Halmazat

Tibike vidáman rendezkedett otthon, az asszony a nőgyógyászaton, a gyerek az anyósnál még két napig. Örült ennek a csinos kis lehetőségnek, hogy megszabadulva mindenkitől végre révbe érjen ezzel a kis nőcskével, ha már annyit tette-vette magát előtte a melóhelyen. Nem lehetett nem észrevenni, hogy tekeri a seggét, asztalra támaszkodva pucsít, felkínálva magát. Nincs férfi, akiben az ütő meg ne emelkedne az ilyen ingyen büfé láttán. Szó szót követett, együtt jártak ki dohányozni, egyre több cigi fogyott. A többiek savanyú képet vágtak. Te Tibike, mégis feleséged van, otthon meg a gyerek, gondolkodjál már, ne a farkad után menj, te balfasz! De hiába figyelmeztette munkatársa, csak rá volt éhezve a friss húsra, hát kell az érzés Krisztikének, adjuk meg neki, na. Most mi van abban? Egyszer élünk, ha megöregszem, a kutyának nem kellek, akkor mintaférj leszek. Amúgy is, ingyen van, nőért én nem fizetek, nem olyan gyerek vagyok.

A feleség terhes lett másodszor is, nem így akarták, de egy reggel valahogy nem bírt a vérével, az asszony meg hagyta, jólesett, a reggeli kábulatban nem gondoltak a következményekre.

Hangosan éltek, sokat veszekedtek korábban is. Tibike egyre később járt haza a munkából, túlórára hivatkozott, az asszony meg egyedül vesződött a kislánnyal, aki bőgött mindenért, ha kellett, ha nem. Az asszony úgy érezte, méltatlan ez, hogy neki nincs élete, bezzeg a férje megenged magának mindent: haverokat, meccset, hetenkénti focit, kocsmázást. Úgy kavarodott haza gyakran, hogy a gyereket sem látta egész nap. Így telt el két év. Végre bölcsődébe lehetett adni a kis nyávogóst, gondolta a nő, mehetek dolgozni, nemcsak ez az üntyipüntyi megy. Jöhet az emberi társalgás, fodrász, kozmetikus, kávézás, barátnőzés, aztán beütött ez a gebasz. Nehogy még egyszer ezt végig kelljen csinálni, azt nem éli túl ép ésszel, gondolta, elveteti a gyereket, nem kell több pelenkázás, szoptatás, nyafogás, éjszakázás vég nélkül. Tibike nem mondott semmit, annyit: te tudod, ha így akarod, akkor legyen így. Tulajdonképpen nem érdekelte igazán, végül is ő megy dolgozni, hogy otthon hány gyerek bőg, az az asszony dolga. Akkor már a gondolatai a kis Krisztike megszerzésén jártak. Még egy fiú azért jó lenne, mennénk focizni meg ilyenek, de nem tudta a sort folytatni, pontosabban, hogy mit jelent ez a meg ilyenek. Szóval legyen az abortusz. De nem volt olyan könnyű, az asszony hisztizett, vádaskodott, fogadkozott, hogy soha ilyen több nem lesz, az tuti. Elviselhetetlen volt, hozzá meg ez a végtelen gyereksírás, éjszakázás. Örült, hogy vége lesz.

Elvitték reggel a gyereket az anyóshoz, aztán a kórház előtt megállt, az asszony kiszállt, ő meg olyan parkolóhelyet keresett, ahol nem kell fizetni. Jó messze talált helyet. Nem igyekezett. Felment az első emeletre, ahol a nőgyógyászat volt, vitte az asszony összepakolt táskáját. Megvárta, míg kijön a folyosóra, gyorsan odaadta, a nő idegesen motyogott valamit. Majd hívj fel, ha már vége.

De a műtét csúszott, volt valami probléma az előzővel, délután lett, mire az asszony hívta. Tibike aznapra szabadságot vett ki, nem tudta, hogyan alakul ez az egész, csak azt, hogy másnap délelőtt kell menni az asszonyért, tehát lesz egy szabad éjszakája.

Kapkodva rendezkedett otthon, ahogy magára maradt, érezte a lehetőség vérpezsdítő ízét. Gondolta, felmos, Krisztike mégse a kupit lássa, meg az asszony is örül, ha hazajön, szóval dupla haszon lesz. Kiengedte a felmosóvizet, amikor megcsörrent a telefon. Kihangosította az asszonyt, kitárta az ablakokat, hogy gyorsabban száradjon a padló, így a lépcsőház előtt kiválóan lehetett hallani a frissen műtött sirámait.

