Ugrás a tartalomra

Időerő

 

A szerző 2001-ben született Budapesten. Az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnázium diákja. Érdekeli a zongora, a film, a reáltudományok és az úszás. A költészet trendi, középiskolások számára meghirdetett pályázatunkon első díjat nyert.

 

 

Időerő

 

0

 

Ülök a képernyő előtt, böngészem a leveleimet, spamekre vadászom. Szeretem őket: nincs velük dolgom. Egyszerre csak Luca ugrik elém:

– Te vagy a kiválasztott!

– Én nem vagyok kiválasztott!

– Csak a kiválasztott mondja, hogy nem ő a kiválasztott! Gyere, a főnök látni akar!

Loholok a nyomában. Pontosan oda lépek, ahová ő, így nem nyelhet el az ingovány. A főnöknél kisebb csoportosulás van, amikor belépek, rám néznek és vigyorognak. Csak nem felejtettem el valamit?

– Kedves Tímea!

– Zsuzsa.

– Kedves Zsuzsa! Szeretnék elsőként gratulálni neked.

– Na ja, a többieknek esélyük sem volt.

– Kiválasztottunk téged forradalmi marketingakciónk lebonyolítására, amely minden kereskedő álma. Szűz piac!

– De jó!

– Egy olyan helyre küldünk téged a ZT46-ost eladni, amit sosem találnál ki.

– ZT48.

– Mi van?

– Most azt áruljuk.

– Igen, de ahová te mész, ennek nincs jelentősége. Ők még annyira sincsenek képben, mint te.

– Köszi!

– Emlékszel, hogy a múltkor mit mondtál a ZT46-ra? „Ez talán száz éve még menő lett volna.”

– Bocsi, azt nem komolyan mondtam.

– Ne szerénykedj, ez adta az ötletet. Egy barátom pár éve készített egy időgépet.

– Hú, az tök jó! Azt könnyebb lesz eladni.

– Nem fogjuk, vagy legalábbis még nem. Egy pár évig bűvészeknek adta kölcsön, aztán a seregnek, most pedig nekünk. Szóval: fogod magad, meg a ZT46-ot, visszamész a múltba, és ott elpasszolod.

– Mennyire a múltba? Merthogy a dinók...

– Kábé úgy száz évet. Ha nem csapnak le rá, én megnyalom a könyökömet.

– És ha én megnyalom, maradhatok?

– Nem értettél meg teljesen. Ez egy lehetőség, neked is és nekünk is. Ha nem élsz vele, az azt jelenti, hogy korlátolt vagy. Gyerekek, van nekünk szükségünk egy korlátolt kollégára?

– Nincs!

– Az üvöltésük valahogy túl vidámnak hangzik.

– Megnéztem a CV-det, azt írtad benne, hogy erősséged a magyar.

– Igen, abból volt ötösöm.

– Na ugye! Tehát felhívtam egy barátomat, mindegy, ki az, elég annyi, hogy az Irodalmi Múzeum igazgatója, és megígérte, hogy ő, aki a legtöbbet tudja ebben az országban az irodalomról, kitanít téged. Mi pedig egyenesen valamelyik híres íróhoz repítünk.

– Biológiából is jó voltam.

– Leszarom. Az író a hálózati központ. Ha őt meggyőzöd, akkor ő további százat meggyőz, azok meg megint százat fejenként.

– Azok is írók?

– Ja. Vagy annyira meggyőzi őket, hogy már nem is kell annak lenniük.

– És várnak ott engem?

– Fenét, a nulláról kell felépítened az imázst. De a költők és írók voltak mindig is a jövő lánglelkű hírnökei, ezek nem azok a begyepesedett figurák, akik rögtön diliházba zárnak, amikor előadod a szöveged az időutazásról.

– Mennyit kell eladnom?

– Neked semennyit, azt majd a kollégák. Te csak előkészíted a terepet, hogy a magok termékeny talajra hulljanak. Beeteted a halacskákat, hogy a nagy horgászok...

– Jól van, megértettem. De mit adok el?

– Hát a stílust, az életmódot. Azt a feelinget, hogy most már ő is valaki. A social netwoköt, a jelenlétet. Nekem kéne mennem, de engem szólít a kötelesség, rám itt van szükség.

