Verőfényes a vasárnap délután, felhő se közel, se távol, a biciklim könyörögve néz rám bociszemével: kérlek, kérlek szépen, menjünk ki valahova!

Remek ötlet, nem kell egyéb, csak elhatározás meg kétkulacsnyi víz, no meg egy kis ellenőrzés: piros hátsó villogó – csekk; első lámpa feltöltve – csekk; megfelelő nyomás az abroncsokban – csekk. A napokban érkezett meg fényképezőgépem legújabb kiegészítője, egy tök egyszerű halszemoptika, ki kellene próbálni, valami nagyot és szépet kellene fotózni, ami tágas térben áll egymagában. Hopp, ilyen a szomszéd falu öregtemploma. Irány Zsámbék, nincs messze, a mező dűlőútjain egy óra, a rom kiváló fotótéma, az elkészült zseniális képeket majd posztolgatom a fészen, lájkolni fogják, mint a – na mit?

Egy óra múltán nyilván beigazolódik egy bizonyos örök klasszikussá avanzsált egykori polgármester aranyigazsága, éspedig az, hogy a nyár nem tél. Ahol februárban a dűlőutak földjén futott alattam a bicaj, ott most arasznyi gyomban kell tekerni, s bár még nem akkora, hogy a lánc becsípje és rátekerje a fogaskerekekre, a füvek millió apró karként ölelik magukhoz a gumit, emiatt lényegesen lassabban haladok, egy óra múlva egy merev napraforgó-zombikkal teleszórt szántó közepén vagyok, és csak sejtem, hogy jó irányba tartok.

De az élet nem annyira kegyetlen. Újabb félóra múltán már Zsámbékon lihegek, miközben felfele tekerek az öregtemplomhoz vezető úton. Már-már célomhoz érek, már csak bő tízméternyit kell küzdenem a murván, amikor a templommal szemben öregedő, de mindig gondozott temetőből valaki egy közepes orkán erejével beleordítja a csendes vasárnap délutánba:

– MEGHAAAT A NAGYÍÍÍ!!!

Óbaz, ne ijeszgess!, mondom magamban, majd felröhögök: a nagyi elfelejtett meghalni, délelőtt olvastam egy könyvben, amelynek a címe is erről szól: A nagymama, aki elfelejtett meghalni. Ez a másodperc elég ahhoz, hogy ráhajtsak egy instabil kőre, amely kibillen a bicikli kereke alól, az pedig velem egyetemben a közös egyensúlyunkból, és már borulok is. Becsapódás előtt még megdicsérem magam: jó ötlet volt feltenni a sisakot…

*

A borulás nem lett veszélyes, megrázom magam, az ujjaim tudom mozgatni, a lábujjaim is, gerincsérülésem nem lehet, egy ekkora eséstől ne is legyen, hát felállok. Leporolnám magam, de nincs mit – nem találom a testem. Nem szeretem ezt az állapotot, amikor régen sokat ittam, akkor is roppant kellemetlen volt, hát még most. Várni kell, arra emlékszem, kivárni, amíg szépen, lassan előkerülök. Az elterült bringa kereke még forog, bár valószínűtlenül lassan, bizonyára szétszakadt kissé az idő.

A temető előtti padon egyszerűen öltözött, kissé elhanyagolt külsejű fickó ül, és üres tekintettel bámul maga elé. Hátulról egy hasonló figura közeledik hozzá.

– Szevasz, Barna! – szólal meg a padon ülő alak.

– Szia, látnok! – köszönti viszont az érkező, és mellé telepszik. – Úgy nézel ki, mint akit agyonvertek – folytatja.

– Mert agyonvertek, azért.

A Barna nevű rácsodálkozik:

– Ez mostanában egyre ritkább volt. Mi történt?

– Az történt, hogy valaki megint elolvasta a novellát.

– Amelyikben agyonvernek a nyertes lottószelvényért?

– Azt hát.

– És ez most gáz vagy nem?

Az agyonvert alak eltűnődik:

– Te Barna, én nem is tudom. Mert amíg valaki olvassa, addig történik velem valami. De a végén mindig agyonvernek, és ez nem jó. Persze ha nem olvassa senki, az sem jó, mert akkor csak itt ücsörgök és annyi.

