„Elhangzott a szó…” – énekelték a bakák, amikor bevonultak a faluba. Kicsi volt ez a falucska, kékre festett házai tudtak beszélni, megszólították azt, aki idetévedt, leültették a tapasztott fal mellé a padkára, és hűvös árnyékkal kínálták.

Akkor hogyne fogadták volna boldogan a kék házak a gyönyörű tenor, bariton, basszus hangon éneklő férfiakat?!

Szabadságot hoztak, reményt és hitet.

Kicsi falunak csak kis alakulat jutott –, az ezred és a motorizált egység a folyó mellett, a főúton vonult kelet felé –, egy tizedes vezette a poros, fáradt katonákat, s addig senki nem tette be a lábát egyetlen porta kapuján sem, amíg meg nem mosakodtak a csordakútnál. Hatalmas favederrel húzták fel a vizet, prüszkölve súrolták a bajszukat, arcukat, fújták az orrukat, verték le a port az egyenruháról.

Illedelmesen várták lányok, asszonyok, férfiak a csordakúti szertartás végét, de amikor készen voltak, megrohanták a messzi földről ide vezényelt honvédeket, s tépelődve igyekezett mindenki vendéget fogni magának. Ősrégi hagyomány, ezt teszik búcsú napján minden évben a szomszéd falvakból idezarándokolt rokonokkal, barátokkal, a vendégfogás olyan ebben a falucskában, amelyet – csupa huncutságból, ide, a meredek dombok satujába szorított be egy erre kóricáló dzsinn –, mint egy bajnokság, mint egy olimpia: küzdenek a díjért, a leggyorsabbak nyernek, és lehajtott fejjel kullog haza a templomkertből az, akinek nem sikerül vendéget fogni.

De most, itt más a helyzet. A rokonról, csupa szeretetből, lerángathatják a szvettert, a lajbit. De a katonákról…?! A zubbonyt…?! Nem lehet!

A hadsereg mindenkor és mindenhol olyan, mint a teve púpja.  A teve nem tud meglenni a púpja nélkül, mert attól teve.

Különös, furcsa támadás volt, szabadrablás helyett a civilek rohamozták a katonákat!

Tudták, hogyne tudták volna ezek az egyszerű emberek, mi történt a nagyvilágban, eljutott hozzájuk a hír, hogy valahol, valakik, tőlük nagyon messze, megegyeztek, hogy ők ismét magyarok lehetnek, nekik ismét szabad magyarnak lenni, de ezt a történelmi színjátékot lefordították a saját nyelvükre, a gazdasszonyok mélyre vájtak a zsírosbödönökben, kibányázták az oda elsüllyesztett kolbászokat, oldalasakat, akiknél az már elfogyott, csirkét hajkurásztak, tyúkot vágtak, pánkót, csörögét sütöttek, a gazda leballagott a pincébe, mázas cserépkancsójában bort hozott fel, s kedves szóval tessékelték a fiúkat asztal mellé. Még abban is alkut kötöttek egymás között, hogy vacsorára átadják a vendéget annak, akinek nem jutott, ne szégyenkezzen senki a faluban, vendég nélkül olyan egy háztáj, mint fa, amelyiknek lecsonkolták a koronáját.

Szerencsére éppen szombati napon jöttek föl ebbe a zsákfaluba, vasárnap az emberek amúgy sem mentek a mezőre dolgozni; két gazda juhot vágott, s kivonultak a Paperdő alatti kaszálóra, oda, ahol minden évben a majálist tartják. Ősz volt, langyos szeptember, az araszos sarjúban virágzott a kikerics, arra terítették le az asszonyok a pokrócokat, s kirakták az elemózsiát. Ettek, ittak, énekeltek, elfeledkeztek arról, hogy lázas a világ. Marci, a cigányprímás elővette a muzsikáját, s mivel a lányok gyengécske szandálban vagy mezítláb jöttek, ezért a katonák, nehogy megtapossák őket, ledobták a lábukról a bakancsokat, ami elég nagy kihágás volt, a szabályzat szigorúan tiltja a hanyag viseletet, s táncra perdültek. A nótázásnál kiderült, melyik baka, hová való, Veszprém környékéről, Somogyból, Zalából jöttek, házas emberek és legények vegyesen, s két-három óra elegendő volt, hogy énekben, táncban eltűnjön a tér és az idő, leomoljon a fal Kelet és Nyugat között, mintha ők, a katonák is itt születtek volna, közel a Hargitához.

