Bevezető

A természetfelettihez való viszonyulás sajátos érzetünk, egyszerre tudunk iszonyodni tőle, vagy olykor benne nyugalmat találunk. Az ünnepi asztalnál szintén gyakran felmerülő kérdés, hogy hiszünk-e valamiben, egyre inkább energiamezőkkel és ősi mitológiákkal való ismerkedéssé szelídül.

A magyar irodalom jó ismerője és tisztelője, és egy hasonlóan kis nyelv alkotójaként szerényen viszonyul a nemzetközi ismertséghez. Vajon mit bizonyít „tudományos költészetével” a paradox módon a 21. században is eleven bolgár avantgárd egyik poétája? – Szondi György interjúja Jordan Eftimovval, a Bizonyított elméletek, befejezett kísérletek című könyv szerzőjével.

Magyar Miklós nevét már jól ismerhetik az Irodalmi Jelen olvasói: a huszadik századi francia irodalom kutatója és kiváló ismerője nem egy esszét közölt a folyóiratban, amelyekből kiderült, otthonosan mozog olyan nagyságok között – némelyikkel személyesen is találkozott –, akikre ma már klasszikusokként tekintünk.

Gáspár Ferenc azért beskatulyázhatatlan, mert mindig képes megújulni, arra viszont már nehezebb válaszolni, hogy melyik műfajban erősebb, hiszen a történelmi témákban és az abszurdban legalább olyan otthonosan mozog, mint egy szürreális környezetben, vagy épp az ifjúsági regények világában. Az író már korábbi köteteiben is bizonyította, hogy lebilincselő elbeszélő, és ez az Összhang esetében sincs másként. A kötetben huszonhat novella található, amelyek első olvasatra regénytöredékeknek is tűnhetnek.

Lírai mélységek és filozofikus magasságok: ezek jellemzik Csontos Márta legújabb, tizedik verseskötetét, a Carpe diem-kísérleteket. A közel száz verset tartalmazó kötet a 2018–2021 közötti líratermését tartalmazza, amelynek a fele korábban publikált anyag (Agria, A hetedik, A Vörös Postakocsi, Együtt, Ezredvég, Helikon, Hitel, Napút, Nyugat Plusz, Tiszatáj, Újvárad, Várad). A kötet négy ciklusra tagolódik: Az embergép tragikomédiája, Naplójegyzetek, Kiszakított lapok, Carpe diem; mindegyik ciklust egy-egy mottó vezet be, Mészöly Miklós, Pilinszky János, Fekete István és Nemes Nagy Ágnes szövegeivel. „…hirdetem, hogy minden / szerepkörben a lét ajándéka vagyok, / túl akarom kiabálni a fájdalom / harangzúgását” – fogalmaz a szerző Látványterv című versében, amelynek kulcsszava az első és utolsó versszakaszban is feltűnő (belső) üresség

Szepes Erika új, „Hol győztes bárdok énekelnek” című tanulmánykötete nyugtalanító, lelkiismeret-ébresztő könyv. Klasszika-filológiai felkészültségével is tekintélyt kivívott irodalomtörténészként immár évtizedek óta misszióként, szinte megszállottan adja közre újabb és újabb tanulmányköteteit, folytatja az eltérő felkészültségű olvasók körében is egyre népszerűbb Olvassuk együtt! sorozatát.

A könyvben az a fajta léttapasztalat érhető tetten, amelyben a külső (tárgyi) és belső (lelki) környezet egyszerre szervezi az életet, és ezek a környezeti struktúrák olyan egzisztenciális-ontológiai hálót képeznek, amelyben az ember maga válik sorsmetaforává. Az egyén orientálódása természetes és mesterséges terekben az ezekbe való ki- és belépések sorozataként írható le, és mint ilyen, a térpoétika alakzatával is szemléltethető.

Szanyi Ildikó eddig kiadott két novelláskötetét az utazás motívuma köti össze. De míg az idén megjelent Három tucat szuvenír változatos európai tájakra visz, a 2020-as Nem ezt ígérték című első könyv látszólag Borsod-Abaúj-Zemplén megyében marad. Valójában hőseit és olvasóit is egészen más irányba indítja el: befelé.

