„Méltóságos a pusztulásban”

Megboldogult nagymamám szerint az ember két dolgot nem kerülhet el élete során: az adókat és a halált. Az elmúlással először tízévesen találkoztam testközelből. Sokat jártam át idős szomszédainkhoz, a hófehér hajú, 80 év körüli Mamikához – akinek arcát alig szabdalták ráncok, korát inkább töpörödött alakjáról és a mélykék szemeiben ülő bölcsességéről lehetett sejteni – és férjéhez, Dodi bácsihoz. Dodi bácsinak szintén fehér haja és kék szeme volt. Mindig egyenes háttal járt, pedig bizonyára nyomot hagyott a testén és a lelkében a Don-kanyar pokoli mészárlása és a két orosz hadifogság.
Amikor utoljára mentem át hozzájuk zongorázni, Dodi bácsi már egy ideje az ágyban feküdt. Ekkor már nem ismert meg. Pergamen vékonyságú bőre az arcára tapadt, úgy feküdt ott, akár egy múmia. A szemeiben üresség ült, a teste még élt, de a lelke már egy másik úton járt. A lakásnak is megmagyarázhatatlan szaga volt, a türelmesen várakozó halál minden résbe beette magát. Dodi bácsi nem harcolt, a sötét angyal némán vitte el, miközben Mamika fogta a kezét.
Húsz év telt el, mire legközelebb találkoztam a halállal. Alattomosan érkezett, már akkor anyám mellett állt, amikor az orvosok megerősítették az áttétes petefészekrákot. Még nyolc hónapig maradt velünk. Minden nap anyám gyengülő testéből táplálkozott. Az orvosok mérge elvette a szőke haját, napközben a hajszálakon lépdeltem, éjjel fájdalmas nyögésekre ébredtem. Én voltam a felnőtt, és ő a gyermek, igyekeztem nem öklendezni, és vidáman csevegni, miközben a pelenkáját cseréltem. Végül némán elaludt, a halál megunta a játékot, nem volt már mit elvegyen. Cserébe itt hagyott egy három és fél kilónyi biournát.
Nagymamám két évvel később követte. „Nem normális, hogy egy anya túlélje a gyermekét” – mondogatta, és meghívta magához a halált. Udvariasan felkérte egy utolsó táncra. Kezdetben az orvosok sem értették, hogy miért nem javul az állapota, aztán megértették, hogy el szeretne menni. Bár a halál kegyetlen, de azoknak, akiket nem visz el azonnal, ad egy ajándékot. Az utolsó előtti napon tisztább tudattal ruházza fel őket, hogy el tudjanak búcsúzni. Az ajándék egyben kegyetlen is, mert reményt kelt a közel állók szívében. Én mégis megköszöntem az ajándékát.
Nagypapám szeme már 90 tavaszt látott, amikor a kórházi ágy mellett ülve fogtuk egymás és a Mama kezét. Talán az utolsó pillanatban meggondolta magát, nem akarta megcsókolni a halált. Órákon át tartó küzdelméről a vérrel kevert vizeletes tasak és ziháló, sípoló lélegzetvételei tanúskodtak. Az utolsó pár percben megváltozott a légzése, egyre ritkábban vette a levegőt, hosszú másodpercek teltek el egy-egy fájdalmas belégzés között. Végül megkapta a halál csókját. Bejött a nővér, sokat látott szemeiben részvét tükröződött, és csak annyit kérdezett: „Elfáradt?” Milyen szép és kegyeletteljes szó!
Hajlamosak vagyunk romantikus tévképzetekkel felcicomázni a végzet angyalát, pedig a halálban nincs semmi szép. Mocskos, bűzös és fájdalmas. De előbb vagy utóbb mindannyian találkozunk vele. Ezért éljünk teljes életet, hiszen ez a legnagyobb kincsünk, akkor is, ha összecsapnak a hullámok a fejünk fölött, és nem látjuk a felhő mögött a napfényt. Igyekezzünk úgy élni, hogy semmiért ne kelljen szégyenkeznünk, ha találkozunk vele.

*A cím Farkas Árpád Dúdoló című versének egy töredéke.

Készült a Nemzeti Tehetséggondozó Nonprofit Kft. támogatásával.