A láthatáron

Világvége
(Le bout du monde)

Szeptember közepe volt
egyedül tértem vissza
tengerparti házunkba.
Esőben tettem meg
az egész utat.

Hányszor mondtad
abba a falucskába érve:
„Egyszer be kéne ülnünk
ebbe a kisvendéglőbe.”

Hányszor feleltem, egyszerűen,
mert siettünk haza:
„Alig több mint tíz kilométer.
Ne álljunk már meg!”

De ma lefékeztem.
A vendéglő melletti téren
parkoltam a kocsival.
Mély levegőt vettem. Pár lépés.
Kisütött a nap is már.

Kiírva: VILÁGVÉGE,
fájdalmam letelepedett
szemben velem
az ablak mellé:
– „Csak egy teríték lesz?”

Az urnát hamvaiddal
a kocsi hátuljában
betakartam
a kék pokróccal.

„Elmegyek”
(Je m’en vais)

Leveleket hagytál hátra
adjam át azoknak
akiket szeretsz.
Meg apró csomagokat
ajándékba tőled.

Az elmúlt évek során
volt rá időd
hogy gondolj mindenre
hogy előkészíts mindent
ha már „elmész”.

(„Elmegyek”
mindig ezt a szót írtad
a papírra
ha kipróbáltál
egy új tollat.)

Mielőtt a sürgősségire
indultunk volna
te már tudtad
hogy többé nem jössz vissza
tengerparti házunkba.

Honnan szedtél össze annyi erőt
hogy az éjszaka kellős közepén
észrevétlenül
felakaszd azt az apró tükröt
pont a mosogató fölé?
Csak visszatérve láttam meg.

„Szeretlek” – a te kézírásoddal
átlátszó szívbe
zárva.
Nyíl döfi át.
Mely többé sosem talál el engem.

A láthatáron
(À l’horizon)

A konyha falán lévő
fekete táblára krétával
felírtam mindig
az apály és a dagály idejét.

Szeptember 15-én
felkeltem
még sötét volt.

A tegnap összekészített hátizsák
nem volt nehéz.
A fürdőtörülközőmet
és a fényképezőgépet
vittem még magammal.

Nem mentem rögtön
a kis kikötőhöz
be akartam járni
közös útvonalunkat:
a strand a sziklaorom az öböl
a loncvirággal segélyezett
ösvényen.

A kis kikötőnél
annak a fának támasztottam a biciklit
melyhez ki szoktunk kötni.

A parton a sziklák fedezékében
elővettem a hamvakat.
Átöltöztem fürdőgatyába
leballagtam a vízig.

Sehol senki.

Épp kelt fel a nap
apály volt
csak néhány csónak
a homokra hasalva.

Megtettem amire kértél.

A gyerekeknek küldött
fotókon
nem látszik amint úszom
a messzeségben.

2014. március 15.
(15 mars 2014)

Verőfényes délben
ott úsztam
épp abban a selymes vízben ahol hagytalak
napra pontosan
fél évvel ezelőtt
a kis kikötőnek ugyanazon a pontján.

Éreztem ahogy a hideg
bekúszik búvárdresszem alá
– nyakamba vállamra hátamba
főként a nyakamba –
hosszan beúsztam
a jelzőfény felé.

Veled
úsztam a tengerben
veled az égen
veled mindenütt
a hatalmas tér szívében
ahol most lakom

ahol gyakran bámulom
a tavaly nyáron
a part mentén
rólunk készült fotót
mikor két összetapadó
test voltunk még:

kezed a vállamon
hátamon boldog
mosolygásod
hiányod arcomba csapja
a további hullámokat
melyeket még át kell szelnem.

François de Cornière (1950) francia költő. Vérbeli gyűjtögető, szövegeiben olyan talált valóságelemeket gereblyéz össze, melyek révén nagyon erős (vagy éppen árnyalatnyi, de annál nyugtalanítóbb) érzelmeket, érzéseket élhetünk át. Kötetcímeinek többsége egyszerűségében titokzatos. Pour un peu (Csaknem, 1989). Tout cela (Mindez, 1992). Ces moments-là (Egyes pillanatok, 2010). Nageur de petit matin (Hajnali úszó, 2015). Apollinaire-díjas.