Ugrás a tartalomra

Könyvajánló: A varázslatos szekrény

Fényért könyörgő kisfiú balladája

Anya félek fekete sötéttől
fekete sötétben megbújó szörnyektől
megbújó szörnyektől s a vicsorgó csendtől
vicsorgó csendben suttogó gonosztól.

A gonosz azt súgja, hogy nem szeretsz engem
nem szeretsz engem azért vagy szomorú
azért vagy szomorú mert rossz fiad vagyok
rossz fiad vagyok s így ráncos lesz homlokod
ráncos lesz homlokod megöregedsz lassan
megöregedsz lassan s szép csendesen meghalsz
te csendesen meghalsz s én élek sokáig
sokáig egyedül a sötétben várlak
a sötétben várlak s ráncos lesz homlokom
ráncos lesz homlokom ha reád gondolok.

Anya nagyon félek fekete sötéttől
szemed sugarával gyújts fényt a lelkemben
mert mikor rám nézel mosolyog a szemed
homlokod nem ráncos
nem halsz meg csendesen
s a szörnyeteg ettől elalszik mélyen benn.

Anya ölelj meg és világíts énbennem!

Sziszüphoszka

Sarkát a szekrény                                                                                                                             lábához ékeli
izmai megfeszülnek
mint a felajzott íj
s kilenc kilójának
minden dekájával
azon dolgozik, hogy
elnyomja az anyját
a mosatlan mellől.

Pár lépés a siker,
és mint a bajnoknak
nyakába kerül a
legfényesebb érem:
anya ölelése.

Rövid a dicsőség,
utolsó hangjai
lecsengnek
a dalnak,
s a törődés, mely a
világot megtartja, 
megcsillan még,                                                                                                                                                                  ahogy összemosolyognak.
                  
Aztán ráébred a
kis titán, hogy megint                                                                                                                         más felé fordult az
anyai figyelem, 

és mint akit újra 
meglopott a világ
sarkát most a kályha 
lábához ékeli
izmai feszülnek 
mint a felajzott íj
s kilenc kilójának
minden dekájával
elnyomja az anyját 
a lábasok mellől.

Zoknisors

A mosógép öblös száját
feketén mikor kitárja,
színes zoknik kavalkádja
omlik ki az üres tálba.

Van ott sírás, jajgatás,
hiába volt a csavarás – 
minden száláig könnyben áll
a sok bánatos zoknilány.

„Drága párom, el mért hagytál,
özvegységre kárhoztattál,
balsorsomban jobbom voltál,
foltomiglan vágyom rád.”

S mind, ki békés boldogságban
megtisztulni vágyott csupán,
most itt lóg a társát vesztve,
sorsa örök, rút magány,
hisz míg ember két lábon jár
addig nem lesz ő soha más,
párját a fiókban váró
fölösleges és felemás.

Variációk kamaszkorra
Tűnj el menj ki szívódj fel
nem látod hogy nincs itt hely
az én szobám az én ruhám
az én bajom nem kell tanács
csak belül ez a vad magány
anyukám mondd miért fáj
idebenn kongnak a falak
ez a világ túl nagy falat
én egyedül és mindenki más
egyenlőtlen harc ez anyám
de ne segíts ne hívj ne dumálj
te sem vagy jobb mint a halál
tűnj el menj ki szívódj fel
az én dolgom felnőtt csatám!

Anyukám úgy szeretlek!
Összebújunk kicsit csendben?
Aludj ma velem mint régen
kicsi leszek hogy mellém férhess
macim legyél úgy ölellek 
anyukám én úgy szeretlek!

Most tűnj el menj ki maradj kinn
ne érj hozzám ne szégyeníts
ne szólj bele úgyse érted
közöd hozzá semmi nincsen
de anyukám azért ne engedd
mégsem magamat bezárni
öledből végleg kizárni
tőled magamat elvágni
küzdjél velem ne ellenem
másodszor kell megszületnem
magam szülöm úgy születek
anyukám légy türelemmel
anyukám most bízzál bennem!