– Elájulhatok?

– Most már igen.

Sötétség.

 

Még mindig 0

 

A főnökkel és az irodalmi igazgató haverjával ülök a fejtágítón. Már aláírtam mindent, ami a biztonságomról meg a felelősségemről szól. Röviden: semmi jóra ne számítsak. Amikor ott tartunk, hogy a főnök magyarázni kezdi nekem a mobil használatát, azért kifakadok:

– Ezt talán már mégsem kéne! Hogyan lehettem tavaly én az év dolgozója, ha nem ismerem kívül-belül ezeket a kütyüket?

– Nem te voltál az év dolgozója. Épp ezt magyarázom, hogy ez nem mobil, hanem az időgép. Csak nem akartunk új tokot terveztetni neki, mert Petiék elég drágán tolják. Egyszerű, csak ne keverd össze.

– Jó, majd kipróbálgatom a funkciókat.

– Nem! Vagy használd, vagy ne használd, de ne próbáld!

– Kábé fél óra múlva vége a technikai szekciónak, jöhet a műveltségi. Az igazgató úr sorolja a kötelező olvasmányokat. Közbekérdezek:

– Mennyi időm van az utazásig?

– Két nap.

– Akkor erre úgy sincs elég időm. Szerencsére fent vannak a neten érettségi tételként kidolgozva.

– Látom, nem fogta fel: nem a történet a lényeg, hanem a stílus. Azt csak az eredeti művekből sajátíthatja el. Sok mindent persze ugyanúgy mondtak, mint mi, de tudja, mi az érdekes? A kis különbségek! Ugyanaz van ott is, mint itt, de valahogy egy kicsit más.

– Mint a „le Big Mac”?

– Parancsol?

– Mindegy, mondana rá példát?

– Reá!

– Bocsánat, mondana reá példát?

– Ez volt a példa. Ma úgy mondjuk, hogy „Ráró, a ló terhet ró rá”, régen meg úgy, hogy „Ráró, a ló terhet ró reá”. A többit majd elolvassa a könyvekből.

– Az igazgató szerint minden fontos magyar művet száz éve írtak. Usque. Félre a szerénykedéssel: a könyvek nagy része nekem már megvolt. Primer target kijelölve: Krúdy Gyula. Mondjuk tőle pont nem olvastam semmit, de úgy mondta, hogy ez nem gond, mert hozzá a hasán keresztül a vezet a legrövidebb út (bármit jelentsen is ez).

– A céges bulin elvileg engem ünnepelnek, gyakorlatilag csak én nem iszom, és nem megyek el senkivel, mert nekem – úgymond – űrhajós életmód dukál. Nem mintha kilőnének, csak ez olyan protokolláris. A ruha, amit adtak: cuki. Korábban már hordtam ilyet egy reklámfotózáshoz. Olyan, mintha álarcosbálban lenne az ember, azt meg hamar meg lehet szokni, akkor is, ha az illető hűtőgépnek öltözik. Kapok egy uzsonnás táskát, egy esernyőt (ami csipkéből van, tehát nem jó semmire) és pár pengő fixet. Újra felmondom a leckét, matatok a kütyün, aztán beájulok a téridőbe.

 

−100

 

Kábé 30 centire Krúdytól landolok. Ijedtemben rögtönözni kezdek.

            – Jó napot! A jövőből jöttem!

            – Jó napot! Én is!

– Na, ez sem lesz egy könnyű beszélgetés...

– Nem akartam megijeszteni, de ezzel a belépővel talán még hitelesebb a történetem.

– Adja elő!

– Azért jöttem, hogy eladjak. Nem szégyellem: kupec vagyok.

– Nem kell nekem ló, ott az omnibusz.

– Nem ló, telefon. De nem ám akármilyen! Ilyen!

– Azzal az orra alá dugom a kütyüt, méghozzá a legmenőbb képernyővédővel.

– Ja: telefonügynök.

– Hivatalosan nem. Kötelességem közölni, hogy arra a megfelelő társaságok megfelelő szakemberei állnak szíves szolgálatjára, ez ellenben nem minősül ajánlattételnek.

