Csokinyuszi

Igazi húsvét reggel. Habzó virágfüzérek között permetez a fény. Szilva, körte, alma, cseresznye, meggy, mind szépségversenyre megy. A sugárzást körömnyi felhő sem gátolja, a fürkésző tekintet a földi gyönyörködés foglya, kozmikus mélységben és magasságban körözne, ha lenne távcsöve.

A levegő éjszaka lehűlt, de a pincéből kiszabadult virágok nincsenek veszélyben, legfeljebb az északi fagyzugos völgyekben. Itt délen a gyümölcstermésért sem kell egyelőre aggódni, a kajszi hullajtja szirmait, a zöld bogyók már felbukkantak a sarjadó levelecskék tenyerében. A virágözön szirmai közt szorgalmasan döngicsélnek a méhek, biztosítva önmaguknak és nekünk a mézet. Egyúttal a növények szaporodásában betöltött nélkülözhetetlen feladatukat teljesítik. Küllem, kellem és kötelességtudat együtt szellem. A természet duzzad az életkedvtől. A balkáni gerlék, feketerigók fiókái kikeltek, a fekete és szürke egyre tobzódóbb szín orgiává dagad. Az ünnepen túl is minden az élet győzelmét hirdeti. Minden teszi a dolgát, ahogy a génjei parancsolják. Csak a teremtés koronája bizonytalan, az ember fél és retteg. Mást sugall az ösztöne, mást az erkölcsi érzéke, mást a logikája. Döntenie kell, de akárhogy dönt, belebukhat. Ha vezető, ha tömegek élete vagy halála múlik egy szaván, még nehezebb a késélen táncolás. Ha felkészül a bajra, és nem jön a vész, hiába kiáltottak halált a felvigyázók, akkor a közkincseket hiábavalóságra pazarolta, kivéreztetett máshol hasznosabban elégő energiákat, romba döntötte a munkára épített közellátást: a fejét követelik. Ha hagyja, hogy menjenek a dolgok a járvány kíméletlen és kiszámíthatatlan törvényei szerint, gondatlansággal, felelőtlenséggel, akár tömeggyilkossággal vádolhatják.

Unokáim elkészítették a fészket a húsvéti nyuszinak. Láttam. Nagypénteken, miután átbosszankodtam a valamilyen technikai malőr miatt élvezhetetlen youtube istentiszteletet, meglátogattuk fiamékat. Jó döntés? Szabálysértés, az tuti. Máskor örültek a látogatásnak. Majd valahogy megoldja, ígérte fiam telefonos bejelentkezésünkre. Felvettük a maszkot, gumikesztyűt, mint előrelátó betörők, s kocsiba ültünk. Két szék volt nekünk kikészítve a kertben, további műanyagszékekből és gumipókokból kerítés vonva körénk, két méternyi távolságban. Leleményes, állapítottuk meg, miközben rosszkedvűen helyet foglaltunk. A két lurkó előszeretettel szokott nekifutásból, ölelésre tárt karral ránk rontani. Levente most is elindul, a kerítésnél megtorpan, s miközben félszemmel az apját lesi, igyekszik kiakasztani a gumipókot. Abigél, a nagyobbik, szomorúan néz messziről. Szia, Mami, szia, Tati! Ősztől iskolába menne, ha lesz iskola. Énekelünk valamit együtt? Most nincs kedvem, biggyeszt Abigél. Jók voltatok? − kérdi feleségem. Hallgatnak. Mondjak mesét? − próbálkozom. Ingatják a fejüket. Bámulják a gyepet. Senkinek nem jut eszébe semmi. Találkoztam két fehér, nyakában piros masnit viselő nyuszival, akik épp a címetek felől érdeklődtek − töröm meg a csendet. Három nap alatt csak ideérnek. Kettő, Tati, javít ki Abigél, aki négyévesen elszámolt százig. Vasárnap reggel szoktak jönni a nyuszik. Menyem arcán féltő, aggódó mosoly. Sejtem, mire gondol. Nézd, tegyük fel, hogy a nyuszikat valaki leköhögte. A vírus tárgyakon 12 órát képes életben maradni, jó, a délkoreaiak szerint 24. Az ajándékot csütörtök reggel vásároltam, azóta a zongoránkon pihen, vasárnapig háromszor 24 óra is eltelik. Nálunk senki nem jár ez idő alatt. Mi sem megyünk sehova. Mi titeket féltünk − jegyzi meg a fiam békítőleg. Biztos így van. A kijárási korlátozások bevezetése óta minden este felhív a Messengeren. Naponta felajánlja, hogy bevásárol. Pedig ő dolgozik. Alig van ideje a saját háztartását rendben tartani. Nem vettük igénybe. A heti egyszeri bevásárlás az engedélyezett időben kell a sokszorosan sérült szabadságérzetemhez. Feleségem depressziós. A jelzett nagypénteki látogatáson túl három hete nem volt a városban. Több, a fertőzés szempontjából kockázatként kezelt krónikus betegségben szenved. Fél a vírustól, fél, hogy nem felel meg az online-oktatás kihívásának, fél, hogy tétlenséggel vádolják. Heti két délután még részt vesz az egyetemi oktatásban. Tény, az egyetem semmit nem biztosított az online oktatáshoz. Régi számítógépünket újabbra kellett cserélni, új programokat megtanulni, az oktató megtakarítja a rezsiköltséget az egyetemnek, kénytelen saját digitális továbbképzését megszervezni, bosszankodni, hogy nem sikerül azonnal a „pofonegyszerűként” reklámozott program kezelése. Az egyetem pedig fenyegetőzik: mindent ellenőrzés alatt tart, csak „elvégzett munka” után fizet. Hogyne félne a szegény? És még az unokáival sem találkozhat, hogy frusztráltsága csökkenjen.

