Lelógatjuk a lábunk a végtelen peremén
Joe Dassin – Indián nyár
tél volt régebben ilyenkor, fehér kupacok gyűltek a
mellékutak mentén, hajnalban ástam ki a kocsit a hóból,
izzadtam a hidegben, rossz idő nincs, csak rossz ruházat, az
enyém rossz volt nyáron is. a hó kiment divatból, földanya
feladta a négy évszak erőltetését, marad a száraz meg az
esős. aszály és eső váltakozik bennem is, csontjaimban,
ízületeimben, hajamban és körmömben, meg az összes
túlírt és elcsépelt helyen, mint amilyen a lélek, a szív. az
elme. benyomásaim töredékeit kellemesek és fájók
halmazába csoportosítom, kártyacsata volna ez, lapokat
osztott a gondviselés, legyek hát figyelmes és taktikus, el ne
veszítsem az ajándékot, amit a sorstól kaptam. tél lehetne,
vénasszonyok nyara van, indián nyár, on ira où tu voudras,
quand tu voudras, et on s’aimera encore lorsque l’amour
sera mort1, ki foglalkozik a végtelennel és annak
meghosszabbításával ma, amikor minden kell és azonnal,
nincs volt egyszer, hol nem volt, nincs boldogan éltek, amíg,
minden este taps majd függöny, esetleg sírás és függöny, az
előadásnak vége, holnap kezdődik újra a mókuskerék
túlpörgetése, a fölösleges harc, a hiábavaló küzdelem, a
hadnagyunk szövege, aki azt mondta, egyszer élünk, s az
ember azzal marad, amit leküldött a torkán és
megpörgetett a farkán, nincs a jóban megmerítkezés, csak a
ma hiányainak szemrehányása, nincs emlékezés, csak
elvárások hegyei. egyszer majd, egy végtelen múlva
meghallgatjuk ezt a dalt, és együtt dúdoljuk: je me souviens
très bien de ce que je t’ai dit ce matin-là, il y a un an, y a un
siècle, y a une éternité…2 majd lelógatjuk a lábunk a
végtelen peremén
1 elmegyünk, ahova szeretnéd, amikor szeretnéd, és addig szeretjük egymást, amíg meghal a szerelem
2 emlékszem, pontosan emlékszem, hogy mit mondtam neked azon a reggelen, egy évvel, egy évszázaddal, egy örökkévalósággal ezelőtt
Joe Dassin – Et si tu n'existais pas
távolodik a közelség, távolodjon, mondod, túl sok a
sosem elég, túlcsordul a szerelem szűkre szabott
tartályunk peremén. de mit tehetnék, ha nem tehetek
semmit, hiszen ha nem lennél, én minek is léteznék,
fölöslegesen lógnék egy nélküledi világban, sans espoir
et sans regret1, mi értelme volna. közeledik a
távolodás, ez nyilall belém, szeretnék néhány
évszázaddal korábban lenni, hogy elrabolhassalak erőm
szerint. si tu n’existais pas, j’essaierais d’inventer
l’amour,2 hogy nevet adhassak a megnevezhetetlen
mindenségeknek, amelyek ujjbegyünkből villámlanak
szét, ki a világba meg be a testünkbe. az egykor
öleléseimben részegen elalvókat, akiket sosem
szerettem, nem akartam megnézni álmodás közben, de
most tudom: azért létezem, hogy nézzelek. hogy fájjon,
ha nem látlak. és fájjon, ha látlak, mert tudom, hogy
rövidesen már nem nézhetlek. távolodjon a közelség,
túlcsordul a szerelem, nincs elég idő, nincs
elég, nincs idő. ha leharaptam volna egy ujjad, most számban
forgathatnám, és érezném, enyém vagy. bánom, hogy
nem haraptam elégszer beléd, hogy nem karmoltalak
mindenkor. je pourrais faire semblant d'être moi, mais
je ne serais pas vrai.3 szeretlek. hallod a hangot?