Július

Búzavirág-szemét rádemeli
a szőke mező susogó közepén
a játékos július.
A kerítésdrótok között
kibújik és csókra kerekíti,
piros ajkát feléd csücsöríti
az illatos málnakóró.

Iskolatáskád hol hever éppen?
Se színét, se súlyát nem tudod már.
Most színes és széles madárszárnyán
magasba emel és visz július.

Tenger vize csobban,
homok tapad sápadt,
szeplős arcocskádra,
s hullámzik veled most,
 megperzsel július.

Szalmakalapos szabadság,
ünnep – együtt a nagycsalád:
országút-kígyó és négy kerék - 
ilyenkor minden kéz összeér,
anya apa vállára hajtja fejét – 
Köszönöm neked, szép július!


Tavasz

Föld-Anya,
zöld ruhád lebben,
öledbe engedj
virágnak lennem! 

Belőled induljak
szárba szökkenéssel,
szélfiúk karján
csalfa táncot lejtsek,
s napsugár tüzétől
sziromba borultan,
táplálj és ne hagyj
elszakadnom tőled!

Kékszemű szép egem,
zöldhajú végtelen,
ha bennem csíráját
növeszti az élet – 
Ég-Apa, Föld-Anya,
engedj megszületnem!

Eszter és a szabályok

Ma délután Anna nem volt otthon. Sétálni ment a barátnőivel. Anya dolgozatokat javított. Vicces dolog lehet a dolgozat, mert időnként nagyokat nevetett, és egyre vidámabb lett. Samu faragászati körre ment. Eszter pedig egy ideig bírta a jókislányságot, majd úgy döntött, ez a szófogadó, a szőnyegen engedelmesen építőkockázó gyerek elfojtja a benne lakó eszterséget, így észrevétlenül kihátrált Anya látóköréből, és Anna őrizetlenül maradt szobája felé osont. Tudta, hogy az valójában egy kincsekkel tele barlang. 
A szoba sarkában, az ablak alatt állt Anna íróasztala. Ez az a hely, amit Anna mindig úgy emlegetett, hogy NEM SZABAD. És most ott állt őrizetlenül, tele csillogó csatokkal, színes festékekkel, illatos parfümökkel, papírlapokkal és színes ceruzákkal.
Beletelt egy időbe, amíg hangtalanul felmászott a székre. Anya felé a szobaajtó nyitva volt, ezt Eszter egy pillanatra sem hagyhatta figyelmen kívül.
De a kitartás meghozza eredményét: Eszter ott ült a tele íróasztal előtt, a bőség zavarával csodálta azt a számtalan lehetőséget, ami rá várt. Mert most mindent szabad, amit csak elképzel.
Úgy döntött, rajzolni fog. Felvette a közelében levő ceruzákat, Anna golyóstollait és körkörös mozdulatokkal sorra mindegyikkel örvényt rajzolt az asztalon heverő lapokra. Majd az asztalra, aztán a falra is. Pár percen belül minden csupa színes, örvénylő vidámság volt a környezetében.
– Hogy fog örülni ennek Anna! Biztosan büszke lesz rám. Tudom, mert ő is szeret rajzolni. Még meg is fog dicsérni érte – gondolta Eszter, és ez a gondolat szárnyakat adott neki a további lehetőségekhez.
Az asztal távolabbi sarkán megbontott vízfesték, mellette vizespohárban ecset pihent. 
Hát ki lehet hagyni egy ilyen lehetőséget? 
Eszter a lehető legmélyebb csendben feltérdelt az asztalra, hogy elérje és közelebb hozza magához ezeket a csodálatos eszközöket. Igen ám, de ahogy a festékért nyúlt, apró könyökével feldöntötte a vízzel tele poharat. A színes lé végigömlött az asztallapon, beleitta magát a papírlapokba, majd utat tört az asztal széle felé, onnan pedig némán csordogált le a  szőnyegre.