Fél hét, ideje indulnom. Ilyen időben bűn lenne kocsiba ülni, inkább kerékpározom. Remélem, rendőr nem áll elém, hogy megkérdőjelezze utam jogosságát. Még nem találkoztam gyalogos járőrrel a járvány óta, csak a tévében láttam őket, remélem, nem a forgatás kedvéért. Bár azon sem csodálkoznék. Nem elég nekik a határvédelem, a közrend fenntartása, a közúti ellenőrzés, a bűnözők nyomozása, még azzal is foglalkozzanak, hogy a kórházi készletezést irányítsák, ellenőrizzék, ki tartja be a karantént, kijárási korlátozást, ki nem. Kétlem, hogy a létszám lehetővé tenné a párhuzamos feladatok hatékony ellátását. Az ok az is lehet, hogy viszonylag szabálykövető vagyok. A rendőrök olyankor járőröznek, amikor kijárási tilalom van. Logikus, a húsvét hőse is azt mondta: nem azért jöttem, hogy igazakat, hanem hogy bűnösöket hívjak megtérésre. Hogy mennyire lennék igaz, no, azt ne firtassuk! Én betartom a 9–12 közti kijárási lehetőséget. Egyszer tértem el tőle, meg is jártam. Rozskenyeret eszünk a cukrunk miatt, keveset süt a pékség, kilencre rendszerint elfogy. Tizenkettő után megint hoznak, ami persze nekem már mindegy.  Megszoktak, nem kell elrebegnem, mit akarok: kunsági rozs? Az egyik eladónő kedvel, az utcán is rám köszön, ha találkozunk. Szokás szerint hétkor sietek a boltba, ahol egyszerre két vásárló tartózkodhat. Bekukucskálok, senki. Diadalmasan benyitok. Még be sem csukom az ajtót, a főnökasszony nekem támad. Ne haragudjon, nem szolgálhatom ki! Várja meg a kilencet! Dehát akkorra elfogy. Sajnálom. Nézze! − mutat a feje fölé. − Ott a kamera. Magát is, minket is megbüntethetnek. Kisomfordálok. Hát igen, a Nagy Testvér. Legutóbb a kis szőke, aki szimpatizál, hétkor szó nélkül ideadta a kenyeremet. Nem akartam rá hivatkozni. Remélem, nem lesz bántódása miattam. Különben fogalmam sincs, mennyire veszik szigorúan a számunkra, kihalófélben lévőkre kirótt időkorlát megsértést. A főnökasszony neheztel rám. Sosem bocsátkoztam vele vitába. Nem szokásom reklamálni, hogy harmadnapra megpenészedett a kenyér. Vagy az újkenyér miért reped el. Sőt, az időnkénti bejelentetlen, alattomos áremeléseket sem kommentálom. Amikor az előállítási költségek változatlanok, az infláció majdnem nulla, mégis rutinszerűen, új terméskor jön a drágítás. Egyszer történt meg, hogy a helyszínen szembesültem a ténnyel, az éjszaka áremelés történt. Legközelebb megadom − esküdtem. Mintha a fogát húznák, adta kezembe a megdrágult kenyeret. Még aznap bevittem a húsz forintot. Szóval nem tudom, miért köszön vissza foghegyről a főnökasszony, mintha fájdalmat okozna neki. Zsigerből rühelli a tarfejű bajuszosokat? Vagy jungi reflex? A tatárvész óta a génekben rejtőző ellenszenv?