A címadó vitamin csak egyszer jelenik meg a kötetben, A csodadoktor című elbeszélésben. Azonban ez a szövegszervező erő, amely összetartja a tíz novellát. Borcsa Imola kötete épp azért érdekes és olvasásra érdemes, mert rögtön egyfajta megnyugtató érzés keríti hatalmába az olvasót, amint az ismerős-ismeretlen pletyka körülveszi.

Különös, megható, ugyanakkor humoros Münz András legújabb könyve, amelynek már a címe is rejtélyes: Nélküled, veled. A rövidke kötet emlékezés, az író soha nem ismert édesapját idézi meg, akit egyéves korában látott utoljára, mert azután eltűnt a második világháború forgatagában.

Nemcsak a skandinávok jeleskednek a dermesztő provinciális krimikben, hazánk is képes hasonló darabokat felmutatni a műfajban. Itt van például Ross Károly Híd az ártér fölött című legújabb regénye, mely skandináv krimisen hideggel és hóeséssel indul, majd családi titkokkal és felkavaró részletekkel folytatódik.

A kötet fülszövege a szerzőt egy kiscsillaggal azonosítja, aki céljának tekinti, hogy titkokat fedezzen fel a világról és az emberi lélekről; a három ciklusból építkező szöveg végül egységgé rendeződik össze, s az olvasó ennek az építkezésnek az izgalmát élheti át a kötet olvasásakor. Némileg ellentmondani látszik ennek a címválasztás, illetve a címadó versben említett szétesés, megsemmisülés-tapasztalat (mint az önmeghatározás, önkeresés tapasztalata), de a játék épp ebben veszi kezdetét.

Meglepően érett anyaggal találkozhat az olvasó egy fiatal irodalmártól, ha keze ügyébe kerül a Bezárkózás vagy határátlépés? című, tanulmányokat, esszéket és kritikákat közreadó gyűjteményes kötet. A könyv három mottóval indul: Németh Lászlótól a kritikaíró feladatvállalásáról, Grendel Lajostól az izoláció és az egyetemesség problémakörére, Németh Zoltántól pedig az állandó újragondolás fontosságáról, mely szerint „vállalni [kell] azt is, hogy »igazságainkat« szüntelenül módosítanunk kell.”

Hegyi Ede néhány röpke hónap alatt írta meg első, A senki című regényét, amely egy fiatal értelmiségi útkeresését mutatja be különböző munkahelyein keresztül. A történet arról szól, hogyan lesz a senkiből pincér egy kávézóban, folyamatfejlesztő, logisztikáért felelős munkatárs, informatikus, adminisztrátor, csoportvezető – majd újra senki.

Idegenek – Egy évszázad története címmel megjelent a Napkút Kiadó gondozásában Petőcz András trilógiája, szerves egységbe forrasztva a korábban három részben napvilágot látott regénysorozatot. Így, nagyregényként az író korábbi vágya is beteljesült a kiadást illetően. Kovács katáng Ferenc az új megjelenés körülményeiről és tanulságairól kérdezte a szerzőt.

Domján Gábor nem sokat bűvészkedik, az életet írja szatirikus kedvvel, mégis a sokasággal társas viszonyt teremtő érzelmi világgal. A visszafogott érzelmek a jó ízlés jelei: a szűkszavún és találón rögzített tények fölkeltik az olvasóban az érdeklődést egy-egy gyorsan felvillanó és remekül elkapott jelzés iránt, amely jellemrajzi vázlat benyomásaként hat.

„A szerző páratlan műveltséggel sző, fest, olvaszt és szilárdít, robbant, ha kell, és jól érzi magát ebben a tág játéktérben, a hullámzó idők, absztrakciók, szubatomi ritmusok és meta-mozdulatok közt. A zene néha zajjá válik, pihenünk, majd újra táncolni támad kedvünk.” – Nagy Zopán Felhő regénye Rimóczi László olvasatában.