Kötetajánló: Nem ilyen lovat akartam

Most, hogy kollégáim – bizonyára ellenséges érzületből s leleplező szándékkal – fényképanyagot sürgetnek a közös fotóalbumba, derül csak ki igazán, minő átok ül a rendetlen emberen. Telis-tele egy hatalmas fiók negyven-egynéhány esztendő forgószél-idekeverte kacatjaival, néhány amatőr fotó is akad közöttük, melyek aligha méltóak életünk nagyságának és pillanatnyi halhatatlanságának illusztrálására. Sajnos, nem készültem, most derül ki: időnként fotográfushoz kellett volna fordulni, rendbe tenni ábrázatot és szanaszét heverő kéziratot; aligha szolgál mentségemül, hogy harmincesztendős koromtól kezdve percig sem bíztam személyes holnapomban, s jó tíz éven át nem készült olyan felvétel társaságomban, mely birtokomban lenne. Így hát utólag nem állapíthatom meg, mikortól fordult őszbe a hajam. Jobb híján könyökig nyúlok e halomba, s időrendi sorrendben ideválogatom azokat, melyekről eszembe jut valami.

Rögtön az első gond: minden valamirevaló romániai magyar írónak van aktfotója (láttam, mert közzé is tettek belőlük) a világrajötte utáni napokról – többnyire fehér báránybőrön hevernek hasmánt, gazdag hurkájú, világra gömbölyödő csecsemőpopsival. Sajna, nekem ilyen nincsen. A falun élő szüleim négyesztendős koromban szekereztek be velem először Székelyudvarhelyre, s ültettek föl Kovács mester műhelyében eme hintalóra. Ez volna első és egyben utolsó műtermi fotográfiám. Szavam nem a gyermekről szólna, aki szemmel láthatóan ártatlan és gyanútlan még akkorjában, hanem inkább a lóról, mely később, hol paripásan, hol császármetszett-hasú kancásan, de még szemevilága-ment bányalóként is benyargalta jó néhány versemet. A ló-szerelem (avagy: lóvá tett szerelem) persze mindég hintalóval kezdődik, melyre azok az átok műtermi fényképészek felrakják a gyermeket: ringatózzék. Ők sejtik legkevésbé, hogy a bölcsőből kiringott gyermek már nyargalni szeretne, ha valamelyest megmozdul benne a vér. E kép előkerültével jövök rá csak, honnan keveredett elő a versmondat (hadd idézzem szerénységemet): „Hintalóra pattan, nógatja: vágta!; születése: előre!; halála: hátra.” De a fotográfia meséje nem ennyi. A szülőknek tetszhetett nagyon az „édes gyermek” képe, s még a vásárban hintalovat vásároltak néki, hadd lássák vitézüket élőben és naponta. Bizonyára későbbi családi mesélgetés is besegít a gyermeki emlékezésbe, de kimerevített előttem a kép: állok a fészer alatt, kezemben iromba fűrésszel próbálván elvágni a hintaló lengedezésre szolgáló talpát – és jóatyám megjelenik a tornácon: riadalom, pánik, zuvat! Pedig az a ló bizonyára lépni akart, ügetni, nyargalni, világgá száguldani az ő legényével. Faluhelyen eszmélkedtem, ott teltek később kamasz-nyaraim, s kedvenc felnőtt embereim mellett, maga a ló vált legmeghittebb élőlényemmé (hogy miért és miként – erről nem itt, erről: versek) közvetlenül nagyapám Berta nevű lovának személyében, kinek lábujjkörmömig megrendítő halálakor vadvirágkoszorút gyűjtöttem az együtt bebolyongott rétekről, nem is gyanítván, hogy egy életforma halálának vagyok részese a dögkútig ballagó, lótetemet vonszoló, ökrök vonta szekér mögött. Ezidőtt egész Kelet-Európa még lappangó költészetét benyargalta a ló-motívum. Honnan sejthettem volna, hogy azért, mert… Mert nálunk is csak 1953-ban, Sztálin halálának évében mondták ki a galați konferencián a halálos ítéletet lovainkra, átkos csökevényeire a múltnak, s dübörgött be életünkbe és költészetünkbe a traktor.