Vasárnap este a tizedes kijelölte a két őrszemet, akik itt maradnak, a többiek tovább vonultak, hogy teljesítsék azt a feladatot, amit a hadtestparancsnok történelmi missziónak nevezett.

Hétfőn, mintha mi sem történt volna, az emberek végezték a dolgukat, tarlót hántottak, ugaroltak, sarjút kaszáltak, betakarították a termést, leszedték a korán érő almát, az asszonyok törték a kendert, folyt az életük, a nagy változást csupán a gyermeksereg érezte meg istenigazából, mert új tanító érkezett, nem is akárhonnan, a fővárosból, és megkezdte a munkáját, a négy összevont osztály nebulóinak az oktatását. Szigorú volt, kimért, tekintélyt tartó, még a neve is recsegő-ropogó, Réther Arnold, a felesége Réther Aliz, egyik nevet sem hallották soha itt, errefelé.

Volt ennek a tanító házaspárnak egy öt vagy hatéves fiacskája, Ákos, aki hamarosan a falu kedvence lett.

Róla szól ez a történet.

Az asszonyok meg is köpködték, püh, püh, meg ne igézzelek, mondták Ákoskának, mert nagyon szép volt a félrefésült, sárga hajával, kék szemével, térdharisnyájával, csatos cipőjével, beillett volna hercegnek bármelyik népmesébe, amik úgy teremtek itt, hosszú, téli estéken, mint erdőben a gomba.

A leventeoktatást Réther tanító úr irányította, Ákoska is kapott egy kecses csákót, amit annyira megszeretett, hogy este az édesanyja alig tudta letépni a fejéről, mindenáron azzal akart aludni.

Mivel a szülőket lefoglalta az iskola – Rétherné az óvodásokat vette gondjaiba –, Ákoska reggeltől késő délutánig barangolt a környéken, járta az erdőt, a mezőt. Nagy újdonság volt ez neki a fővárosi flaszter után.

Az elején furcsállották a faluban, hogy valaki csak úgy, céltalanul lófráljon hegyre föl, lejtőre le, az Ákossal egykorú gyermekek már mind dolgoztak, de hát az úri népeknek sok különös szokása van, el kell nézni nekik.

Egészen más volt a határ, ha a felső, és egészen más, ha az alsó faluvégén indult napi kóborlásra. Úgy is hívta a falu: Felsőhatár, Alsóhatár.

Ha fölfelé ment, néhány kődobásnyira már elérte az erdőt, azt a csodát, amit mostanig csak a mesékből ismert. Baloldalt Csereerdő, jobboldalt Templomdobja, hatalmas fák, szarvasbogarak, őzek, nyulak, tarka, füttyös madarak. Félni nem kellett semmitől, mert akkor még sem a vaddisznók, sem a farkasok nem merték megközelíteni a falut, a róka is csak a kertek alján settenkedett be néha tyúkot lopni, de az embert nem bántotta, s medvét ugyanvalós nem látott errefelé soha senki.

Ment Ákoska minden nap, hegyre föl, völgybe le, semmi nem zavarta öreges bóklászását, meg-megállt, nézelődött, hallgatózott, a mezőnek szeme, az erdőnek füle van, mondták a faluban, jó volt ezt most megtapasztalni.

Csak néhány napig tartott a céltalan bolyongás, hamarosan haditervet eszelt ki. A pedagógusszülők teletömték a fejét híres felfedezők úti kalandjaival, még nem tudott írni, olvasni, de ismerte Cooper és Verne regényeit, esténként, elalvás előtt, lámpavilágnál, hol az anyja, hol az apja olvasta azokat, személyes ismerőse lett Vadölő, Sólyomszem, az utolsó mohikán, Nemo kapitány.

Ágaskodott a kalandvágy Ákoskában, s elhatározta, ugyanúgy fölfedezi Rakottyakút – így hívták a falut – minden dűlőjét, forrását, patakát, szakadékát, mint a nagy utazók a prérit, az indiánok földjét, nem kell elvándorolni a világ végére, mindenhol van csoda, a legtöbb a talpunk alatt, csak nem figyelünk oda, nem vesszük észre.

