Mandola története − 27. fejezet

Kislány korából alig maradtak emlékei. A több mint négy év bezártság alatt olykor megpróbálta fölidézni, mi történt vele az iskoláskor előtt, de jóformán semmire se jutott. Csak néhány töredéket, egy-két történetmorzsát tudott előcsalogatni. Az iskolaévekből már jóval többre emlékezett.

Másodikos volt, amikor egy állami gondozott gyerek érkezett az osztályba. Attól fogva biztosra vette, hogy ő is olyasmi, mint az a visszahúzódó, a sodrából mégis könnyedén kihozható, társait folyvást szűkre húzott szemmel méregető kislány. Úgy hitte, őt is elhagyták babakorában. Aztán örökbe adták. Már gimnazista volt, amikor leszámolt ezzel a képzettel.

Nem tudom, örüljek-e annak, hogy vér szerinti tagja vagyok a családomnak, vagy keseregjek miatta – írta a naplójába, amit érettségi után elégetett. Maga sem tudta, miért gyújtotta meg, és nézte végig különös nyugalommal, ahogy elemésztik a lángok. Illetve talán pontosan ebből az okból. Hogy soha nem tudta meg, miért. Hiszen azért írt naplót, hogy magyarázatot találjon. Nem talált. Arra kivált nem, hogy miért nem palástolják előtte. Mert nem palástolják, az nyilvánvaló. 

− Csak azért, mert nem lettem fiú? – kérdezte magától.

Írt, jegyzetelt, körmölt, hátha megleli, amire vágyott. De írhatott volna akár ezer oldalt, akkor sem talál semmit. Sokkal több dolog van, amire nincs magyarázat, mint amire van. És ezt el kellene fogadni. Az elfogadás a megoldás. Egyúttal magyarázat. Ezek voltak az utolsó mondatok a naplójában. Mindet fölemésztette a tűz.

***

− Sajnálom, hogy meghaltak – mondta a nővérének 1999-ben.

− Nem szólhattam a temetés előtt – dünnyögte Annamari. – El akartál volna jönni.

Mandola keserűen vigyorgott.

− Sokfelé el akartam menni az elmúlt négy és fél évben.

− Mehetsz most már – emelte rá a tekintetét Annamari. Egyszerre csillogott benne rettegés és beletörődés.

− Nem tudod elfelejteni Zsoltit, akár sittre is mennél, hogy eltereld a gondolataid róla.

− Mehetsz most már – ismételte Annamari.

Pár pillanat múlva, mintegy gépiesen hozzátette:

− Ha megígéred, hogy nem jelentesz föl. Se engem, se a fiúkat.

− Nem jelentek föl senkit.

Mandola komolyan is gondolta, amit mondott.

− Annak a hülyegyereknek se mondj el egy szót se!

− P.-re gondolsz.

− Megkeresed, nem?

− Szeretném.

− Lehet, hogy ő is szeretné – sziszegte Annamari.

− Hisztérikus vagy – állapította meg Mandola. − Nekem is lenne hozzá jogom.

− Menj el! Tűnj már el!

***

1999-ben P. még az anyja lakásában lakott. Mandola könnyedén odatalált, a város alig változott négy és fél év alatt. Hiába csöngetett, nem nyílt ki az ajtó. P. nem volt otthon. Nyugodt volt. Maga sem tudta, mitől olyan nyugodt. Majd azt mondom mindenkinek, hogy kómában voltam külföldön, gondolta. P.-nek viszont nem mondhatom ezt. Neki az igazat kell. Meg azt, hogy sokkal több dolog van, amire nincs magyarázat, mint amire van. És ezt el kellene fogadni. Az elfogadás a megoldás. Egyúttal magyarázat. Utánunk pedig a vízözön.

Leült a lépcsőre, a bejárat előtt. Úgy fél órája várta P.-t, amikor egy bevásárlócekkerek alatt görnyedő asszony érkezett.

− Csónakost várja? – kérdezte.

− Igen – ugrott talpra Mandola.

− Gondoltam. Hozzá szoktak jönni mindenfélék − letette a szatyrokat a lábához, keresni kezdte a kulcsát, hogy bejusson a lépcsőházba. − Még itt lakik, de már nem sokáig.

− El akar költözni?

− Bejött neki az élet. Gazdag. Egyik nő a másik után, boldogság, gondtalanság. Óva intem magát tőle. Érzéketlen tuskó. Mint minden gazdag disznó.

− Gazdag?

− Igen, egy másik maffiózóval keresik azt a tömérdek pénzt. Vagy lopják. Nyilván nem becsületes úton szedték meg magukat. Úgy nem is lehetséges ebben a kurva világban! Óva intem magát tőle! Érzéketlen tuskó. Mint minden gazdag disznó.

A lépcsőház ajtaja nagyot dörrenve csapódott be. Mandola elfelejtette megfogni, így továbbra is kint ragadt.