– Ne szomorkodj, öreg, inkább váltsuk be a nyertes szelvényeket. Attól egy ideig jó lesz, tudod.

– Menjünk! – mondja a látnok, mire mindketten cihelődni kezdenek. Majd hozzáteszi: – Azért csak történt valami jó is.

Barna tágra nyitott szemmel nézi:

– Csak nem? Csak nem az?

A látnok elvigyorodik, hatásszünetet tart, majd rávágja:

– De igen, az.

Erre Barna arcán is öröm suhan át, sőt meg is telepszik rajta. Kezet nyújt a másiknak:

– Gratulálok! Tényleg! És mi a változás?

– Hát annyi, hogy az író kissé átírta a történetet. Lett nevem. Engedd meg, hogy bemutatkozzam: Csak Kálmán vagyok.

Hát – várhatom, hogy előkerüljön a testem. Jól odaverhettem a fejem, ha a nagymamás könyv egyik szereplője, akit a lakótársa agyonver a lottó ötös szelvényért, a zsámbéki temető előtti padon barátkozik egyik novellám szereplőjével, aki kettészakad, majd újra eggyé válik, ahogy a két lottószelvényén is összeáll a főnyeremény számsora.

*

Érdekes dolgokkal szembesül az irodalmat forgató ember, főleg, ha többszörös szerepet vállal a nagy forgatagban. Döme Barbara három novelláskötete közül az elsőt olvastam legutóbb – hogy miért háromról beszélek, miközben csak kettő jelent meg, arról majd később.[1] Ezt a könyvet egyszerű olvasóként fogadtam be, hiszen jóval azelőtt jelent meg, hogy a szerző írásainak szerkesztőjévé váltam volna. Ebből a kötetből – A nagymama, aki elfelejtett meghalni – integet ki a látnok. Tulajdonképpen a gyűjtemény egyik legsikerültebb darabjából, amint azt az Irodalmi Jelen olvasói is megállapíthatják, hiszen a hónap alkotója blokkban ez már megjelent: a Telitalálat című írásról van szó.

Hogy az eredeti szöveg kissé megváltozott, például a főszereplő nevet kapott, ez finoman utal arra, hogy hét évvel az eredeti megjelenése után érdemes finomítani egy kicsit a novellán, novellákon. Amivel nincs semmi baj – ha olyan kaliberű prózaírók, mint Guy de Maupassant, akit a modern novella egyik atyjaként tartanak számon, megtehette, hogy újraírja elbeszéléseit (idézzük fel Vendetta című remekét), miért ne tehetné meg egy jó tollú, készségeit és képességeit folytonosan fejlesztő, horizontját mindig bővítő kortárs író. Márpedig Döme Barbara ebbe a kategóriába tartozik.

A nagymama… című novellagyűjtemény első kötetnek erős, hisz sokaknak második-harmadik kötetükben sem sikerül kerek, összeálló világot felépíteni. A kötet írásai lazán, de határozottan egymás köré szerveződnek, még ha a sci-fi és az állatmesék határait egyaránt piszkáló (Légy a borsólevesben, Az elveszett félóra története) írások mellett az emberi elme törékenységével foglalkozó novellák (az elébb említett szereplő „otthona”, a Telitalálat vagy Az üresfejű) és a földközeli, mondhatni földhözragadtságot feldolgozó írások (Rozi tűsarka) első pillantásra nehezen tudnának kapcsolódni. Döme Barbara egyik legjobb írói tulajdonsága, hogy ennyire távoli témákat egymás mellé tud szervezni. Álljon itt egy részlet, amely akár a következő kötet előhangjának is tekinthető:

„Egyik hajnalban álmából ébresztette a telefon. Ufós páciense lelkesen újságolta, hogy végre az utolsó csavar is a helyére került az űrszerkezetben, már csak a felszállási engedélyre vár.

– Árpád, adja ki a parancsot, hogy indulhassak! Vagy maga is velem akar jönni? – kérdezte reménykedéssel a hangjában. Talán azért akarta magával cipelni orvosát, hogy ne maradjon recept nélkül a Holdon sem, de lehet, hogy csak társaságra vágyott, ráadásul olyanra, aki szerinte már nem volt ufószűz.