A faluvégén, rozzant vityillóban lakott egy vén juhpásztor, Béres Ábel, vele beszélgetett órák hosszat. Kikérdezte az öreget, töviről hegyire el kellett mondja neki, milyen részekből áll a Felsőhatár, milyen részekből az Alsóhatár, tőle tudta meg, hogy északon, a Felsőhatár legszélén van Somosbérc, az olyan, mint egy tégla, hosszú és keskeny, következik Nagyvölgy, az inkább óriáskatlan, Sötétgödör, Gágyosa csupa erdő, Miklósmege hepehupa, Vészerdő suvadásos rész, Csűrészka sűrű rengeteg, Kerekmező magaslat, Rozsdás vízmosta szakadék, Túnya, Szénahordó, Mondos szántó-kaszáló, és így tovább.

Jó mesélő volt az öreg, minden határrészhez egy-egy történetet is hozzátoldott, itt bogároztak el Nagy Káruly Imre tehenei – mondta – , itt szakadt belé Darkó Zsiga ekéje egy fagyökérbe, itt szántott ki a földből Dörzsi Pista egy agyagkorsót, elvittek a múzeumba, itt, Forróúton béfelé futott meg a nagy halom tök Vörös Imre alatt a szekérderékban, őt is sodorták magukkal, a nyakán ment át a kerék, meghalt, itt látott kísértetet tüzes rúd képiben Pétör Pista József, itt, a Templomdomb alatt, ahol kezdődik a temető, jelenik meg minden évben, halottak napján, éjféltájt a fehérember.

Lapokat, festéket, színes ceruzákat kért a szüleitől Ákoska, és hozzáfogott, hogy megrajzolja a kedves falu határtérképét. Ha már ide, a világ végére sodorta őket a szél, maradjon nyoma a barangolásainak, legyen felfedező, ezt cselekedték a nagy utazók is, akiket az esti meseolvasás boldog pillanataiban megismert.

Egy-két útjára elkísérte Béres Ábel, de már alig tudott járni, húzni kellett kifelé a hágókon, Ákoska apró, puha kezét ráspolyos gyökérujjak szorították, mindketten beleizzadtak az erőlködésbe, vizes lett az ing a hátukon, de sikerült kimászni, s Kerekmező tetejéről látszott az egész Felsőhatár. Ábel, az öreg, akit sokszor Thomas Hutter-nek nevezett, mutatta bogos ujjával a dűlők határvonalait, né, az ott Miklósmege, né, az ott Vészerdő, né, az ott Csűrészka, né, az ott Sötétgödör, né, az ott Mondos.

– Ezt fogom megrajzolni – mondta Ákoska.

Álltak a dombtetőn, nézték a fenséges vidéket, ő, a fővárosi hatéves lurkó és a ráncos, töpörödött vénség: titkos hatalom gondoskodott arról, hogy az élet helyes aránya létrejöjjön, temesse be az ifjúság láza az öregség gödreit, szakadékait, építsen aranyhidat az álmodozó kisgyerek és a kialvó árnyékember között.

A szülőkre is ráragadt a felfedezés szenvedélye, topográfusok lettek, az elején vitatkoztak, az apa mondta, mégiscsak állami tulajdon az épület, de Aliz, az anya győzött, a tanítói lakás egyik oldalfalát föláldozták erre a célra – még bútort is kellett mozdítani –, s ecsetet, palettát nyomtak Ákoska kezébe. S ő, amiképpen a kirakós játékok kockáit egymásba illesztik, úgy formálta meg először a Felsőhatár, azután az Alsóhatár dűlőit, erdeit, legelőit.

Nem tudta, de gyermekösztönnel megérezte, hogy az egészet soha nem látja az ember, a szemhatár véges, a psziché is az, ezért fókuszt keresett, ami magába sűríti a teret, így minden rajzának volt egy imázsa, egy jegye, egy stigmája, pontosabban a rajz volt a stigma: sárga virágba borult somfa Somosbércet jelentette, szénásszekér előtt két apró tehénke Szénahordót, palarétegek közül szivárgó barna lé Rozsdást, égen kerengő, fekete madárcsapat Csókást.