Mindkét nagyapámnak maradt egy pár fejőstehene, hatalmas beszolgáltatási kvótája, s megmaradt nevük ott a községházai kuláklistán. Mit csinál egy ilyen gazdaember, ha fotómasinával lép be valaki a kapun? Nem hívja a feleségét: köss kendőt, Ilka!, nem hív gyermeket, unokát,  együtt vonulni vélük az öröklétbe, kiköti tehenét a pajtából; tessék: ez az én életem. Évek telnek, lábáról lefoszlik a székely harisnya, lemállik a lajbi, elúsznak a földek, beomlik az élet, de a csökönyös székely kitart, fenyegethetik, tönkretehetik: a kollektívbe be nem áll; így hát kiürül a csűr, a pajta, de megjön az első dédunoka, két távoli nemzedék ivódik két irányba, úristen, mi lészen ebből?! Mi lenne? Megy a világ a maga romlott útján elébb. Nem lett bizony apai nagyapám abbéli óhajából sem semmi, hogy a fiából aranykalászos gazdát faragjon, nagy szerencsére idejében oskolának vágott, mert mire a mezsgyéket egybeszántották, még azon tavaszon, földbe omlott a hajdani híres székelyszentmiklósi földmíves is.

Szüleim ifjúkori műtermi arcképét nem a fiúi főhajtás biggyesztette vélem ide, jelezném csupán, minő idők jártak, mikor a nagy szárazság idején e portrék nagy méretű, hűséges másolatát egy véka búzáért festette meg a székelykeresztúri Ipó mester, aki méltán híresült el később, s nem csupán az én szememben, ki gyermekkoromban büszkén fedeztem föl valahol, hogy Sztálin elvtárs arcvonásai is az ő ecsetnyomait viselik. A portrék persze csapnivalóak, de kegyelettel őrzik az otthoni falak, mint immáron legfőbb örökségemet; anyám is így maradt meg most már számomra, örök fiatalon. Apám (kinek élete regényét nem itt óhajtom elmesélni) tanári katedráról nyugdíjba vonulván, meghurcoltatásokban s tisztességben megöregedett, vissza is hajlott atyja hajdani hívó szavához s a földhöz: az ő kertjéhez járul zöldségtermesztést tanulni a siménfalvi Alszeg. Hetvenesztendős létére gyümölcsfát ültet, kerti házikót épít, magokkal kísérletezik, s évről évre egyre több bort ereszt prése alatt a Csávossy Györgytől ajándékba kapott harminc szőlőtőke.

Az én szentmiklósi nagyapám, apámból kifogyván, addig csábított engem is földjei rám íratásával, míg a kolozsvári egyetemen találtam magam, s írogatni kezdtem, gondolom, a romániai magyar irodalom kellő szomorúságára. Azért szomorúságára, mert bár a szerkesztő urak meglehetős előzékenységgel fogadtak, orcájuk rándulásából vélni véltem, hogy a gyermekkori élményanyag hozományából fogant irományok túl vadak és érdesek a kor hivatalos szelleméhez – és megbékítő bukolika híjával valóak. Mit tehettem volna?; mindenki a hozott fonnivalóval gazdálkodik, nagy megrázkódtatásokat élő, szűk kis székelyföldi, falusi-kisvárosi miliőben nevelkedtem, kávéházi élményeim sem voltak; huncut az a kortárs is, ki ilyesmivel hencegne a korabeli Erdélyből. A kezdeti irodalomkritika, majd későbbi irodalomtörténet-írás nagy vakaródzással, kínnal és keservvel be is szuszakolt polcára a tájverset író költők sorába anélkül, hogy valamire való tájleíró verset elkövettem volna. Mindenki a maga dolgát végzi-alapon nem tiltakoztam én az ellen soha, sőt kedvükre szolgálván (lám, miként e felvétel is mutatja), pásztorbottal a kezemben megálltam a lencse előtt, őrizni Szent Anna tavát. A kosztüm persze nem ez alkalomra készült, egyenviselete volt a fordított bundamellény annak a szilaj ’68-as nyári tóparti táborozásnak, mely égszaggató tábortüze köré gyűjtötte az európai mozgalmakra is odafigyelő félerdélynyi diákságot, s melynek minden esti fáklyaláng-körmenetét az a Vári Attila vezette, ki ma már annyi társunkkal együtt szintén a messzi távolból nosztalgiázik szülőföldje iránt. A maradás minden ódiumával és keservével e pásztorbotos póz enyhe pátoszát és öniróniáját természetesen ma is vállalom, minthogy nyakrándítás nélkül tettem akkortájt is, mikor a „népszolgálat” fitymálgató címkéjével kíséreltek bántogatni hang-, vélemény- és szótompító tollakkal rejtőzködő és menekülő feleim, kiknek soraiban mára virradóra természetszerűen szaporodtak el a harsány, bőmellű „népszolgák”.

