Béla eddig nem fukarkodott az üzemanyaggal, és a boltba sem szaladt le gyalog. Bár szeretett sétálni, az ügyeit mindig autóval intézte, mondván, micsoda szégyen lenne, ha gyalog járna. Azt hinnék a falusiak, nem telik neki az autóra, esetleg ismeretlenek még arra a feltételezésre is vetemednének, hogy nem volt képes jogosítványt sem szerezni, sem venni.  Ezért feltűnt Aninak, hogy reggelente egyre többször csak átsétált a kocsmába a kávéját meginni, ha éppen egy-egy közeli építkezésen volt munkája.

Béla a kocsmában kizárólag kávét és körteízű cappyt ivott, mert évekkel ezelőtt lemondott az alkoholról. Csaknem negyvennégy éves koráig, ahogy maga mondta, „afféle iszákos kőműves volt”, de aztán érezte, hogy nem tesz jót neki. Egy év tisztaság után még utoljára berúgott egy decemberi születésnapon, de félúton hazafelé menet, a szántóföldek mellett eldőlt, és órákig feküdt a fagyos földön, mert senki nem járt arra, hiszen külterületen, tanyán lakott. Azóta tartja a kávé-cappy párost. És jó sok édességet eszik. Időnként megiszik egy alkoholmentes sört is, bodzásat.

Ani arra gyanakodott, Béla esetleg megint kisebb léptékű felesezésre adta el a bundáját a haveroknak, azért nem ül autóba. De elvetette a gyanúsítást, meg aztán le is ellenőrizte Bélát. Végül nem gyötrődött tovább a találgatásban, hanem megkérdezte egyenesen:

– Ugye, milyen jó néha gyalog menni? Maga is megszerette.

– Nem, kicsi babám, hanem vége az olcsó üzemanyagnak. A Tanárurat kedd éjjel elvitték.

– Kicsodák?

– A rendőrök.

– De maga nem a Macska Gyula bácsitól vette az olajat?

– De. De ő meg a Tanárúrtól.

– Akkor miért nem vette maga is közvetlenül tőle? Nem lett volna olcsóbb?

– De, csak nem mertem. Köztudott, hogy a Tanárúr megfúrta az olajvezetéket.

– De a Macska Gyula bácsi olaja is onnan volt, nem?

– Hát én azt nem kérdeztem meg az öregtől, hogy honnan van.

– De most mondta, hogy ő is a Tanárúrtól vette. Vagy megfúrta ő is a vezetéket?

– Nem fúrta meg. Hanem volt neki egy régi szippantós autója, aztán azt kiöblítette, annak a tartályát telivásárolta, és abból csapolta az anyagot, igény szerint.

– Akkor mégis megmondta magának az öreg.

– Nem mondta meg, hanem többször láttam, ahogy áll a sorban a Tanárúr előtt a szippantóssal. Felismertem az összefüggést. Három köbméteres egy ilyen szippantós. Háromezer liter olajat adott el az öreg havonta. Nem csinálta olyan nagyban, mint a Tanárúr.

– Nekem ez is soknak tűnik.

– Hát, megszedte magát az öreg.

– De hová tette azt a sok pénzt? Nem látszik, hogy magára költötte volna.

– Megette, megitta, vett ezt-azt a rokonoknak. A Macska Gyöngyikének a házát is ő fizette.

– Az jó árban volt, a Gyöngyikétől tudom.

– Akkor elásta. Bankszámlája nincs.

Ani is hallotta már innen-onnan, hogy a falu határában futó olajvezetékből lehet olcsóbb olajat kinyerni, de nem törődött az illegális tankolási lehetőséggel, amúgy is benzines autója volt. A falusiak azonban rákaptak, sokan dízelre cserélték a kocsijukat, meg máshonnan is érkeztek sofőrök, és időnként a Laposon kígyózott a sor, a Tanárúr háza előtt, teherautókkal, kamionokkal, tarkabarka népséggel a volánok mögött.

– Pofátlanul csinálta, az volt a baj? – feszegette Ani a részleteket.