A távol-keleti népek sem betűt írnak, hanem képet rajzolnak.

A tárgyak önállósultak: vadalmafa, galagonyabokor, hegykaréjon erdő, a két orom között szelíd lapály, az Alsóhatáron, amit megműveltek, s ami a falucska éléskamráját jelentette: gráciás napraforgó, lila krumpli bokor, homokkő sziklák oldalában rókalyuk, ördögszekér, katángkóró, búzavirág.

Egy rajz, egy dűlő. Betűk nélkül.

Ikonok.

Kiváló rajzos volt Ákoska, csodagyerek, félév alatt fölkerült Rakottyakút határának minden domboldala, hágója, rétje a faloldalra.

A térkép fölé, szép redőkbe fogva, fölszegecselte Réther tanító úr a piros-fehér-zöld zászlót.

Négy évet töltött a Réther család Rakottyakúton. Szerették őket, a gazdák a tanító úrral, az asszonyok a tanítóné nagyságával osztották meg a gondokat, közben Ákoskát is beíratták az első osztályba.

Úgy el volt dugva ez a madárfészek falu a keskeny völgyben, hogy alig érezte az ordas háború tombolását. Jött egy-egy gyászjelentés hősi halottról, jött egy-egy behívó, először a legényeket, később a családapákat vitték, s az emberek csak a néhány napra hazaengedett katonáktól, hadirokkantaktól, a tanító úr újságjából tudták, hogy felfordult a világ, sárkányok szabadultak rá, mint a népmesékben, és emberhúst esznek.

Négy év telt el, négy év után hallottak először távoli ágyúszót, robbanásokat, egy sorozatban dörrenő, visító hangról azt mondták, az a Sztálin-orgona.

Hajnalban rohant rá a falura egy félig civil, félig katonai alakulat, más nyelvet beszéltek, puskatussal törték be az ajtókat, kirángatták a tehetősebb gazdákat, s a községházára kísérték, elhajtották a teheneket, a lovakat, keresték a falubírót és a tanítót.

Ákoska a szüleivel a padláson bújt el gyapjú- és kenderkötegek alá, de hamar megtalálták őket, megpofozták a tanítót, puskatussal lelökődték őket a pincébe, rájuk zárták az ajtót, s folytatták a falu kirablását.

Távoli gépfegyverropogás állította le őket, földi istenek magasságából jött a parancs, vége a garázdálkodásnak, a zabrálásnak.

A martalócok engedelmeskedtek a dicsőséges felszabadítóknak.

A Réther családot idegen katonák szabadították ki a pincéből, mandulametszésű volt a szemük, és sapkájukon vörös csillagot viseltek.

Egy fuvaros szállította le őket a távoli vasútállomásra, s zsúfolt tehervagonban, öt nap múlva megérkeztek a Keleti pályaudvarra.

Útközben mellékvágányokon, nyílt mezőkön rostokoltak, még temettek is.

II.

Hatvan év telt el. Hat évtized. A kontinensek is öregednek. Vén Európa hasonlatos lett Béres Ábelhez, akit úgy kellett kihúzni Kerekmező tetejére.

A szemfényvesztő káprázat, amit rendszerváltásnak neveztek, fikarcnyit sem fiatalított rajta. Eltakarodtak a pufajkások, a bőrkabátosok, az aktivisták, az agitátorok, a hóhérlegények, s helyettük valahonnan, magas üvegtornyokból gyermekarcú, üveges tekintetű, elegáns, fehéringes hivatalnokok érkeztek, és elfoglalták a bankok, börzék, trösztök, konszernek bőrfoteljeit.

Sovány, karcsú remény azért surrant.

Lehetett menni Erdélybe.

Már nem büntetik meg azt, aki vendéget fogad.

Hófehér hajú, városi féle ember jelent meg Rakottyakúton egyik vasárnap estefelé. Furcsa, különös alak volt, később, miután elment, azt állították róla, fehérember.

Kísértet.

 Kérdezte, tudnak-e szállást adni, ő csak néhány napra jött, nincs más szándéka, szétnézne a vidéken, jót tesz a friss levegő a nagyvárosi füst, korom után. Arra kérte az összegyűlt lakosokat, szólítsák Ákosnak.