Árpád koponyájából ekkor már kitörni készültek a kürtök és a dobok. Tudta, hogy nem maradhatnak benne sokáig, valaminek történnie kell, mert a fenyegető égett szag meg a szorítás nem lehet önmagáért való.

A bolond hallgatott a vonal túloldalán, mintha csak tudta volna, hogy pszichiátere éppen a koponyájában élősködőkkel viaskodik. Azután hirtelen bepörgött, mint aki energiaitallal öblíti le a feketét, és sürgetni kezdte Árpádot, adja már meg végre a felszállási engedélyt, mert megy a drága idő. A pszichiáter csak arra tudott gondolni, egy jó nagy alvással talán kiürítené a koponyáját, ehhez azonban gyorsan le kellett építenie a páciensét.

– Indulhat – bökte oda, miközben visszahanyatlott a párnájára. Muzsikaszó csendült a fejében. Olyan volt a dal, mintha Isten ringatná a pipacsmezőket. Olyan volt, mint a kísértés, amely addig csábít, amíg be nem adja a derekát. Így aludt el, így ébredt. Azt pedig soha senkinek sem árulta el, hogy ő adta meg a felszállási engedélyt az ufós páciensének, aki aznap este levetette magát félemeleti lakásának erkélyéről. Más a lábát sem törné ki, de ő a nyakát szegte.

Azért elment páciense temetésére. Sírás, fagyott agyagtól kopogó koporsó, jó étvággyal elfogyasztott szendvicsfalatkák.”

(Az üresfejű)

*

A 2013-ban első ízben – akkor még névtelen őrült látnokként – agyonvert Csak Kálmán történetének megjelenése, tehát Döme Barbara első (novellás)kötetének publikálása után hat évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy 2019-ben második, novellagyűjteménye is napvilágot lásson, Nők a cekkerben címmel. Kötetének szerkesztőjeként Történetek Skizofréniából alcímet javasoltam, nem hiába: a könyvben sorjázó huszonhét novella zöme nőkről szól, olyan nőkről, akik valahogyan – a történetekből mindig kiderül, hogy miféle szörnyűségek hatására – lehasadnak a valóságról, elméjük összeomlik, a gondolataik, érzéseik és cselekedeteik között megbomlik az összhang. S bár néhány írásban megjelennek férfi főszereplők – az ő történeteik sem vidámak –, Döme Barbara ebben a könyvében egyáltalán nem kizáró, isten őrizz: femnáci módon, de a maga neme mellett emel szót. Nem tüntet, nem vádol, nem gyűlöl – egyszerűen csak megmutat. S e megmutatásból mindenki levonhatja a következtetéseket, és cselekedhet az elkövetkezőkben így, úgy vagy amúgy. Itt teszem hozzá: Döme Barbara e novellák megírásakor már bő két évtizedes újságírómúltra tekinthet vissza, s mint ilyen (magam és sok zsurnalista pályatársunk tanúsíthatja) az átlagembernél egyrészt nagyobb átérzéssel, másrészt jobb teherbírással tudja megfogalmazni és az olvasók elé papírra vetni a világ általában nem látható, többnyire személyes, mégis velőt rázó borzalmait. Ő lenne egyféle kortárs magyar Sylvia Plath? Jó barátjaként tudom, hogy ez csak narrátori szinten elképzelhető.

Szerkesztői szerencsém, hogy nem egyszerre zúdultak rám ezek a szövegek, hanem pár év alatt, talán kéthavi gyakorisággal kerültek elém a novellák – el nem tudom képzelni, milyen hatást váltanak ki abból, aki egy ültő helyében olvassa el a kötetet.

„Pár perccel ezelőtt hideg zsíroldót öntöttem a pohárba. A mosogató felé tartottam a karom, gondosan szétlocsoltam a maró folyadékot a bőrömön. Majd azt hazudom, megtámadtak! Egy kissé persze szokatlan, hogy az embert savval öntsék le az utcán, de hát annyi az őrült… Sírással meg ezzel a ronda sérüléssel elhitetem Karesszal, hogy áldozat vagyok.