– Akkor miről beszélünk?

– Erről itt, ni! Ez egy olyan készülék, amit csak a jövőben fognak használni. Szinte mindenkinek ilyenje lesz. Hordozható! Okos! Delejes képeket sugároz!

– Nofene!

– Ugye jó érzés, hogy magának megadatott, hogy bepillantson a jövendőbe? Ugye ezt nem sejtette előre?

– Van nekem is egy hasonlóm.

– Édes Istenem! Most megmutatja a bugyellárisát vagy a szép selymes lódingját...

– Itt van! Még a nagyapám hagyta rám.

– Erre elővesz egy másik okostelefont, ráadásul három számmal újabbat.

– Azt a mindenségit! Hát a kedves papa ezt meg hol szerválta?

– Rá is a nagyapja hagyta. De úgy mesélte, hogy nem sokáig működött, talán egy pár órát.

– Ó, a szemetek! Nekem meg azt mondták, hogy a legújabb típus túl jó lenne nekik! Ilyen meg még nincs is.

– Adja csak ide, talán be tudom indítani!

– Beleteszem a tartalék akkumulátort, persze hogy rögtön beindul. Meg is szólal.

– Nüm feled tenni az kartellát résibe, hugy élvezné annak gyimilcsit!

– Siri!

– Miü vogymuk!

– Halálnek haláláal holsz!

– Erre végre kikapcsol. Síri csend. Beindul bennem a kereskedő.

– Ez sem rossz széria, kicsit újabb is, mint amit én hoztam, de persze sokkal drágább is.

– Akkor miért ómagyarul karattyol?

– Az csak a nyelvi fájltól függ, nem a készülék korától.

– Mifene az a fájl?

– Valami indián izé. Látja, itt beírhat bármit. Maga író, ugye? Ezt tényleg magának találták ki.

– Mire jó, amire a papír nem?

– Százak olvashatják!

– Engem ezrek olvasnak: reggel megírom, délután kiszedik, este már az utcán van.

– Van rajta kártyajáték is...

– Ulti?

– Pasziánsz.

– Az öregasszonyoknak való! Hát ez mi?

– Wazze!

– Ha nem nézném, hogy nő, most elégtételt vennék!

– Bocsánatáért esedezem, ez külföldiül van, nem a kedves édesanyjára céloztam. Csak idebök az ujjával, és máris nézheti, hogy hol van.

– Ki?

– Hát maga!

– Hát itt!

– Nem úgy: a térképen hol. Ez szerencsére nem sokat változik a következő száz évben, legalábbis ami a Dunát és a hegyeket illeti, de az alapján már el tud igazodni.

– Miért van ott, hogy Széll Kálmán? Nem is ott lakik.

– Oda se neki, az igazából Moszkva.

– Akkor kissé elnéztem a léptéket.

Gyuszival összetegeződünk, aztán pertut is eszünk. Zónapörkölttel legutóbb a Csernobil kalandtúrán kínáltak. Azt, hogy vegán vagyok, nem tudja megbocsátani nekem. Javasolja, hogy utazzak vissza a Királyhoz, mert ha valaki, hát ő tényleg megérdemli. Mondom neki, hogy Elvis nincs a telefonkönyvemben, de kiokosít, hogy ő Aranyról beszél, aki pár éve adta át lelkét a teremtőjének. Ő maga ifjoncként elmulasztotta közölni vele, milyen sokra tartja. Most viszont nem, így ezt egy dedikált Szindbád belső borítóján szívhez szólóan kifejti és megkér, hogy adnám át neki. Jó szívvel meg is ígérem, beállítom a masinát és eltűnök, mint szürke szamár a ködben.

 

−150

 

Arany mögé toppanék. Okádék. Már eléggé benne jár a korban, gyengén hall, így meg sem ijed, mikor felfedez. Azt hiszem, a szagomra figyel fel.

– Jól méltóztatik lenni a kisasszonynak?

– Méltóztatom, köszönöm!

– Csak mert, hogy olyan zöld, mint a ma született levelibéka.

– Érzem, hogy ez már maga a megtestesült irodalom, így próbálok kitenni magamért.

