: ők a szavaló diákok, óvodások.

Nem hagyomány, sokkal inkább feltárandó helyzet, hogy az ünnepekkor mondható alkalmi szövegek száma csekély, hiába éli fénykorát immár több évtizede, az ünnepi verskínálatba csak elvétve kerülnek új versek. Meglehet, itt is elsősorban a kockázatkerülés („ami jó volt a mi gyerekkorunkban, abból most sem lehet baj”) és a más területen is hibásan jelentkező elvárások érvényesülnek, melyben az iskola mindenről szól (a fenntartóról, az oktatási rendszerről, a családok igényeiről stb.), de legkevésbé a gyerekekről. A pedagógusok (tisztelet a kivételnek) és a szülők akkor tartanak egy ünnepséget tisztességesnek, helyénvalónak, ha olyan, mint az ő gyerekkorukban volt. Így öröklődik az unalom és a semmitmondás generációról generációra. Különös tekintettel a derű, a vidámság, a játékosság és az enciklopédikusság hiányára. Ezek ugyanis mind részei kellene, hogy legyenek a vers-megszólalásnak, ha gyerekközegben hangzik el, és ezek azok a jellemzők, melyek egy fatális félreértés következtében alakultak ki: a komolyság ellentétének sokan a vidámságot tekintik, holott a komolyságnak a komolytalanság az ellentéte, és ha valami nem vidám, az nem komoly lesz, hanem szomorú, mint a legtöbb óvodai, iskolai ünnepség. Nyilván karikírozva, de egy átlagos ünnepély (sic!) így néz ki: érthetetlen fogalmakkal teli, alkalomhoz rég nem illő szövegeket mond a recsegő mikrofonba egy – általában, míg nem ballag el, ugyanaz az – izzadó tenyerű, szomorúmanónak öltöztetett gyerek; énekelve beszél, vagy ami ennél is bántóbb: valami régi magyar filmből vett artikulációval Minden Szót Egyesével Drámain Hangsúlyozva szaval.

Miközben az ünnepségek – ahogy a nevük is mutatja – ünnepek, akár hőseinkre emlékezünk méltósággal, de büszkén (tehát örömmel), akár életünk egy-egy fontos szereplőjét tüntetjük ki figyelemmel, illik hozzá az emelkedettség, a derű, a jókedv (igen, még a tanévnyitóhoz is). (Csak mellékesen tartozik ide, de merne valaki végre egyszer egy olyan március 15-i ünnepséget létrehozni, ahol megjelenik, mert része az eseményeknek, a szabadságharc bukása, ám végkicsengésként nem gyertyák és gyászlepel, hanem a forradalom és a szabadságharc dicsősége lobogna, hogy ez kísérje haza a résztvevőt a hétköznapokba?)

Az itt felsorolt igények kielégítéséhez nem elegendő, de szükséges eszköz lehet a Mondani-valók. Az ötvennégy szerző kétszáz írása tematikus blokkokban került a kötetbe, külön erény, hogy a névmutató mellett témák szerint is kereshetünk a tartalomjegyzékben.

Az ünnepnapok közül nem maradt ki egy sem, még halottak napi, húsvéti és pünkösdi vers is olvasható, bár előbbiből csak egy (az viszont kitűnő, Halmai Tamás alkotása), a húsvétiak jelentős része megmarad a nyúl-tematikánál, pünkösdi szintén csak egy, de remek van (Miklya Zsolt a szerzője). Nagyon sok írás szól az anyák napjáról (a kötet egytizede), a farsangról és a karácsonyról, de a gyermeknapi és a március 15-ről szóló versmezőny is sűrű. Érdekes, hogy több a húsvéti vers, mint a karácsonyi, ahogy az is, hogy például a Mikulással csak hat szöveg foglalkozik, mintha ez is igazolná a fenti tételemet, miszerint az emberek alapvetően ragaszkodnak a saját gyerekkoruk rituáléihoz.