Bemegyek a fürdőszobába. Egyre erősebben lüktet a tenyérnyi vörös folt a karomon, minden erőmet összeszedem, hogy másra tudjak koncentrálni. Erős vagyok, ezt is kibírom, megcsinálom, visszaszerzem, mondogatom hangosan. Nem veszíthetek, sosem tudtam veszíteni! Ez az utolsó lehetőségem, hogy gyerekem, családom legyen. A nőgyógyász megmondta, negyvennyolc évesen csupán öt százalék esélye van, hogy teherbe essek. Ha most hagyom elmenni Kareszt, kifutok az időből. Őt is alig tudtam összeszedni, lehet, hogy évekig nem találnék újabb normális férfit. Ez nem történhet meg! Mindenáron megakadályozom, hogy elhagyjon!

Összekócolom a hajamat. Kellene az arcomra is valami, hogy hihetőbb legyen a támadás. Előveszem a sminkkészletet. Piros foltot pamacsolok a szemem alá és bal arcomra. Egészen jól sikerült. Mosolygok, hetek óta először vagyok elégedett. Gondosan elrejtem a festéket. Vodkát töltök egy vizespohárba. Elbódít, kevésbé érzem a fájdalmat. Lehúzom, aztán töltök még egy pohárral. Nézem, ahogy az üvegen lecsorog egy csepp.”

(Tökéletes áldozat)

*

Továbbra sem találom a testem. Aggódni kezdek, túl hosszúra nyúlik a műsor. Talán bringázás közben berepült valami a számba, amit lenyeltem és megzakkantam tőle? Nem hinném, biztosan észreveszem és idejében kiköpöm.

Fehérbe öltözött, magas, középhosszú szőke hajú, teltkarcsúan szexinek nevezhető középkorú hölgy lép a padhoz, és barátságosan köszönti a két férfiút:

– Juo napot, Kálmán, juo napot, Barna!

A két fickó összenéz: hát ez meg mi? Barna tizenegy éve jár e padhoz, amióta megírták, hogy hajléktalan egyik énjét majdnem szétzúzza egy kamion, amelyet a másik énje vezet. Kálmán, akkor még névtelen látnokként, négy éve csatlakozott hozzá. És most? – Olga vagyok, jósnő – mondja hamisítatlan orosz hangsúllyal a hölgy.

A férfiak köpni-nyelni nem tudnak, egy idő után végül Kálmán kap észhez – nyilván látnoki képességei is hozzásegítik –, és leporolja a padot:

– Kérem, foglaljon helyet.

A nő cseppet sem kényeskedve helyet foglal a padon, és kertelés nélkül mondja:

– Uraim, ezennel társulok önökhöz.

Hangja, mint a Jenyiszej mormolása, haja, mint a kazah búzamezők, bőre, mint Szibéria hava, keblei, mint az Urál csúcsai… Mi van? Mivan? Pofon vágnám magam – de ugye nincs fejem.

– Engem is Döme Barbara keltett életre – mondja Kálmán felé fordulva. – És én is rendre meghalok a novellájában, ahányszor valaki elolvassa. Valahogy így kerültem ide.

Kálmán, a látnok, ezt nem látta előre. Kérdően néz Barnára, de csak ezt a választ kapja:

– Cimbora, én nem tudom, hogy ez miként működik, engem másvalaki írt meg, egy saját novellájában.

– Én viszont tudom, hogy működik – szól közbe Olga. – Úgy, hogy aki téged írt meg – mutat Barnára –, szerkeszti az új kötetét annak, aki meg téged írt meg – fordul Kálmán felé. – Jó kis balalajka.

– Kalamajka – javítja ki Kálmán, és dörzsölni kezdi a homlokát. – Nem voltak elég külön-külön, most már együtt szívatnak.

Barna vigasztalni próbálja:

– Te Kálmán, ne picsogj, hiszen az előbb kaptál nevet. Kíp Kálm! – süt el egy rossz poént. – Na és kegyeddel mi történik? – fordul Olgához.