– Erdőn át, völgyön át, a szélnél is sebesebben, a gondolatnál is sebesebben repített ide a huszonegyedik századi szcientológia. Scientia.

– Ha csak úgy nem...

– Arany úr, magához jöttem!

– Ez nagyon kedves kegyedtől, de miben lehetek a szolgálatára?

– Ehun van-e a mobilom, Arany úr, nem adnám egy aranyér. Nem egy aranyér! Csudába! Ha aranyat adna is érte, nem adnám!

– Ez esetben ajánlom magamat!

– Ne legyen olyan hirtelen kend! Azt próbálom előadni, hogy átadom én, csak úgy mustrálás céljából ezt a kacifántos szerszámot, aminőt a jövő, ez a délceg délibáb vetítend elénk.

– Vidéki méltóztatik lenni? Csak mert hogy olyan zamatos a szava járása.

– Nem tudom. Mondja meg ön! Csobánka.

– Vidéknek hangzik.

– Hogy egyik szavamat másikban őccsem: önt avval keresém meg – mint drága hazánk lánglelkű géniuszát, akinek műveit magam is igen nagy élvezettel ízlelgetém elemista koromban –, hogy tekintené meg és véleményezné azt a masinát, amely – midőn drága hazánk végre kivívandja dicső szabadságát – ott lészen minden diáknál, háziasszonynál és legfőbbképp parasztnál.

– Kegyed tehát nő létére járt iskolába?

– Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.

– Laudabile!

– In aeternum, amen!

– Az érintőképernyővel nem járunk sikerrel, mert a pipatömő ujján a bőr olyan kérges, hogy nem reagál a telefon. Átveszem tőle, de nekem meg az új porcelán körmöm tesz keresztbe.

– Hát, szép, azt meg kell hagyni, de hiábavalóságokra nem szívesen költök. Ellenben sok jó szerencsét kívánok!

– Lehetne egy kérésem, Mester? Ha megtenné, hogy írna valamit róla, igen lekötelezne. Tudja, olyat, ami szívhez szól, és rímel is. Nagyban segítené a dolgomat a komolyabb vevőknél.

Meg persze „véletlenül” meglelném a padláson, mint kiadatlan Arany művet, és fájó szívvel, de iziben aprópénzre váltanám.

– Szívesen, csak adjon egy percet.

– Plajbászt vesz elő, és a következő szavakat veti papírra:

 

Letészem a kagylót. Nyugodjék.

Tőlem ne várjon senki dalt.

Arra ott van a csengő hangja,

Belőlem a jobb rész kihalt.

A képernyő már sötét, nem él:

Csak, mint reves fáé, világa.

Hová lettél, hová levél?

A töltőnek hibája?

 

Valami dereng a tudatom mélyén, mintha már hallottam volna. Ezt jó jelnek tekintem: tényleg összejöhet a mű, és még a kötelező olvasmányok közé is bekerül. Aranynak vág az esze.

– Nézze, kedves, ha igazán képes az időben közlekedni, akkor ne a hozzám hasonló vaksi vénembereket keresse, hanem legyen olyan jó, és ajánlja fel szolgálatait Zrínyinek. Drága hazánk azóta halódik, hogy a hitetlenek elfoglalták. A császár is csak ennek folyománya: gyökeret vert, mint dudva a tarlón.

Szerencsém van: gróf Zrínyi Miklós szerepel a CRM-ben. Ígéret, szép szó, könnyes búcsú, miazmás.

 

−380

 

Zrínyi szobájában könyvek és fegyverek, mily dicső dolog így élni, s halni meg! Az asztalon maréknyi pergamen hever, a fal mentén pedig sok páncél és fegyver. Kint furcsa szél üvölt, az ég vörösben ég, tudom, ezer torok harsogja végzetét. Az ég színét a tűz és vére festi meg sok száz magyar vitéz kihunyó testinek. Azaz balhé van.

– Geróf uram, ha megbocsát egy szóra!

– Ki lészen ez fehércseléd? S miért ölte ember-ruhát, miképp Deli Vid asszonya?

– Tudom, alkalmatlan időben esendem egy kis figyelmességért, de tán-talán segítséget hozhaték.

– Miképp tudá meg, hogy én bajban valék?

