Egy arc, akiről az ismerőseim azt mondták, jó fej, de végül csak magáról beszélt

Semmi perc, rövid idő, egy pillantás alatt lehűl a levegő egy se-ide-se-tova éjszakán; az utcai fények vibrálásai retinafotonikus fájdalmat gerjesztenek a szememben; a plasztik-üveg egyvelegből kiöntött téglatestek szélein szétszóródnak, és láthatatlanul újra összeugranak a sugarak.

Lenyűgöznek az esti fények, ahogy velem együtt próbálja (az este) az időt és a reggelt meg nem történté tenni és elodázni, későbbre helyezni a feketeség jelenlétét. Tényleg, vajon mikor volt utoljára teljesen sötét a városban, mikor volt egyáltalán konkrétan fekete éjszaka? Valószínűnek tartom, hogy azok az emberek, akik erre emlékezhetnének, már nincsenek (életben), de talán már az unokáik sem (nincsenek).

A neonesernyők alatt minden élesebben rajzolódik ki. Pár buli előtti vagy munka utáni, netán az életük nagyrészében egymás társaságában unatkozó, szociálisan a fogyasztói tompultság élettelen mosolyát viselő szakmunkás srác fényes cipőben és térdig lógó, fekete pulcsiban üres kóláspoharakat nyom össze gyorséttermi parkolóban ácsorgó kettes golf motorháztetején, mellettük a betonon egy normatíve globálisan akceptált világosbarna papírzacskó, ami a gyorséttermek sajátja, és ha két percnél tovább tárolsz benne valamit, a kipárolgó és lerakodó zsír foltokat hagy benne és rajta, sötétbarnásítva a világosbarnaságot; ezek a foltok most is jól látszanak, az egyik folt lyukas is, a lyuk szélei egyenetlenek, feketék, és ha az érdeklődő szemlélő venné a fáradságot, hogy jobban megfigyeljen egy darab szemetet, akkor a zacskó fölé hajolva láthatná, hogy egy cigarettacsikket nyomott el valaki a zacskó testében található sültkrumpli zöldes végén, ami nem romlottsága miatt zöldes, csak nem sült meg rendesen.

A srácokra merőlegesen, a parkolót határoló járda után áll ott mélán a gyorsétterem, a meki, ahogy helyiek nevezik, mivel ez az egyetlen gyorsétterem található a városban, így az állandó eposzi jelzőként aktualizált határozott névelő abszolút indokolt a város beszédében, megnyilatkozásaiban, kommunikációjában. A meki ilyenkor már zárva van, és bár a székeket egy takarító már betolta az asztalok alá, a benti lámpák folyamatosan égnek, fények a fényben, a pult mögötti kis egyszeregyes elviteles ablaknál pedig egy fiatal, tizenöt-tizenhat éves lány áll, aki szomorú szemmel, tompultan bámulja a parkolóban hangoskodó fiúkat, de a szeme nem talál fókuszt, senkire és semmire nem kapcsolódik rá, mozdulatlan szembogarai homályosan látszanak csak az ujjlenyomatokkal teli plexi mögött. Úgy vélem, nemrég halhatott meg valakije (a lánynak), azért olyan rezignált az arca, biztos, legalábbis valószínűsítem, hogy most is az elveszett halott, az apró villanással kihunyó, röpke szubjektum múltja, a múltban történő és végbement létezése jár a fejében.

A lány gyászol, feldolgoz és átgondol. Helyére rakja az emlékeket. Lehet, hogy az a valaki, aki meghalt, nem is szerette a lányt, és durván bánt vele annak ellenére, hogy a lánynak valakije volt. Lehet, hogy a lány nem is azért szomorú, mert elveszett ez a számomra ismeretlen ember. Szomorúsága mélyebbről jön, komplexebb, összetettebb, kibogozása több időt igényel, labirintusszerű önvizsgálatot, ahol felteszi az ilyen esetekben pszichológiai értelemben indokolt és felteendő kérdéseket.

Miért hagyta, hogy megtegye az az illető, amiket megtett?

Miért tehette meg?

Miért nem állt ellen?

Miért nem mondta meg neki, hogy fájdalmat okoz a cselekedeteivel?

Miért projektálok saját élményt egy ismeretlenre?

Miért nem szólt valakinek?