– Nem tudom. Rájöttek talán, hogy túl sok hiány mutatkozik a vezetékben Budapest és a Balaton között. Rengeteget eladott a Tanárúr, milliomosok lettek a feleségével.

– Miért hívják Tanárúrnak? – szúrta közbe Ani. A faluban mindenkinek volt ragadványneve. Anira az Őzike nevet ragasztották, Bélára a Zsiráfot, mert fiatalon hosszú volt és vékony. Mára inkább erős testalkatúra izmosodott a több évtizedes kőművesmunkában.

– Mert valami tanár volt. Szerintem valaki feldobta. Irigyelték, mert nagyon meggazdagodott. Először csak figyelte a házat a rendőrség, aztán kora hajnalban ütöttek rajtuk. Pizsamában volt a Tanárúr, a felesége meg hálóingben. Elvitték az asszonyt is. Pedig mi köze hozzá!

– Házastársi közös vagyon.

– A vagyon közös. De a bűnök is? Amiatt az ostoba férfi miatt bűnhödjön az a szegény asszony is?!

– Honnan tudja, hogy nem az asszony biztatta föl? Egyáltalán, honnan tudja ezt az egészet?

– A Prikolics Cigántól.

– Aha – állapította meg gyanakvóan Ani.

– Csak ne aházzon! Mióta felpofoztam, az igazat mondja nekem.

– Annak már vagy tizenöt éve.

– Kitart a pofon.

Ani elmélyülten melengette ujjait forró bögréjén, majd lassan elszopogatott egy kanál olvasztott vajas mézet.

– Azon gondolkodom – emelte tekintetét Bélára –, hogy nem a Prikolics buktatta-e le a Tanárurat.

– Miért tette volna? Ő is tőle vette az üzemanyagot, nem kis tételben.

– Attól tartott talán, hogy veszélyben a keresztapai pozíciója.

– Nem ilyen ember a Prikolics. Az egy becsületes ember.

– Hát, talán nem ez a megfelelő kifejezés.

– Hát, nem a legális értelemben mondom, hogy becsületes. Hanem tudja, olyan betyárbecsülete van neki. Jószándékú ember. Senkit nem bánt itt, fenntartja az egyensúlyt.

– De arra gondolok, hogy a Prikolics félt, hogy a Tanárúr a pozíciójára pályázik.

– Nem fél a Prikolics Cigán senkitől!

– Úgy értem, az egyensúlyt féltette. Lehet, hogy a Tanárúrnak nem volt elég a pénz. Hatalmat is akart mellé.

– Bolond lett volna. A hatalom nemcsak lehetőség, hanem felelősség is. Kinek kell a hatalom, ha van pénze? Lehetőségre akkor már nincs szüksége, a gondokat meg minek vegye a nyakába!

– Tudja, hogy az emberek bolondok – zárta le Ani, és tovább szopogatta az édes olvasztott vajat. Béla is imádta az édességet, de az ünnepek alatt elcsapta a hasát a sok süteménnyel a rokonoknál, ezért most sósra vágyott. Olvasztott kacsazsírba mártogatott egy szelet kenyeret, minden falatot a zsírfürdő után gyengén a sóba nyomott, aztán leharapta. A kacsazsírt ő hozta a „sógorától”, mert Ani nem tartott otthon húsfélét, most már Béla kedvéért sem. Béla meg jóban volt a Dani sógorral, a felesége új élettársával, aki szakácsként dogozott egy tó környéki étteremben, és mindig meghívta Bélát arra, amit éppen főzött otthon. Nemrég kacsatöpörtyűt készített, innen a kacsazsír.

– Egy kis tepertőt nem kérne mégis, kicsi babám? – próbálkozott Béla, mert időnként fellángolt az a képzete, hogy Ani azért ilyen vékony, mert nem eszik húst. Ilyenkor Ani röviden leoltotta Bélát, és számos nyomós okot sorolt fel arra, miért is ilyen vékony, de amúgy épp hízott. Aniban időnként fellángolt az elképzelés, hogy hízókúrázik, és ért is el némi eredményt. De ahhoz rengeteget kellett ennie, amit képtelen volt fenntartani, így hamar visszatért madárszerű alkatához. Most elengedte füle mellett a töpörtyűs kérdést, mert újra az olajüzlet bukása foglalkoztatta.