– Ismerendem én jól a nagyságos úr baját. A krónikásaink jól megírták aztat. Nem is óhajtok egyebet, csak hogy megmutassam a Jövendő Bibliáját, mert hát Urunk most elfedé orcáját, és elfordítá tekintetét e vidékről.

– Ne ily kemény szót e gyöngéd ajakról!

– Gondolja meg: ha vitézinek ez vala kezében, miként vágnák az törököt!

– Kezükben, vas helyett?

– Hanem inkább mellett! Mutatná a hadiállást, segítne összvehangolni az támadást, és hirdetné Krisztus Urunk dicsőségét kihangosítóval.

– Ejh, a török régi bánat! Azzal nincs dolgom már.

– Ne adja fel az reményt! Véletlen hallám, hogy mit tervelend. Hogy uram és serege kitör a várból, és addig vágja a pogányt, míg maga is szent halált nem hal. Higgye meg, ezt a jövendőben ennengyilkos merénylőnek híják, megvetik, és hát nem jár érte menyország.

– Az dédapám, kiről ön szól. Ő volt, ki vitézivel kirontván addig ölé a kutyafejűt, míg magát is feláldozá.

– Mi bú tehát mi gyötri önt?

– Költői szívem üres, mit sem lel, mit érdemes megénekelnie.

– Ja, hogy a költő Zrínyi! Hát persze: a célcsoport.

– Nem akarván beleszólni, de mintha az dédipapi jó alany lenne vala. Tán szívét akképpen röpíthetné időnek szárnyán az végvári hőshöz, miképp magam röpülék uramhoz az jövendőből.

– Tehát megadtam a témát, neki már csak a rémát kell mellé tenni. Nincs mit!

 

Már megint 0

 

Megvirrad. A főnököm hajol fölém.

           – Na, kislány, hogy ityeg?

           – Köszönöm kedves kérdésed, meglehetősen!

           – Na, szedd össze magad! Inkább azt mondjad, hogy ment a biznisz.

– Talán nem pontosan úgy jártam el mindenben, ahogy Szilárd javasolta.

–  Kicsoda?!

– Bocsánat, úgy értem az irodalmi igazgató úr.

– Az meg ki a bánat?

– Szóval meg sem született... Nem is tudják, hogy meg kellett volna. Hát, tőlem nem fogják megtudni!

– Elnézést, az utazás kissé megkavart! Amúgy szerintem sikeres volt.

– Jól van! Az eredmény a lényeg. Ahogy mondani szoktam: „Annyit érsz...”

„...amennyit eladsz.” Nagyon igaz főnököm, nagyon igaz! És mit mutatnak az eredmények?

– Kedvesem, az eredmények azt mutatják, hogy gurul a szekér. Hogy nélküled mennyire gurulna: fogalmam sincs. A történelemben nincs kontrollcsoport.

Mondjak valami tényleg tutit? Idén én lettem az év dolgozója!

 

 

 

A pékember

 

Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen innen, az Óperenciás tengeren túl, ahol a kurta farkú magyar úr: élt egyszer egy király. A királynak volt egy fia, aki semmihez nem értett, így ő vala a trón várományosa. Aszongya egyszer a király:

− Te, fiam, így meg úgy, tanulj ki valami mesterséget, mert a királykodásból sem lehet örökké megélni.

Erre a királyfi, hogy ő ugyan addig nem tanul ki semmilyen mesterséget, amíg magának valót nem talál. Erre azt mondja a király, hogy aki keres, talál, tehát keressen.

Na, nekibucsálódik a királyfi, hogy ott kell hagyja az ígéretes családi vállalkozást, de nem szól semmit, azt is lassan mondja. Kap az apjától egy hamuba sült pogácsát, azzal − szervusz világ, s vetett ágy! − nyakába veszi az országot. Amint kiér a palotából, arra gondol, hogy ő, aki a sült kappant is csak aranyvellával csipegeti, a pogácsát meg nem fogja enni míg a világ s még két nap. Azzal fogja, és jó messzire hajítja. Ahogy a pogácsa beesik a bokorba, kiugrik onnan egy nyúl, aztán uccu neki, fut, mint akinek a szemét vették. Jön vele szembe egy farkas, és megszólítja.