***

A nővérétől kapott pénzen kivett egy szobát az egyik panzióban. A nővére igazolványát használta. Abban maradtak, Annamari két-három hét múlva bejelenti, hogy elvesztette. Haladék. Ezt a szót használták erre. A szobájában, az ágya melletti éjjeliszekrény fölső fiókjában két könyvet talált. Az egyik a Biblia volt. Ezen meglepődött. Ez újkeletű szokása lehet a panziósoknak, gondolta. A másik egy régi, német nyelvű kötet. Wilhelm Heinrich Roscher: Die Sieben und Neunzahl im Kultus und Mythus der Greichen. 1904-ben jelent meg Lipcsében. Ezt olvasgatta, bár gyönge némettudásával alig-alig értette. A 11. oldalon magyar nyelvű széljegyzetet talált: Kósz szigetén 9 és 27 volt az áldozati bikák száma. A mondatot aztán megtalálta az eredeti szövegben is. 9 és 27, gondolta. Mintha jelentősége volna. A könyvet elcsomagolta. Könyvet lopni nem bűn, végül is. Áldozati bikák, áldozati tehenek, ezek a szavak jártak a fejében naphosszat.

Nem akart kérdezősködni P. után. Félt, hogy elárulja magát. Illetve a nővérét. Ezt sem akarta. Nem akarta, hogy Annamari börtönbe kerüljön, nem akarta, hogy tárgyalásokra járjanak, nem akarta, hogy tovább folytatódjon, ami négy és fél évig folyt. Azt akarta, hogy kiderüljön P.-ről, hogy nem maffiózó, nem érzéketlen tuskó, és nem gazdag disznó. Ezen kívül semmit sem akart. Minden nap kereste P.-t. Egyszer sem találta. Néha ismerősöket látott az utcán, olyankor elbújt egy fa, egy hirdetőoszlop mögé, vagy gyorsan befordult egy sarkon, elsietett. Nem készült még föl találkozásokra. Nem tudott volna elszámolni négy és fél évvel. És nem is akart. Ezt sem.

***

Végül bedobott egy üzenetet P. postaládájába, aztán elutazott Budapestre. Miután P. két hónapig nem jelentkezett, elutazott Svédországba. Úgy döntött, nem erőlteti, az semmi jóra nem vezet. Annamari egy volt osztálytársa révén jutott iratokhoz. Az eltűnt személyek listájáról, vélhetően egy − utóbb adminisztratív hibának nevezhető − hanyagság miatt nem került le.

***

Amikor P. hazatért, bele sem pillantott a postaládájába. Peti ürítette ki másnap, amikor érte jött. Tucatnyi színes reklámújság között bújt meg a boríték, benne Mandola levele. Peti átlapozta a pakkot, kétszer is. A levél elkerülte a figyelmét. Egyszerűen nem vette észre. Az egész paksamétát a kukába dobta. Nem volt ebben semmi rossz szándék. P. is utálta a reklámújságokat.

***

Hátat fordított a folyópartnak. Szinte menekült a sétányról. Megkönnyebbült, amikor a népes belvárosi utcákra, terekre érkezett. Lődörgött erre-arra, hagyta, hadd vezesse a testében fölgyülemlett rutin, a gének emlékezete, a DNS, az enzimek, a bőre alatt lezajló biokémiai reakciók, amelyekre mintha nem lett volna hatással sem Mandola halála, sem az, amit Annamarinál megtudott. Az élete sejtszinten folyt tovább, ahogy mindig is. Az élet célja: a temető, írta Krúdy. A cél halál, az élet küzdelem, írta Madách.

A Banditában állapodott meg. Egy hangyányit zihált, egy csöppet sápadt volt. Amikor belépett a kávézóba, a keze remegett, a szeme ugrált, a gyomra émelygett, mint Pelbártnak, a vénájaszakadt írónak, Bólya Péter hősének. Leült a sarokba, az állandó félhomályban álló asztalhoz, amelyről a törzsközönség úgy tudta, az elveszett és menthetetlen magányosok számára tartatik fönn. Rendelt némi erőset, erősen nyeldekelte. A kezében még meg-megrándult egy-egy ideg, a szeme kicsit még égett, a gyomra azonban okosan elcsitult. A szíve egyenletesen vert, a vér áramlott az ereiben, az agyában. Kisvártatva átült a bejárat mellé, kedves bókokat mondott a betérő hölgyeknek, és meghívta őket egy-egy italra; fecsegett az idejüket múlató urakkal, és fizetett nekik néhány kört. Mert alapjában véve és felületesen szemlélve ilyen kedves és szeretetre méltó ember volt. És tulajdonképpen válhatott volna azzá is…

Vége

Előző fejezet: https://irodalmijelen.hu/2020-szep-26-0928/mandola-tortenete-26-fejezet