Macskajaj

Kiben milyen állat lakik, érdekes volna
tudni, vagy ha tudjuk, hasznos komolyan venni,
ki pulikutya, ki menyét és ki angolna.
Az állati lét mindegyikünk körbelengi,

de talán még növény is lehet bennünk,
esetleg élettelen tárgyak is akadnak,
van, aki kés, egy régi ház, egy ócska madzag.
Vajon mikor követjük el a főbűnt,

amitől a bennünk levő tárgy eltörik,
kiszárad a burjánzó lelki jegenye,
de állni fog még talán évekig,

bár elakadt bent a tavasz lélegzete.
És mi van, ha a belső állat is kihall?
Lehullt cserépként törik el a macskajaj.

Őszi szonett

A testem titkait te nálam jobban látod,
így neked őket kérés nélkül átadom,
csak ne jöjjön, ne emésszen föl borzalom,
ami éhesen a csontjaim felé tátog.

Hogy nő vagy-e, vagy más kíváncsi, nem tudom,
a szépségedet érzem bár, de nem csodálom.
Te vagy az ellenségem, te vagy a családom –
az ereimben meggyorsult a forgalom,

hogy nem lesz baj, magamat azzal áltatom,
rég ott állok a legveszélyesebb határon,
a múltban maradt egy fogason a kabátom,

hogy nem véd tőled, azt minden nap fájlalom,
az elviselhetetlent így hordom ki lábon.
Hiába vagy nő, belém hatolsz, fájdalom.

Zrínyi Ilona Munkácson

Zrínyi Ilona, amikor Munkácsot védte,
s a török ellen küzdő egri nők,
a háziasszony, ki nem sajnálja az időt,
hogy a férfirendet jobbra cserélje,

egy másvilágra, amit Isten rég kinőtt,
a sárga helyett újra a kék égre,
az ápolónők és óvónők népe,
nekem mindenki megidézi őt!

A feleségemet, mit gondoltatok, ki mást?
Viselkedésemben akadnak még hibák,
öregedésem újakat is előhoz,

önzés, érzéketlenség, kapzsiság
úgy adódik a boldogsághoz,
mint a sétához a frissen szedett virág.

Régies tájkép

A tisztelet kiveszett, nem panaszképp mondom,
csak észreveszem, ha érzéseimet összehordom
egy nagy halomba, hogy mennyi kacat adódik,
s ha átválogatom, alig lelek valódit.
De ki mondja meg, hogy mi a való,
erre is ezerféle válasz adható.
Az, ami nemrég még csak képzelődés
volt, most fenyegetően figyel, mint a lőrés,
amely mögül élesre töltött ágyú
veszélyes tekintete bámul,
bár azt se tudja, milyen kártékony ő.
De uralma neki is csak percekben mérhető,
mert kint felejtik, és a tél magába zárja,
pár év alatt jut ideje az igazi halálra,
úgy pusztul el, ahogy a testből tűnik el a lélek.
Ha igazság kell, kitaláltakat mesélek,
de hogyha hazugságra vágynál,
nincsen alkalmasabb a puszta valóságnál,
mint felrobbant ágyú darabjai hevernek
a tények és a tárgyak, vegyük őket jelnek,
melyekben megváltozik az igazság-jelleg,
ahogy egy szó alá betoljuk
őket, és tiltakozni nincsen módjuk,
vagy ha megpróbálják, az lesz a nagy hazugság,
hogy miként jön létre, kiszagoltam a titkát,
a titkot, a titkot, a szagtalant,
ami fontoskodva mindig megrohant,
ha más dolgokról próbáltam gondolkodni,
ha a mélybe vágytam, azt mondta, hogy ott nincs,
hogyha a magasba, havazni kezdett,
megkérdőjelezte az egyszeregyet,
de állította, hogy a föld lapos,
hogy a szélén eget és földet összemos
a mindent jobban tudás biztonsága.

A létperemről lebámulni a világra,
a létközépről fölkiáltani az égre,
bele a sima kékbe, örvénylő fehérbe,
bele a csillaglyukas feketébe,
puszta kézzel az alkonyi vörösbe
nyúlni, szétesni egyenesekre, körökre,
egy könyvet tartani, ami a lélek tükre,
hagyni, hogy átolvasson téged,
mielőtt magához vesz az enyészet.