− Te, nyúl! − de végig sem mondhatja, mert a nyúl szalad tovább.

A farkas erre mérgében megeszi. Ez után szépen megtörli a bajuszát, kilazítja a nadrágszíját, és odalép a királyfi elé.

− Na, kisgazdám, jóllakattál, pedig már egy álló esztendője nem ettem. Kívánjál valamit!

− Köszönöm, de nem! − mondja a királyfi, ám a farkas ad neki egy szőrszálat, hogy a jövőben csak fújja majd meg, ha szorult helyzetbe kerül.

A királyfi megy, mendegél tovább hetedhét ország ellen. Ahogy így megy, bekeveredik egy nagy, kerek erdőbe, aminek sehogyan sincs vége. Egyszer csak meglát egy pislákoló fényt a sötétségben.

− Na, egy életem, egy halálom, én azt megnézem magamnak! − gondolja.

Amint a banya házához ér − mert hogy egyik szavamat másikba ne öltsem, a házikóban egy öreg vasorrú bába lakik –, bekopog, s köszön illendőképpen:

− Adjon Isten jó estét!

− Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! Különben itt hagytad volna mind a tizenöt fogadat. Gyere be, fiam, vacsoráljál, aludjál! Nálam három nap egy esztendő.

Ezen igencsak meglepődik a királyfi, de nem mutatja: eszik, iszik, amennyi belé fér. Lefekszik, de nem tud aludni, mert a banya orra a földet veri. Így aztán csak tetteti az alvást, és amikor a banya végre elalszik, szépen felkel, oszt lenyisszantja a fejét.

− Jó tett helyébe jót várj! − mondja neki, majd a maradékot bedobálja a kútba.

Most már édesen alszik kivirágos kivirradatig. Ahogy felkel, megmosakszik, de vigyázva, hogy ezt ne a kútból tegye. Felölti virágos gúnyáját, és indul tovább. Amint megy, mendegél, szembejön vele egy ősz öregember, aki egy hatalmas köteg rőzsét cipel a hátán, de olyan nehezet, hogy majd’ kiesik tőle a szeme. Köszön neki a királyfi, amaz meg fogadja.

− Hát mi szél hozott erre, édes fiam? − kérdi az ősz öregember. − Tán csak nem munkát keresel?

− De! − így a királyfi.

− Hát én adhatok neked munkát, de azt előre megmondom, hogy ha bármi hiba lesz benne, halálnak halálával halsz!

− Jó! −feleli a királyfi, reménykedve, hogy talán végre megtalálja azt a mesterséget, amit lassan már egy napja keres.

− Jőjj velem a házamhoz, ott majd kiigazítalak. Csak egyre figyelj! Ha aszondom, hogy bórembukk, akkor te ne kérdezzél semmit, csak bucskázzál át a fejeden, és akkor se nyisd ki a szemed, ha én azt mondom!

− Úgy! − mondja a királyfi, és egészen odafigyel az öregre.

− Teszünk egy próbát − szól az öreg. − Bórembukk! − erre a fiú átbucskázik a fején, de a szemét a világ minden kincséért nem nyitná, hiába kérleli őt az öreg, hogy ez csak próba volt.

Amikor a házhoz érnek, az öreg ledobja a rőzsét, oszt kiküldi a királyfit a fészerbe aludni.

− Mostantól ez lesz a hajlékod. Tudnod kell, hogy nálam 365 nap egy esztendő, tehát embereld meg magad, különben cudarul jársz!

A királyfi bekvártélyozza magát a fészerbe, aztán átmegy az istállóba barátkozni. Van ott egy vén, sánta gebe, akinek a csontja majd’ kiszúrja a bőrét.

− Jó estét kívánok! − mondja a királyfi, de a gebe nem válaszol rá.

Másnap hajnalban bejön az öreg, és felcsörgeti a királyfit:

− Kelj fel, hétalvó, mert a hasadra süt a nap! − azzal a kezébe nyom egy péklapátot, egy zsák lisztet, egy hordó vizet, egy szakajtó kovászt, egy fészekalja tojást, egy mérő sót, egy abraknyi korpát és ízlés szerint cukrot.