Te Tibike, levágom a farkadat, ha még egyszer miattad ide kerülök, érted? Tiszta kóma vagyok az altatás miatt, de inkább ez, minthogy végighallgassam az orvost meg a nővéreket, ahogy kiszedik belőlem a gyereket. Kisfiú lett volna. Azért mégiscsak jó lett volna egy kistökös, nem? Biztos, hogy jól döntöttünk? Hát te akartad, nem? Ne legyél már ilyen szemét, együtt döntöttük el. Tudod, hogy akartam volna egy fiút, milyen jó lett volna focira járni vele, meg ilyenek. Ne legyél már ilyen szemétláda, elég bajom van, szét vagyok cseszve, szerinted mikor jövök rendbe megint? Vérzek, mint állat, miattad van, nem gondolod?

És ontotta tovább a szidalmakat, miközben Tibike szépen kicsavarta a felmosót, feltörölte az előszobát, a vécét, a konyhát, a fürdőszobát, rágyújtott pár cigire, az asszony meg csak mondta. Lent, a lépcsőház bejáratnál Piri néni toporgott, fél fülére süket volt, nem egészen hallotta, mi is a baj, már megint veszekednek, gondolta, várta tovább a szomszéd lépcsőházból a Mancit, hogy együtt menjenek a litániára.

Közösen élni már csak ilyen. Az ember azt is látja, amit nem akar, azt is hallja, amit nem akar, vagy legalább is nem tartozik rá.

Szóval Tibike szépen felmosott, hallgatta az asszonyt, de már arra gondolt, este mi hogyan lesz Krisztikével, hogyan csempészi fel, hogy ne lássa meg senki, legalább is azon agyalt, milyen meséket találjon ki, ha mégis valakivel összefut a lépcsőházban.

Te Tibi! Mi ez a zaj a telefonban? De most komolyan, kihangosítottál? Normális vagy? Végighallgatta ezt az egészet valamelyik nyugger a ház előtt? A jó kurva anyádat, én itt kaszaboltatom magamat, a gyereket, Te meg közben matatsz valamit? Figyelsz egyáltalán rám? Érdekel egyáltalán, hogy mi van velem? Ennyit jelent neked ez az egész? Fordulj fel, te szemétláda.

Azzal lecsapta a telefont. Na, végre, már azt hittem, sose hagyja abba ezt a rinyálást, majd később felhívom, ha mindent elrendeztem.

De elfelejtette felhívni.

Reggel jutott eszébe, amikor Krisztike kiosont a házból. Hosszasan hallgatóztak, hogy mikor csendes a terep, akkor indult le a lépcsőn.

Basszus, elfelejtettem felhívni az asszonyt! Kurvaélet, most hallgathatom az igét, hogy milyen szemétláda vagyok. Jól van, csak mondja, azért megérte, nem volt rossz megfarkalni ezt a kis szukát, hagyta magát így is, úgy is, csak gyerek ne legyen ebből is! Majd kifizetem az abortuszt legfeljebb.

Gyorsan kinyitott minden ablakot, szellőztetett, nézte a párnát, nincs-e rajt idegen hajszál. Még szerencse, hogy hasonló a két nő hajszíne, örült neki, ciki lenne, ha most lebukna. Elmosta a poharakat, tányérokat, mindent, leellenőrizte a fürdőt, nehogy valami idegen cucc maradjon ott. Aztán megelégedve hívta fel a nőt.

Hogy vagy anyukám? Jobban? Olyan ideges voltál tegnap, nem is mertelek visszahívni, mert leharaptad volna a fejem. Mikor menjek érted? Megkaptad a zárójelentést? Na, mondjad már, akkor úgy intézem. Vegyek valamit útközben? Mit eszünk ma? Lesz kaja? Vagy rendeljünk egy pizzát? Ne kelljen ma főznöd, anyukám.

Akárhogy is volt, megelégedve fújta ki a füstöt. De azért ott egészen mélyen érezte, hogy valami ebben a történetben nem stimmel, mégiscsak jó lett volna egy fiú. Meg Krisztikét sem kellett volna ugyanabban az ágyban megdugni.

Nem kell olyan finnyásnak lenni, most máshol, máskor jobb lett volna? Kurváért nem fizetek, nőért nem adok pénzt, Krisztikének is jó volt, látszott rajta, kellett neki az érzés.

De most tényleg, máskor jobb lett volna?