– Hoppá! – ijedt meg a kislány – nem így akartam. De nem is lett csúnya – csodálta meg a színes foltokkal pompázó lapokat. S még a szőnyeg is szép lett. Ennek anya fog igazán örülni! – Ma mindenki nagyon büszke lesz rám! – visszamászott a székre, leült megpihenni a komoly munka után, és elképzelte, hogy fogja ölbe venni és ölelgetni őt mindenki, amiért ilyen szép csendben játszott.
Kint kattant a zár az ajtón.
– Sziasztok, hazajöttem! – kiáltott Anna. – Javítasz? – Kérdezte anyát, majd csodálkozva: – Eszter?
Mint aki nem győzi kivárni a hosszú perceket, amíg Anna bejön a szobába, leugrott a székről, fenékre huppant, felpattant és szaladt szembe nővérével.
– Te a szobámban voltál? – kérdezte rosszat sejtve Anna.
– Geö – gügyögte a húga és boldogan bólintott. Anna berohant a szobájába.
– Eszteeeeeeeeer! – harci üvöltésnek is megtette volna ez a fájdalmas felkiáltás. – Mit tettél??? Anyukaaa! Nézd meg, mi lett az asztalomon! Minden csupa festék! A falam, a szőnyegem… a Toldi-mappám! Ez hihetetlen! Egy hete dolgozom rajta! Holnapután le kell adnom! Anyukám, Eszter, mi lesz most?
Anya és Anna szemrehányóan néztek a megszeppent Eszterre, aki most már semmit nem értett. Mivel szavai nem voltak még, nem tudta elmondani, hogy ő csak jót akart, szépet rajzolt Annának, mert tudja, hogy Anna szereti a szép, színes rajzokat, és közben még csendben is volt, hogy anya tudja kijavítani a dolgozatokat. Amit nem tudott szavakba önteni, öleléssel akarta elmondani, de Anna haragosan tért ki a kitáruló karocskák elől:
– Hagyj békén! Nagyon jól tudtad, hogy nem szabad az asztalomhoz nyúlnod! Ezerszer elmondtam, hogy itt semmihez nem érhetsz! EZ SZABÁLY! – kiabálta Anna és már hulltak is a könnyei, mint a záporeső.
De ugyanúgy patakzott Eszter arcán is az értetlenség és a megbánás lélekvize. Mindenkinek hátat fordított, átrohant a szomszéd szobába és bemenekült a szekrénybe.
Becsapta maga mögött az ajtót és a hirtelen megnyíló üvegfolyosón futni kezdett befelé. Tükrök és átlátszó kristályok között szaladt és időnként némelyikben meglátta maszatos, könnyes-taknyos arcocskáját, amitől még magányosabbnak érezte magát és még erőteljesebben zokogott. Az üvegfalak messzire vitték bömbölésének hangját.
Sokat szaladhatott így, mert nagyon elfáradtak a lábacskái, hangja és könnyei is mind elfogytak, csak hüppögött és szepegett, szipogott és szortyogott, amikor a folyosó kitágult és egy hatalmas, üvegkupolával födött terembe ért, amelynek minden fala kristályból volt. A kupolán át beáradó fény megtört rajtuk, és minden fényszikra és fénynyaláb pajkos fogócskát játszott a falon.
Eszter elnémult a csodálkozástól. A terem közepén díszes üvegtrónon egy csodaszép, átlátszó, fiatal nő ült. Tündérnek látszott, legalábbis Eszter ilyennek képzelte a tündéreket. Rámosolygott a kicsi lányra, lassú, kimért mozdulattal leszállt az emelvényen pompázó székről, és a kislány felé lépett:
– Hát megérkeztél, Eszter? Az üvegfalak már rég ideterelték zokogásod hangját. Gyere, ülj le nálam, pihenj meg! Tudod, ki vagyok? Világszép Szabadságtündérként emlegetnek fényvilágbeli társaim. Én vagyok, aki a világ szabályait felállítom, de én vagyok az is, aki szárnyakat adok nektek, embereknek, hogy szabadok lehessetek, ha van hozzá bátorságotok és eszetek.   