Kerülő úton tekerek, hogy lehetőleg ne találkozzam senkivel. Meg jólesik a szemnek benyargalni a végtelent. Az elkerülőt nemrég aszfaltozták, kellemesen gurul a bicaj, baloldalt házak, jobbra a csatorna, azon túl mező, távolabb az autópálya, szinte kihalt. A méregzöld gabona már fél méteres, erotikusan hullámzik a hajnali áramlásban, csend, csend, ragyogás az egész mindenség. Bukósisakos fickó előz meg, kék overálban, szerszámosláda-féle zörög a csomagtartón. Húsvét vasárnap dolgozik? Sokan hirdetik magukat az interneten, hogy huszonnégy órában bármikor megjavítják a gáztűzhelyt, vízcsapot, konnektort. Mint az én vízgázosom, Lestyán, aki neve ellenére nem növény, markos, céltudatos fiatalember. Nemrég költöztek panelből a várostól kilenc kilométernyire épült kertes házba. Több tér kellett − indokolta −, jön a harmadik gyerek. Nyolc órás főállás mellett mindent elvállal, hiányzik a kerítés, arra gyűjt. Az építési boom előtt állástalan volt, hirdette magát a neten, kialakított egy klientúrát, nem akarja elveszíteni, ki tudja, meddig tart a konjunktúra az építőiparban. A négysávos főútnál szabályosan leszállok, nincs forgalom, simán keresztezem. Gyalog nem fázik a fejem, ha felpattanok a drótszamárra, igen. Azt hittem, tekerés közben kimelegszem. Forduljak vissza sapkáért? Látom magam előtt a tanulságos sötét jövőt. Óvatlanul, feleségem szerint felelőtlenül, fedetlen fővel indultam kellemes meglepetést szerezni az unokáimnak. Rossz vége lett. A meghűlésben legyengül a szervezet. Amúgy is hajlamos vagyok a tüdő kutykuruttyra, egy kis cukor, egy kis rák, egy kis szívlötyögés, alig várja a vírus, hogy rám cuppanjon a kisebb ellenállás reményében. Látom magam a karanténban, a lélegeztetőgépen, a tisztifőorvos statisztikájában, mint „embertársunk”, aki egyéb szövődmények okán vírussal tetézve lelte végét. A fenébe is, keményebb legény vagyok annál, semhogy húsvétkor megfázzam. Ennél tízszer neccesebb bajokból is kimásztam. Fiatal pár ballag velem szemben. Épp hívja őket valaki. A férfi átadja a telefont a nőnek. Mellettük elhaladva hallom: a buli megjárta, ballagunk haza. Nem volt semmi baj a gyerekkel?

Fiamék házán a rolók lehúzva. Időben érkeztem. Csendben nyitom az utcaajtót, a kutyájuk ismer, lábamhoz bújik nyüszítve. A konyhaajtóban napozik, dorombol Abigél cicája. Az udvar felől is lehúzva a roló. Bukolikus kép, bukolikus hangulat. Sajnos a lugasban nem látom a nyúlfészket. Lábujjhegyen osonok a kertbe, nem találom. Kénytelen leszek a két fehér csokinyuszit az udvari asztalra tenni, csak úgy póriasan, kopaszon. Mellé egy-egy kindertojás. Még egy pillantás a csendéletre, és visszavonulok.