– De mi lehetett az indíték, hogy feldobták? Hiszen az egész falu hasznát látta! Túl hirtelen gazdagodott meg?

– Még csak az sem. Fokozatosan építette föl. Először óvatosan, több hét alatt ásta ki a vezetéket, és építette ki az elágazást. Az volt a hiba, hogy a saját kertjébe vezette. Ott kellett volna hagyni, ahol volt.

– De egyáltalán, hogy jut eszébe valakinek, hogy megfúrja az olajvezetéket?

– A Tanárúr már korábban ebben a szakmában dolgozott. Kémiatanár lehet akkor – gondolkodott el Béla, és újabb kenyérdarabot zsírozott és sózott. – Egy kis porpaprikája lenne?

Ani behozta az őrölt paprikát. Béla most karéjban hagyta a kenyeret, megkente zsírral, megsózta, meghintette paprikával.

– Túl zsíros volt? – kérdezte Ani.

– Akkor is elég zsíros volt, igen, az olajszőkítésből.

– A kenyér.

– Ja, igen. Nehogy meghízzak.

– Nem a zsír hízlal, hanem a kenyér, a stressz meg a mozgásszegény életmód.

– Olajat szőkített, és az a gyanúm, hogy a házat már eleve ilyen szemmel nézte ki megvételre. Még itt egy darabig folytatta a szőkítést.

– Mi kell a szőkítéshez?

– Kénsav, meg még nem tudom, mi. De a Tanárúr tudta. Művelt, tanult ember az. Szerintem a vezeték afféle vésztartalék volt neki, ha bedől a szőkítés.

– Miért dőlt volna be?

– Kilencvenöt körül lehetett, hogy a fűtőolaj árát is megemelték. Már nem érte meg.

– Bűncselekmény az olajszőkítés? Végül is az ember oda önt kénsavat, ahová akar.

– Persze, ez bűncselekmény. Meg szerintem a szervezett bűnözés is kell hozzá. Vámosok, szállítás, elosztás, szemet hunyások, minden. Asszem, a Tanárúr volt a Munkácsy.

– Akkor mégis inkább rajztanár.

– Nem gondolom. Ezek az olajszőkítők mind magyar festőkről nevezték el magukat. Művelt, tanult emberek ezek. Vagy lehet, hogy ő volt a Kassák?

– Az költő volt, nem?

– Maga tudja, maga a tanult ember.

– De ha így benne volt a szervezett bűnözésben, akkor hogy vitték be mégis?

– Hát, akkor annyira mégse volt benne. Nem tudom. De nem lehet, hogy a Kassák mégis festő volt? Én mintha Kassákra emlékeznék.

– Nem lehet, hogy Kassai?

– Ki az a Kassai?

– Magyar festő. Kassai Vidor. Jászai Mari férje volt amúgy.

– Nem az, erre emlékeznék, a nő miatt.

– Kimegyek, megmelegítem a vajat – mondta Ani, mert közben megdermedt a csészében az édesség. A tűzhely mellett állt, és figyelte a vaj gyöngyözését, amikor Béla is kiment utána.

– Nem szabad ám a mézet hevíteni! – mondta mellékesen, majd folytatta: – Én mégis azt hiszem, hogy a Kassák volt a Tanárúr. Valahogy a Munkácsy nem illik egy ilyen dinamikus emberhez.

– Miért gondolja? Ismeri a képeit?

– Ásító inas, meg valami rőzsehordó öregasszonyra is emlékszem. Nem az a Tanárúr stílusa. Ő inkább olyan önálló, újító típus.

– Végül is, Kassáknak voltak rajzai.

– Na látja! – nyugtázta Béla, és szórt a tányérjára még egy kupac sót.