Posztszovjet mikszáthi történetek

Kérdezze meg kezelőorvosát vagy gyógyszerészét! – halljuk a gyógyszerreklámokban és különböző, medicinákkal kapcsolatos hirdetésekben. Az egyik legnagyobb gyógyszergyártó cég ajánlása a Magne B6-vitaminról Borcsa Imola kötetének az ajánlója is lehetne, hiszen: „Idegesség? Ingerlékenység? Belső feszültség? Szorongás? A 470 mg szerves magnéziumsót és B6-vitamint tartalmazó Magne B6 bevont tabletta segít ellenállóbbá válni a stressz tüneteivel szemben.”

A címadó vitamin csak egyszer jelenik meg a kötetben, A csodadoktor című elbeszélésben. Azonban ez a szövegszervező erő, amely összetartja a tíz novellát. Borcsa Imola kötete épp azért érdekes és olvasásra érdemes, mert rögtön egyfajta megnyugtató érzés keríti hatalmába az olvasót, amint az ismerős-ismeretlen pletyka körülveszi. A Magnebéhat egymástól látszólag független, mégis összekapcsolódó írásokat tartalmaz. A borítón elevenednek meg elsőként az egymásra felelő, egymást kiegészítő történetek: egy viszonylag egyenes műút és egy kanyargó, szabályozatlan folyó kettőse – a természet és a teremtett természet, azaz az emberi kéz találkozása. A folyó a pletyka, hiszen lehetetlen szabályozni, merre kanyarogjon és ürítse ki tartalmát. A narrátor az ötödik és a tizedik elbeszélést kivéve mindenhol ugyanaz, tipikus vidéki karakter, a patikát takarító Elvira néni.

Elvira néni nézőpontján át válik élővé az elzárt kistelepülés a rendszerváltás után, a privatizációt követően, ahol minden szétesik, minden koszos, szürke, unalmas. Nincsenek munkahelyek, helyette vannak panelkockák. Egy zárt közösség ez, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol az egyes történetben szereplő személyek felbukkannak a másik történetben is. Teljes élettörténetüket sohasem ismerhetjük meg, ám az epizodikusság mégsem szab korlátokat a megismerés folyamatában. A kiépített világ novelláról novellára bővül: a szereplők beszélgetés közben sétálnak (először csak Elvira néni a patikusnővel, majd egyre többen), így a város részeit is fokozatosan megismerjük. Az elbeszélések közös pontja a szocialista maradványok tovább élése: nemcsak az épített környezetben, hanem a belső, lelki világban is. Hiszen mindenki által elfogadott cselekvés a „felfelé bukás”, a sikkasztás, a másik kihasználása. Az „igaz történetek” egyes részei balladai homályba vesznek, ezeket a vidéki képzelet színezi ki: például miért zárt be a helyi idősek otthona (az adóhivatal vagy a közegészségügy miatt), miért fullad kudarcba egy házasság (a gyermeknélküliség problematikája), Elvira néni dédapja valóban a Titanic fedélzetén volt-e, mennyire tudják elfogadni egy zárt közösség lakói a kívülről érkezett, bevándorló csodadoktorokat.

Minden bizonnyal az olvasó is ismer Elvira nénihez hasonló, kotnyeles humán-térfigyelő rendszert, aki kicsit mindent tud, aki kicsit mindent jobban tud, mint a történet elbeszélője vagy szereplője. Ő meséli el a gyógyszerésznőnek kisebb-nagyobb kihagyásokkal ennek a kicsit mesebeli, de annál inkább posztszovjet erdélyi kisváros lakóinak a történetét. Bele tudunk helyezkedni utóbbi, a környezetéből kilógó vidéki értelmiségi karakterbe. Egyszerre hallgató és tanácsadó. Ezt a kettősséget a kötet középső novellája tükrözi a legjobban, A tolmács. Itt változik meg a narrátor, és hallhatunk egy históriát a gyógyszerésznőtől. A szövevényes, fodrásznál hallott történet a hazaköltözött tolmácsról, Ágnesről szól. Az események nehezen hihetőek, végig igazság és hazugság határán egyensúlyoz az elbeszélő, s a meg-megszólaló Elvira néni is. Nem derül ki, melyikük szólama igaz: hogy Ágnes vajon hazaköltözött tolmács és egyben szökött beteg a pszichiátriáról, vagy külföldön dolgozó fordító, aki tragikusan fiatalon, autóbalesetben hunyt el.

Ez a játék, a hihetőség és a hihetetlenség kimérése patikamérlegen az egész kötetre jellemző. Az igazi elbeszélő látszólag mindig csak Elvira néni lehet, ő az, aki hitelesíti a történeteket. A szöveg egyfajta kontrollálhatatlan folyamként hullámzik (ezt a fonetikus átírások is elősegítik). Nincsenek diskurzusjelölők, a mondatok egybefüggő szöveget alkotnak, akár a pletykafolyam.

 A kötetben lévő tíz novella a mikszáthi tematika alapján rendeződik: a megjelenített karakterek a kistelepülés lakói, egymáshoz és a városhoz ezer szállal kötődnek. Rokonok és ismerősök kusza hálóján keresztül navigál bennünket az elbeszélő. Egyszerre tűnik omniszciensnek (mindenható) és omnipotensnek (mindentudó). Borcsa elbeszélője ugyanakkor épít a korábbi – akár a 19. században Arany által is használt – kedvelt poétikai eszközökre. A vidéki ember babonái, hiedelmei végig jelen vannak, hiába változik meg a miliő, s kerülnek városba a szereplők, ezeket nem tudják levetkőzni. Ahogy az öreg takarítónő magyarázza, hogy ki-kicsoda, hogy néz ki, felidézi a falusi történetmesélés minden csínját-bínját: vidéken sosem az igazi nevén ismerik a másikat, az elbeszélők nem lineárisan, hanem körkörösen mondanak el egy történetet, mindig ki kell térni, megszakítva az elbeszélés menetét. Talán csak a Májusi rózsa a kivétel: a városi és a falusi hiedelemvilág összebékítése zajlik itt. Az első generációs városiak lélekben még vidéken élnek, a fiatalabbak pedig nem hisznek a vidéki mendemondáknak.

A kötet utolsó elbeszélésében egy lepkeraj átvonulásával záródnak le az egyes életutak. Mintha valami tragédia készülne, a raj átvonulása előtt minden szereplő, akiről a korábbiakban már hallottunk, megáll. Itt először enged bepillantást a szerző az emberek gondolataiba, ismerhetjük meg kicsit a motivációikat. Most nemcsak Elvira néni szólal meg, hanem sokan mások is. Ez az elbeszélés a mai korba helyezi a történetet a Tinderrel, az Instával és a többi médiummal. A lepkeraj mégsem a tragédia előszelét jelenti, hirtelen megtelik élettel az utca, már nem szürke és lucskos minden, hanem színes. De ez sem tart sokáig, hamar elvonulnak a lepkék.

A Magnebéhat izgalmas vállalkozás, még ha fájóan rövid is. Néhol az olvasót megzavarják a gyorsan változó beszédmódok, de pont emiatt az élőszóbeliség miatt tekinthető a kötet szerves egésznek. Nincs kilógó történet, nincs megakadt elbeszélés, Elvira néni egy levegővétellel el tud mesélni akár egy egész teremtéstörténetet.

Borcsa Imola: Magnebéhat. Budapest, Napkút, 2019.