– Ó, egyelőre semmi sem biztos, a szöveg még nem végleges. De azt tudom, hogy itt a helyem. Hacsak ki nem törölnek a mindenségből a semmibe, mert ugye olyan is van.

*

Aki követi Döme Barbara munkásságát, felfigyelhetett arra, hogy az utóbbi másfél évben publikált szövegei egy, a korábbitól különböző, de szintén izgalmas irányba vagy inkább irányokba fordultak. A Nők a cekkerben megjelenése után többször is hallhattuk tőle, hogy a következő kötetében kedélyesebb, humorosabb történeteket szeretne közölni. Ha már az Irodalmi Jelen szerkesztője egy személyes hangvételű írásra kért fel, megtehetem, hogy értesítsem a rajongókat: a kézirat összeállt, s ha az istenek meg a vírusok is úgy akarják, még idén megjelenik az új kötet. Nagyjából két fő csapást követnek az újabb novellák. Egyik az igen népszerű, napilapok hétvégi mellékletében olvasható, vidéki „low-tech” mágikus realista hangnemben íródott novelláké. A másik pedig az angyalok – vagy csak képzelt angyalok? – világába röppentő vagy éppen földhöz ragasztó írásoké, amelyek biztos kapcsok a Nők a cekkerben világához. Eszmefuttatásom írásakor, azaz augusztus elején a leendő kötetnek címe egyelőre nincs, felosztását sem ismerjük, de abban biztos vagyok, hogy Döme Barbara rajongóinak száma csak gyarapodni fog, ha a kötet megjelenik és eljut az olvasókhoz.

„Ismeretlen falu felett repülök. Misére harangoznak. A harangok úgy zúgnak, mintha az egész világ zaját el akarnák nyomni. Beleszédülök. Mondjuk, az sem igazán használ, hogy repülés közben igazítom a sminkem. Elveszítem az egyensúlyom, zuhanok! Benzinkúton térek magamhoz, olajos rongyok között. Reménykedem, legalább mosdó van, hogy rendbe szedhessem magam. Nem tudom, hol vagyok, de sejtem, nem ott, ahová küldtek. Ezért megint kapok, főleg, ha kiderül, hogy éppen a szememet festettem a zuhanás előtt. (Igen, hiú vagyok, és akkor mi van?)

Mire végzek a vécében, sms érkezik a főnökömtől. Nem tudom, mitől lett hirtelen ennyire megértő, de azt írja: reméli, nem sérültem meg a zuhanásban. Próbál megnyugtatni, ne aggódjak, megváltoztatta a küldetésemet, így senki nem kerülhet bajba. Nem számít, hogy nem jutottam el az ikrekhez, akiknek szétválasztó műtétjük lett volna, írja, ebben a faluban is akad, akinek őrangyalra van szüksége. Ő Dobó Irma, a falu pletykafészke, rosszindulatú, könnyen lehet, hogy készül valamire, ezért kell vele lenni, írja a főnököm. Meg kell védened, és azt is, aki ellen bosszút forral, zárul az sms. A benzinkutas furcsán néz rám, amikor Dobó Irma hollétéről érdeklődöm. Jesszus, remélem, nem szúrta ki a szárnyaimat, elvileg az emberek számára láthatatlanok. A foghíjas férfi azt javasolja, igyunk valamit, közben elmagyarázza, merre kell mennem. Pálinkát tölt, le sem ülünk, felhajtjuk, aztán még egyet és egyet. Megfeledkezve az előírásokról, jókedvemben nagy fehér szárnyaimmal tapsolok. A kutas azt állítja, mindenki a kultúrházban van, ahol húslevesfőző-versenyt tartanak. Megnősül a vajda fia, s a jövő héten az főzhet a nagyszabású lagziban, aki megnyeri a mai megmérettetést. Sok pénz van kilátásban. Dobó Irma is ott tüsténkedik, nem tud veszíteni, mondja a kutas, majd hozzáteszi: na, erre igyunk még egyet! Lehörpintjük az újabb felest, elköszönök.”

Üdvözletem.

 

[1] Döme Barbara más műfajokban – gyermekversek, riportkötet – is publikált, e kötetektől most eltekintek