A kicsi lány csodálkozva emelte meg vékony karocskáit. Hogyhogy szárnyalni? Hát ő repülni is tud, csak anyáék elfelejtettek szólni erről neki?
– Nem, nincsenek szárnyaid. A testeden hiába keresed. A szárnyaid benned vannak, és láthatatlanok. Nem tudod akaratod szerint bontogatni, maguktól nyílnak azok akkor, amikor biztonságban érzed magad és boldog vagy. No, meg akkor is, amikor álmodsz.
– Szabadság… – sóhajtott befelé Eszter. – Hát pont azért menekült el otthonról, mert neki ott semmit sem szabad. Mindenki szabályokkal, tiltásokkal veszi őt körül, s ha ő jót akar, akkor is rossz lesz belőle, s mindenki haragszik, mindenki szomorú vagy kiabál neki. Hol van itt a szárnyalás? Hol van a szabadság?
– Nem érted, igaz? – kérdezte a Világszép Szabadságtündér és egész közel ment a kislányhoz, ölébe vette és visszaült a faragott üvegtrónra vele.
Furcsa tapintása volt ennek a tündérnek. A keze, az ölelése, az érintése mind-mind olyan kemény volt, hogy szinte kopogott, egész lénye mégis kedvességet, biztonságot sugárzott.
– A szabályok, amikre te annyira haragszol, olyanok, mint a pohár, amiben a nővéred asztalán pihent a festékes víz. Vigyáznak a rendre, biztonságban tartják azt, ami rájuk van bízva. Amikor egy szabályt semmibe veszel, az olyan, mint amikor feldöntöd a poharat és a víz végigfolyik Anna dolgozatán, tönkretéve azt, amit ő napokon át készített. Szabad és boldog pedig csak akkor lehetsz, ha nem sérted meg ezzel senki másnak a szabadságát, biztonságát, boldogságát. Érted már? 
 Letette öléből a kicsi lánykát, felállt, végighúzta tenyerét a falon, és a markában összegyűlt üvegszemcséket addig dörzsölte, simogatta és formálta, amíg a tenyerében életre kelt egy vékony szárnyú, törékeny, átlátszó üvegmadár. 
– Nézd csak, Eszter, ő a Szabadság! A te szabadságmadarad. Ha vigyázol rá, ha nem töröd le meggondolatlanul a szárnyait, a fejét, ha nem karcolod meg vékonyka testét, ha nem ejtesz rajta csorbát, a hátára vesz majd és hazaröpít. Mit szólsz hozzá?
Eszter szája már egy ideje tátva állt, annyira figyelt, hogy még nyelni sem mert. Úgy érezte, hogy megértette a lényeget. Úgy érezte, hogy érti már, hogy miért sír Anna, miért haragszik rá anya. Tudja, hogy miért nem örültek a meglepetésnek.
Visszamászott a Világszép Szabadságtündér ölébe, puszit nyomott annak hűvös, kemény arcára, majd óvatosan lecsúszott a földre. Az üvegmadár a lábaihoz szállt és megengedte, hogy a lányka felüljön a hátára. Eszter megölelte a madár nyakát, úgy, ahogy anyáét szokta elalvás előtt, és suhanni kezdtek kifelé a tágas teremből a keskeny tükörfalak felé. Eszter behunyta a szemét, a madárra bízta magát, valahogy tudta, hogy nem eshet baja, amíg a nyakát öleli. 
Sötét lett. Eszter lassan kinyitotta a szekrényajtót, kinyújtotta elzsibbadt lábát és óvatosan kiszállt. Félénken tipegett Anna szobája felé. Anya a szőnyeget mosta, Anna az íróasztal mellett ült és rajzolt.  Onnan pillantott hátra megszeppent húgocskájára:
– Nyugi, nem haragszom már! Újraírom az egészet, még úgyis van rá másfél napom. Gyere ide, huncut madárkám!

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.