Legszebb éveimről, a diákesztendőkről használható fényképdokumentumom sajnos nincsen. Ha csak nem tekinthető annak a már hadfimundérban készült homályló felvétel Király László és az azóta mennybe tűnt drága Hervay Gizi társaságában, talán egyik utolsó fényképtudósítás arról, hogy voltunk még (Királlyal egy padlásszobában eltöltött forgatagos és fergeteges két esztendő után is) hetyke, nyalka s jövőbe bizakodva tekintő legények.

Élni valójában négy évet éltem – szoktam mondogatni –: 1968 és 1973 között, egy szellemi erjedésnek lendült, világba fölkerekedni vágyó kisváros sajtót alapító közösségében, ahol hatan is tüsténkedtünk egyívású, pályakezdő tollforgatókként, szétszéledvén aztán gyorsan a megtömítődött időben. Őrzök egy kedves képet, készült a sepsiszentgyörgyi színész-újságíró rangadó focimérkőzés után, melyen komédiásaink természetesen jelmezben játszottak, középen Biró Leventét vélem felfedezni Falstaff kosztümjében. Ő is, a többiek is, talán a vad, ifjonti elszánásokkal együtt, ha nem is – oda, de többnyire: – tova.

És íme, egy dokumentum politikai-mozgalmi pályafutásomról: pionírrá avatnak. Későn, nagyon későn, életem delén túl, a kézdivásárhelyi „céhmesterek unokái”, megneszelvén, hogy nem volt még részem e magasztos élményben, maguk közé hívtak, és ünnepélyes szertartás közepette nyakamba biggyesztették a vörös nyakkendőt. Elfogadtam jószívvel, nem titkolván, hogy valamikor régen vágytam is rá nagyon. Két nagyapám konok kuláksága miatt nem állhattam társaimmal egy zászló alá, így csak sóvárogva kerülgettem a nyári pionírtáborok drótkerítéseit, melyek mögött pajtásaim oly vígan hancúrozának, s integettem a tengerpartra robogó úttörővonatok után. (Fürödtem az Adriában és Földközi-tengerben, Atlanti-és Csendes-óceánban, de a Fekete-tengerhez nem volt szerencsém mindmáig.) Mozgalmi múltam így hát szárnyak nélkül indult, s úgy is folytatódott. Automatikusan maradtam ki az IMSZ soraiból, a KISZ-ből is tehát, s mikor fölfedezték nyájon kívüli tengődésemet, későn szólítottak fel a közelgő államvizsgára is tekintettel lévő belépésre, egy fürge házkutatás elsöpörte felvételemet. Újságíró voltam már, pártlapnál dolgozó (hiszen melyik újság nem volt pártlap?), ahol hiába szabályozta tagsági felvételhez kötő rendelet a munkatársi viszonyt, én még mindig árválkodtam. Ekkor hívott Dali Sándor főszerkesztőm félre a parki fák alá, továbbítván Király Károly első titkár óhaját, miszerint kér, sürgősen lépjek be a párt soraiba, mert az ő asztalán naponta szaporodnak a belügy-továbbította álneves és többnyire névtelen besúgói jelentések áldatlan tevékenységemről; ideiglenes, viszonylagos védettséget ő csak így biztosíthat számomra. Pártfelvételemnek korántsem volt olyan ünnepélyes szertartás-jellege, mint annak a meghitt, későbbi aktusnak, mikor is nyakamba kötötték a pionírnyakkendőt. Nézi is ott mellettem széles derűvel Molnár Gusztáv barátom és könyvszerkesztőm, mit művelnek vélem e lurkók, s dehogy sejti, hogy még csak néhány esztendő van hátra, míg két lábbal rúgják ki őt is a bukaresti pártszervezetből, annyit sem hagyván néki, a „dicső múltból”, amennyi maradt nékem – e piros selyemnyakkendő.