Tartalmilag a kötet egységes képet mutat, a beválogatott versek többsége meghaladja a közfelfogást, mely mintha azt várná el, hogy egy megemlékezésen a vers az ünnep történetét mondja el rímes formában. (Jobb esetben, mert van ennél is rosszabb, ha a vers elismétli az igazgató és/vagy polgármester asszony/úr beszédét rímes formában.) Jó példa erre a meghaladásra Kollár Árpád Szeptemberi döntetlen című, tanévnyitóra való verse, mely gyerekhangon (és nem gügyögve) narrálja az iskolai év kezdetéről szóló, valósnak tűnő gondolatokat, így is kezdődik a vers: „azért egy kicsit rossz, hogy vége van a nyárnak”. A címbéli döntetlent a második versszak hozza, amiben elég hosszú felsorolást kapunk az iskola jó oldaláról, egészen odáig, hogy „mégis az a legjobb, hogy együtt vagyunk újra”. A verset lüktetése, nyelvi megformáltsága mellett igazsághordozó volta teszi emelkedetté, miközben végig megtartja derűs regiszterét. Hajnal Éva egy kis elsős monológjával (Első nap az iskolában) ugyanezt a hatást éri el, Fejér Máté szintén évkezdős versében már erősebben fogalmaz („és szól a mikrofonból / Kedves Diákok! / Körbenézek kérdőleg / Komolyan, én annak tűnök?”), Vörös István pedig egy szerelmi szálat is befűz Iskolakezdési elégia című versébe: „már bent, már bent, már bent vagyunk / Az osztályban közös agyunk / van. Ági az. / Rágondolok, s itt a tavasz.”

Ugyanígy jó példa Bubits Tünde pedagógus napi verse, a Tékozló mondatok, ahol első olvasáskor még az sem eldönthető, hogy ki beszél kinek, mert ugyanúgy mondhatja mester a tanítványnak, hogy „köszönöm, hogy / rosszak voltatok, / most elmegyek / köszönöm, hogy / jók voltatok, / talán megjövök”, mint fordítva. Értelmezhető a teljes szöveg az egymásra utaltság dokumentumaként is, ekként közösségi a vers. Ünnepélyessége nem patetikus mondatok, hangsúlyok, hanem az őszinte beszéd, a „tékozló mondatok” eredménye.

A kötet erősségei azok a szövegek, ahol a szerző kellő bátorsággal vállalja az ünnep és az ünneplendő dolog megközelítésének szabad módját – ilyen Acsai Roland, Molnár Krisztina Rita vagy Borsi Bálint anyák napi verse. Különösen bájos-őszinte Tóth Krisztinától Az elfelejtett vers, melyben az is megfogalmazódik, hogy nem mindig sikerül épp az ünnepi pillanatban ünnepélyesnek lenni: „Most jön a vers, anyu rám figyel ott, szemben. / Ez az a vers, amit hirtelen elfelejtettem. // Ez az a vers, amit tegnap a kádban elmondtam. / Kár, hogy a tegnapi fürdés nem most van.”

Azokról az ünnepekről, melyeknek tartalmát illetően sokkal kevésbé van konszenzus – jellemzően az egyházi ünnepek –, jóval kevesebb írásmű található. Pedig, amikor a szerzők hajlandók voltak kezdeni valamit az ünnep sokféle szintjével, netalán a mélyebb rétegekkel is, olyan alkotások kerültek ki a kezük alól, mint Jász Attila megrendítő gyerekhangú húsvéti verse (Azt hiszem), vagy a másképp katartikus Hajnal Éva-vers (Bekopogtatsz) egy csonka családban élő, félárva gyerek karácsonyáról.

Ez utóbbiak már túl is lépik az alkalmazott vers kereteit, ami nyilvánvalóan nem hátrány, vélhetően a szerkesztők is örömmel vették, hogy – mint minden jó antológia esetében – lesznek olyan darabok, melyek a kötetből kiragyognak, és jelzik: önálló kötetben is helyük van.

A kötet mint könyvtárgy is értékes alkotás, a rajzok, Pikler Éva alkotásai nem egyszerűen illusztrálják, hanem egyenrangú társként kísérik a szövegeket. Akvarelljei pár ecsetvonással sűrítik jelentést: a gyermeknapi ciklus borítóképe egy hatgombócos fagyi, a húsvétié egy harapásnyomokkal „díszített” csokinyúl-sereg, a ballagásé pedig egy súlyos, biztos talapzatról könnyedén, színesen, sorban elrepülő madárcsapat. Ugyanilyen igényes, komoly munkára vall a szerkesztés, a borító, a külcsín.

Összefoglalva: az olvasó köszönettel tartozik mind az ötletért, mind a megvalósításért a Bárka szerkesztőségének. Bízva abban, hogy nemcsak a reménybeli felhasználók tudják majd bátorsággal, szabadon válogatva megújítani, színesíteni velük az ünnepeket. Mint volt pedagógus pedig egy másik fontos hiányterületre hívnám fel a szerzők és szerkesztők figyelmét: nem volna felesleges akár ebben az ünnepi témakörben, akár ettől elrugaszkodva megteremteni a már említett iskoladráma mai kereteit (és tartalmát), mert nemcsak mondani-valók kellenek, de sok-sok játszanivaló is.

Mondani-valók – versek ünnepekre. Bárka folyóirat–Békéscsabai Jókai Színház, Békéscsaba, 2019.