Hogy elüssem az időt, olvasni kezdem a vitrinbe kitett plakát-novellát. Valami horror lehet a bevezetés alapján... Nagy ötlet pont egy ilyet kitenni: ha valaki eddig nem olvasott, ezután sem fog. Még csak pár sornál tartok, amikor egy középkorú férfi toppan a megállóba a homályból. Épp csak rápillantok: hosszúkás (talán orvosi) táska van a kezében, és egy kés nyele áll ki a nadrágszíjából. A retinámra égett képet magamban átvizsgálva észlelem még a vastagtalpú bakancsot, a terepszínű nadrágot és a kis karika-fülbevalót.

A következő balekokhoz már úgy mentünk, hogy én adtam a górét. Kiálltam eléjük, és belecsaptam a lecsóba. Egy póló meg egy farmer volt rajtam. Persze szerezhettünk volna nagyestélyit is, de az igazi menők nem olyanba öltöznek. Egy puccos étteremben is az a leggazdagabb ürge, akin melegítő van.

Aranka nagyon szép volt: a haja sárga, mint az arany, az ajkai vörösek, akár a cseresznye. Miután kiadósan ettek-ittak, kifizették a vacsorát, aztán elmentek egy fogadóba, hogy együtt töltsék az éjszakát. Csókot is váltottak, olyanok voltak, mint egy turbékoló galambpár. Mikor aztán már későre járt, mindketten aludni tértek.

Az Irodalmi Jelen néhány szerzőjét arra kértük fel, hogy írjanak az Angyalnak, a kis Jézusnak levelet, amelyben visszaemlékeznek régi, gyermekkori karácsonyokra. Néhány költő versben fogalmazta meg a mondanivalóját, de volt olyan prózaírói is, aki humoros fiktív levelet írt (Gáspár Ferenc).

Zrínyi szobájában könyvek és fegyverek, mily dicső dolog így élni, s halni meg! Az asztalon maréknyi pergamen hever, a fal mentén pedig sok páncél és fegyver. Kint furcsa szél üvölt, az ég vörösben ég, tudom, ezer torok harsogja végzetét. Az ég színét a tűz és vére festi meg sok száz magyar vitéz kihunyó testinek. Azaz balhé van.

A költészet trendi című, középiskolásoknak kiírt pályázatunk megosztott I. díjas alkotója különleges időutazásra hívja az olvasókat.