Volt hely bőven, szinte minden második asszony özvegy volt, és ő egy kis sütőházat választott az életszer lábjában. Itt nem zavarok senkit, gondolta, akkor indulok, s akkor érkezem meg, amikor akarok.

Másnap megkezdte sétaútjait. Vezetőre, kalauzra nem volt szüksége, behunyt szemmel eltalált volna az erdő-mező bármelyik zugába.

Nagyon örült, hogy senki nem ismerte föl a faluban. Kihalt közben egy nemzedék, talán kettő, s ha élt is még egy-két vénasszony, krákogó öreg az ő idejéből, egykori iskolatársak, nem sejtették, hogy a kék szemű, fehér hajú, kedves mosolyú pesti úr azonos az egykori Ákoskával.

Tökéletes inkognitóban töltött boldog napokat Rakottyakúton.

– Kíváncsi vagyok – mondta magában –, fel tudom-e idézni azt az eufóriát, amit gyerekkoromban ezen a földön éreztem? Megtörténhet-e még egyszer a csoda? Hallható itt a szülőföld hangja? Boldog lennék, mert a hetven év süket némaságban, tetszhalott merevségben telt el. Hátha itt megszólít a föld szelleme?

Első gondolata azonos volt az Úr szándékával, aki lebegett a vizek felett:

– Teremtenem kell – mormolta –, újra kell alkotnom gyermekkorom világát, fel kell lobbantanom a fénycsóvát, addig nem halhatok meg.

Elindult.

A tanítói lakást messze elkerülte, csak képzeletben látta a láthatatlant, agyába lobbant a hetven év előtti múlt minden kockája, a redőkbe összefogott zászló, a határtérkép, amit ő olyan szépen megmintázott.

A Felsőhatár, az Alsóhatár erdőfoltjai, magányos fái, kerek lapályai, vadrózsabokrai hívták, bűvölték, kényszerítették arra, hogy piros vonallal áthúzza az Időt, pontosabban, hogy megfordítsa annak irányát, visszafelé akart élni, a déja vu érdekelte, az, ami elmúlt, ami talán meg sem történt, s ha mégis, akkor nem pont úgy, ahogy emlékszik, éppen ezért titok, enigma; az a kisgyerek, aki egykor csatos szandáljában járta ezt a földet, valami más egyebet látott, bizonyára naiv lélekkel bámult a világba, s csak ő érlelte meg magában hetven év alatt az emlékeket.

Ámulva tapasztalta, hogy ez nem igaz. Nincs két világ. Az egykori gyermek világa nem más, mint a mostani. A világ nem változik. A világ olyan makacs konoksággal forog, kering önmaga körül, s tér vissza önmagába, mint a csillagos ég.

"Nem az idő halad: mi változunk, / Egy század, egy nap szinte egyre megy."*

– Felrajzolhatom újból a határtérképet képzeletem falára. A gondolat sebezhetetlen – mondja félhangosan. – Lám, itt vannak az ikonok, a stigmák, az imázsok, amelyek egykor elbűvöltek. Akkor még írástudatlan voltam, emiatt az ősi jel, a kép került a tanítói lakás falára, de most a szavak áradnak, zúgnak, tódulnak megállíthatatlanul, kirakós játékomat most szavakból állítom össze.

Ámult Ákos, az öreg.

– Minden ugyanolyan, mint gyermekkoromban – motyogja. –  Emlékezetbe vésem, képzeletben újrarajzolom Rakottyakút mezeit, erdőit, horhosait. Kisajátítom ezt a drága földet. Magántulajdonom lesz. Nem veheti el tőlem senki.

Nevet kell adni mindeneknek. Aminek nevet adtunk, az a mienk.

Az idő nem lineáris. Az idősávok metszéspontjában találkoznak mindenek.

Egyik hajnalban tűnt el a faluból. Senkitől nem búcsúzott el. A kutyák sem ugattak.

Házról-házra terjedt a hír. Fehérember járt náluk. Kísértet hált éjszakánként a sütőházban.

Csaknem hozott bajt a falura?

Jó szellemnek látszott.

Minden jó lélek dicsérje az Urat!