Nagypénteki látogatásunk befejezéseként a feleségem hazamenet elpityeredett. Ez még mindig jobb, mint ami bennem van: sodró űr. Ő nem tudja, meddig bírja. Annyi sem jár neki, hogy megölelhesse az unokáit? Milyen élet ez? Képzeld magad a koncentrációs táborban szenvedők helyébe, gondold el, mit kellett kiállniuk a reménytelen munkatáborokban fogvatartottaknak, keresztanyám helyébe, aki a hitéért ült hat évet, a börtönben megbetegedett, szabadulása után kevéssel elhunyt. Vagy ne menjünk olyan messze. Képzeld el a panelben lakó gyerekek bezártságát – próbálok az összehasonlítás ősi módszerével egyensúlyt teremteni. A mieink száguldozhatnak a kertben, udvaron, fára mászhatnak, bujócskázhatnak. Egyik barátjuk csúszdát ajándékozott nekik, amit az ő gyerekei kinőttek. Homokozóval rendelkeznek. A tavasz is nyárias, mintha csak kedvezni akarna a szabadtéri foglalkozásoknak. Az őt nem vigasztalja, meghalhat anélkül, hogy átölelhette volna kedvenceit. Az ő betegségeivel a vírus végzetes lehet. Az érzelmi felindulást az elválás váltotta ki. Abigél elbújt a kert legtávolabbi sarkába egy fenyőfácska mögé: Szia, Mami, szia, Tati! Szeretlek − reszketett a hangja. Levente elébünk szalad a kapuhoz, elállja az utunkat, komoly arccal megáll előttünk, és tagolva mondja: Szeretlek, Mami. Aztán felém fordul, és elismétli. Tördeli a kezét, mint egy aggódó vénasszony. Veletek akarok menni! Mindenki hallgat, én vállalom magamra a választ: nem lehet, Levikém, tudod, hogy nem lehet. Miért? Én nem vagyok beteg! Fogjunk magyarázatba a négyéves gyermek számára érthetően? Most nem szabad, majd máskor. Nem hallottad, hogy szeretlek? Veletek akarok menni! Ki akarja tépni kezemből a kilincset, hogy kiszökjön az utcára. Azt akarod, hogy Mamiék meghaljanak? Fiam ölbe kapja a fiát. Levente szabadulna, erősen küzd. Megadja magát, apja vállára borul, zokog. Míg becsukjuk magunk mögött az ajtót, s kigurulunk, a felhajtóból unokánk keserves sírása kísér. Milyen érzelmi torzulás forrása lesz nála ez a lehetetlen helyzet?

Visszafelé ugyanúgy, ugyanott tekerek, a Maty-ért a Tiszával összekötő csatorna partján. Még kihaltak az utcák, a távolban látok csak egy kocogó fiatalembert. Sárga atlétában fut, rajtam bőrkabát.

Kóbor kutya morog, kutakodik a csatorna gyékénybokrai között. A víz majd’ kiapad. Nem tudom, miért nem engednek bele bővebben a Tiszából, amikor árad. Csónakázásra, evezésre, öntözésre is alkalmas lehetne. Amikor a vízállás megengedi, fiam a lányát tanítja ott horgászni. Pár törpeharcsát, naphalat fognak. Sajnos, az illetékesek csak versenyek előtt érzik szükségét a feltöltésnek. Így, kiszáradáshoz közeli állapotban dögtemető: felelőtlen emberek kisállat- és baromfitetemet dobnak bele. Bár az átemelő szivattyúk működése pénzbe kerül, nem hinném, hogy anyagiak, inkább szemlélet kérdése az egész. Sokan úgy vélik, minden megváltozik a járvány után. Vajon az életszemléletünk is? Ha a spanyolnátha-járvánnyal vonunk párhuzamot, ami sokkal több életet követelt, a változás reménye hiábavaló. Ahhoz nagypéntek után húsvéti hit szükségeltetik. A hihetetlen elfogadása olyan elszántságot, koncentráltságot feltételez, amelyik kevésbé éles helyzetekben is megoldást segítő energiát szabadíthat fel. Úgy tűnik, erre az elszánásra többségünk, talán egész civilizációnk képtelen.

A négysávoshoz közeledve mentő vijjogását hallom. Megvárom, amíg a rohamkocsi elszáguld. Nem kíséri sem tűzoltó-, sem rendőrautó. De valakiért szól a harang, az biztos. Mintha csak megrendeltem volna, megkondul a városrész plébániatemplomának harangja. Hét óra, kezdődik a reggeli mise. Ezúttal csukott ajtók mögött. A láthatatlan ellenség elérte azt, ami a kommunizmusnak nem sikerült. A sokféle, technika alapú istentisztelet-pótlék azt bizonyítja, az emberi kreativitás Isten viszonylatában is működik. De az üres templomok látványa akkor is lehangoló, ha minden hívő tudja, Isten nem a falak között lakik. Egy református püspök észrevette a csapdát. A természetben prédikálva próbál Isten kezében hangszer lenni. Megosztottam tömör virágvasárnapi üzenetét a Facebookon, megdöbbentően sok pozitív reakciót váltott ki, olyanokból is, akikre abszolút nem számítottam.

Mire hazaérek, végre felmelegszem. A nap ereje fokozódott, gondolom, vérkeringésem is felgyorsult. Mi a helyzet? − kérdi feleségem. Nem tudom, a család még aludt. Talán észre sem veszik a csokinyuszikat − mondja ő lemondóan.

Délután két esemest kap. Egyiket a fiunktól. Holnapi mottó: Én a mentős Laci vagyok / karanténban locsolgatok / rózsavíznél jobb a hipó / ez a MOL szupertisztító. A másikat a menyünktől: Köszönjük az aranyos nyuszikat. Mikk-makk.