Miért nem gondolt arra, hogy ez nem természetes?

Miért csak utólag…?

Komoly problémának tartom, ha az emberek nem tudják feldolgozni szeretteik elvesztését, olyan gond ez, ami a gyászoló mentális egészségének is megárthat, destruktív formában hathat rá, rosszat tehet annak; ez a kijelentés pedig duplán igaz, ha a gyászt, pontosabban az elvárt, szociálisan normatíve elfogadott gyászt felváltja egy, az előbb megfogalmazottól eltérő forma, a gyász öröme, az önző, zabolátlan érzelem, amikor tudod, hogy végre vége, végre örökre megszabadultál attól a valakitől, aki ennyit ártott neked.

Nem is létezik a város.

Lehet, hogy egyik város sem létezik, de ez biztos nem. Nem ebben a formában, bár örülnék, ha ebben a formában létezne, mint ahogy az is megnyugtatna, ha tudnám, hogy a mekiben ácsorgó lánynak valóban meghalt valakije, akit épp kéjes örömmel gyászol, mert így nem kellene ezt a történetet ráhúznom egy kicsit öregebb, fekete hajú dohányboltos csajra, akitől tegnap megvettem a cigit, amit épp szívok, és amit még egy sültkrumplin sem tudok elnyomni, mert egy kilométerre és hétszáz méterre állok a mekitől, innen csak apró pontnak látszik, ahogy a város határában elterülő domb erdőtől mentes pontjáról rábámulok az éjjeli fényekre.

Kellemes pszicho-narratíva lenne, ha el tudnám magammal hitetni, hogy nem rólam van szó, hanem a pultos csajról, és egy eddig rejtett telepatikus képességemmel tudtam meg róla ezeket az információkat, mely erő túl jól működött, és ezért az elbeszélés objektumát végül már nem tudom megkülönböztetni a szubjektumtól. Igen, ez elég kellemes lenne, ha nem vennének körbe papírok, metaforice, a képzeletem papírszeletkéi, ahogy próbálom feldolgozni a történteket, ahogy rendet próbálok tenni, elhelyezni, rendszerezni és feldolgozni, átgondolni.

Egyszer olvastam valahol, hogy a bűntudat erősebb tud lenni az áldozattudatnál.

Remélem, hogy így van.

Remélem, hogy választ talált arra, hogy miért tettem vele azt, amit tettem; hogy azért tehettem meg, mert nem törődtem azzal, hogy mit fog érezni, amikor fájdalmat okozok neki, még ha eleinte csak lelki fájdalom is volt; hogy rájön, azért nem állt ellen, mert szeretett, és emiatt az ostobaság határát súroló, vak szeretet miatt nem láthatta, hogy többé már nem fogom szeretni, csak még nem merem magamnak bevallani; hogy azért nem tudott szólni arról, hogy fáj, amit csinálok, mert azt hitte, ilyen a szerelem, mert ez volt neki az első; és azért nem szólt senkinek, mert nem akart meggyanúsítani, mert ő sem hitte, hogy meg fogom ütni, hogy fel fog szakadni a szája, és nem tud majd suliba menni, mert akkor meg kellett volna válaszolnia a sérüléseit az osztályfőnöknek.

Nem tudhatta, hogy ez nem természetes, mert látszólagos nyelvi játékokkal, ügyesnek gondolt cselekkel és az egyszerű szeretet kihasználásával elhitettem vele, hogy a szerelemnek így kell kinéznie.

Miért csak utólag jövök rá erre?

Visszaemlékezem, ahogy akkor éreztem, és eszembe jut az a torkot kaparó keserűség, az a konstans presszúra a mellkasom tájékán, az, hogy úgy érzem magam, mint a bezárt, kínzott állat, aki nem mer gazdája szemébe nézni, mert retteg, hogy mi a következő lépése.

Fogoly voltam a börtönünkben, amit ketten építettünk, és csak remélni tudom, hogy én húztam a rövidebbet, mert a szabadság ismét megtapasztalt érzése olyan nem várt eufóriával csapta meg az arcom, mint ez a hűvös, városi zajt magában hordozó esti szél, ami a leégett csikk füstjével együtt a papírfecnijeim is magával viszi.

Próbálok nem bűntudatos lenni az öröm miatt, amit az elvesztése miatt érzek.

Eldobom a csikket.