Hátra küldi a kemencéhez, hogy rakja meg a tüzet, de addig is, amíg a fa lemegy parázsba, dagassza meg s kelessze meg a kenyérnek való tésztát. A királyfi igyekszik a fejébe verni mindent, aztán hátramegy a kemencéhez, és úgy tesz, ahogy az öreg mondta neki: a fát a kemencébe hányja, jól meggyújtja, a többit meg egy teknőbe dobja, ottan szép simára keveri, majd letakarja egy vászonlepedővel, hogy szegény élesztő meg ne fázzék. Amikor a tészta kikel magából, szépen darabokra szabja, megformálja, és a hosszú nyelű péklapáttal a kemencébe csúsztatja. Igen ám, de az öregember nem szólt neki arról, hogy a kenyérkék tetejét be is kell irdalni! Nem baj, a lényeg, hogy eszébe jutott! Be is irdalja menten.

Amikor a kemencéből friss illat száll kifelé, a királyfi szépen kiemeli a kenyeret, és kiteszi hűlni. Na, összefut a nyál az öreg szájában, de annyi, hogy nem is marad meg ottan. Alig várja, hogy megkóstolhassa a cipócskát, mire az kihűl. Vár, vár, vár.

− Na, fiam, sok csuda dolgot láttam már életemben, de hogy valaki elsőre olyan kenyeret süt, ami magától megszólal, hát olyat még nem! − dicséri meg az öreg a királyfit.

Hát persze, hogy nem a kenyér szólal meg, csak egy egérke, ami belekeveredett a tésztába, somolyog magában a királyfi, de amúgy csak bölcsen hallgat.

Így megy ez egy álló esztendőig, amikor is az öreg magához hívatja.

− Na, édes fiam, kitelt az időd, rászolgáltál, hogy kifizesselek. Aranyat kérsz, ezüstöt, gyémántot vagy a lányom kezét?

− Az aranyat kérném − mondja a fiú, majd szélnek ered.

Ahány falucskán, ahány városkán általmegy, az emberek csak összesúgnak a háta megett:

− Ni, ottan megy a Pékember! − merthogy maradt egy kis liszt a füle mögött, oszt arról mindannyian felismerik.

Nem tudja ezt a királyfi, azt hiszi, a járásán látszik, hogy van kitanult mestersége. Dölyfösen lépdel, mígnem az egyik ház udvaráról egy purdé átkiabál az anyjának:

− Éccsám, itt van a borbély, behívassam-e? − mert hogy meglátja a királyfinál a farkas szőrét, és azt hiszi, hogy az a borbélykodásból visszamaradott haj vagy mifene.

Nagy haragra gerjed a királyfi, amikor ezt meghallja: sarkon fordul, és fordított sorrendben meg sem áll a palotáig. Felmegy az aranylépcsőn, kopogás nélkül beront a trónterembe, és aszongya:

− Na, felséges apámuram, akkor dolgozzak én megint, amikor az ördög szentelt vizet árul, vagy mikor a templom tornya elüti a tizenhármat, vagy mikor a macska béget, vagy mikor a pulyka aszongya, hogy dandalu, vagy mikor...

− Jó, jó, értem én, fiam, nem akarsz többet dolgozni − fogja rövidre a király. − Nem is kell, látom, hogy becsületes ember lettél, papírod is van róla, több szó pedig ne essék! − pedig a királyfi még sokat szeretett volna mesélni.

A király nagy ünnepséget rendez a fia tiszteletére, folyik a bor, a cigányok reggelig húzzák. De halljatok csudát! Amikor feltálalják a lakomát, az egyik cipócska ferdére sikeredik. Na, odahívatja a királyfi a péket, oszt a fejére olvassa:

− Hékám, nem így kell eztet csinálni! − azzal lemegy a konyhára, és megsüti a cipócskát ő maga.

A péknek a fejét veszik, az udvarban pedig sokáig nevetve emlegetik az esetet, amikor a Pékember menté meg a lakomát. Aznap éjjel a farkas szőrét valaki megfújja, de nincs is rá szükség többé. Nagy boldogan élnek, de csak amíg meg nem halnak.

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.