Volt azért, látom, volt azért szívmelengető életélményben részem még ifjúságom vége felé. A hetvenes évek elején ugyanis, néhány Erdélyre figyelő mecénás jóvoltából, mint a bécsi Szépfalusi István, a New Yorkban élő Püski Sándor, a párizsi Magyar Műhely akkortájt még minden irányba nyitó együttese, valamint a Magyar Írószövetség és az Újvidéki Rádió jóvoltából még kapucsukódás, újabb és közelebbi vasfüggönyhullás előtt szerencsém adatott megkóstolni a nagyvilágot. Hazaküldtek ezekről az utakról beszélő képeket népessé növekedett s azóta is aggódva-ragaszkodó barátaink; lám: Lászlóffy Aladárral, Bálint Tiborral és Bajor Andorral Grazban, Szilágyi Istvánnal Münchenben, Párizsban, Velencében kóválygunk, Sütő Andrással a New York-i Hámos család otthonában egy lopva (mert felesége tudta nélkül) átvirrasztott éjszaka után, Chicagóban az Itt-Ott Kört szolgáló Sass Marciékkal, Kányádi Sándorral a Niagaránál (Értől az Óceánig?, Ditrótól Detroitig?, vagy miként ő mondaná: Szabófalvától San-Franciscóig?); (apropó, Detroit: máig közöletlen és kifizetetlen K. S.-nek a hatalmas autógyár futószalagja mellett rögtönzött reklámversünk: „Se késefa, se hámistráng, / Magatól fut a Ford Mustang”). És Páskándi Gézával, Kányádival, Sütővel, Szemlér Ferenccel és Gálfalvi Zsolttal Újvidéken és Szabadkán. Mit is beszéltem én az elején, hiszen van itt fénykép bőven, ha régiek is, fakultak is, de úgy tetszik, számuk akkortól vált elszaporodóvá, ahogy az országhatárt elhagytuk. Ennek magyarázatán egyszer majd érdemes lesz hosszasabban elmerengeni. A sokféle útikép közül, ha ráadásul színesben még reprodukálható volna is, kedvem szerint azt választanám, melyen Domokos Géza társaságában sütkérezünk a Kennedy Center zászlórengetege alatt. Nem is annyira a csodálatos útitárs kedvéért, a zászlókért inkább, melyek ezúttal nem az ENSZ-székház, csupán egy kis New York-i park szívében lobognak, a világ minden nemzetének messzire csattogó felségjeleként, köztük a magyar és román lobogóval is, természetesen anélkül, hogy parányit is sértenék a hatalmas és gazdag amerikai nemzet embereinek önérzetét. Mert ó, mily bikavadító színük van némelyütt az elbutult világban a más nemzetek lobogóinak, így itt e Balkán-szögletben is, ahol husángért kapkodnak már, ha mássága feldereng. Hiába figyelmeztetett jó idején Kogălniceanu úr: „A trikolór nemcsak az ország felségjele, hanem a teljes nemzeté, éljenek légyen tagjai bárhol is kerek e világon.”

Az utak pora hamar elszáll, hosszú évek bezártság-sötétje telepedett emlékükre, de kimarhatatlan, élet-megőrző élményeként szegődött reményvesztett éveimhez az egyszeri megmártódzás gyönyörűsége: ha kalodába zárt is személyes sorsod, működik, virul azt egyetemes civilizáció, s nem hűl ki alattunk-köröttünk egyhamar a föld.

A múló esztendő szennyben és vérben vajúdó forgatagát csupán egy magasztos pillanatot szárnyára kapó felvétel őrzi, tömegjelenet ama nevezetes februári könyves-

gyertyás néma tüntetésről, mikor is Erdély-szerte városonként 40-100 000 fegyelmezett ember vonult utcára magyar nyelvű iskolát és egyetemet követelvén.

A felvételen alig kivehetőek az alakok, jómagam sem látszom, hiába masíroztam megilletődötten az első sorban; itt valóban a tömeg a lényeges. S azóta, bizony, nemigen látszik-tetszik ki már az erősödő s mesterségesen bolydított zűrzavarból a nemes cél sem, melyért terekre vonultunk.

Szeretem bizony én szabadságát a szónak. Örömmel veszek mélyebb, erősebb lélegzetet elrontott tüdőmmel a lehetőségek levegőjéből, türelmetlen ember sem volnék. De minduntalan visszakísért álmaimban az az átok gyermekkori hintaló, s meg-megszalad minden jóreményű, bizodalmas kedvem.

Látó 1990/10