A művészet napos oldalán a művek vonzó arcukat mutatják felénk. Itt lelkes, rajongó közönséget és saját műveikből merítő, általuk fejlődő művészeket találunk. A befogadó egy-egy mű hatására képes levetni addigi gúzsait, újraértékelni életét, kiszabadulni valamely válságból, és megfordítani a sorsa irányát. A művész leküzdheti a depresszióját, túlteheti magát öngyilkos késztetésein, szerepléseitől javulhat az önértékelése, erőt nyerhet a folytatáshoz. Az alábbiakban a művészet gyógyító hatására láthatunk példákat írók, költők, festők, muzsikusok, filmrendezők életéből.

Jól érzékelteti a művészet – az irodalom – erejét Sijie Dai kínai-francia író Balzac és a kis kínai varrólány című önéletrajzi könyve, amelynek három hőse – két fiú és egy hegyi varrólány – Honoré de Balzac regényeit olvassa. A lány a művek hatására szinte tombolni szeretne: „A regényektől, amelyeket Luo felolvasott, folyton kedvem támadt fejest ugrani a zuhogó hűs vízébe. Miért? Mint amikor az ember nem tudja magában tartani, ami a szívét nyomja.” Majd váratlanul elhagyja a hegyi falut, szerelmét, Luót, és apját, a szabómestert, hogy a nagyvárosban próbáljon szerencsét, mégpedig azért, mert Balzactól megtanulta, hogy „a nő szépsége felbecsülhetetlen kincs”. Azaz megtanulta női mivoltát megbecsülni. A két fiú: a regény tizenhét éves narrátora és a varrólány kedvese, az egy évvel idősebb Luo – akiket egy isten háta mögötti hegyi faluba száműztek a kínai forradalom idején, hogy a falusiak átneveljék őket – egyik sorstársuktól bőröndnyi könyvet lopnak, nyugat-európai (Balzac, Flaubert, Hugo, Dumas, Melville, Rolland) és orosz (Gogol, Dosztojevszkij) írók műveit kínai fordításban. A fiúkat eleinte megrészegítik a tiltott könyvek, majd amikor épp ezek miatt veszítik el a varrólányt, dühödt könyvégetésbe kezdenek (1).

 

A közönség meggyőző lelkesedése

Charles Dickens angol író több módot is talált arra, hogy közvetlenül tapasztalja meg a közönség lelkes rajongását: színpadi szerepeivel és rendezésével, valamint regényeit népszerűsítő felolvasóestjeivel és a külön e célra átalakított szövegeivel. Feleségén, Catherine-en férje egyes szövegeitől „elmondhatatlan állapot” lett úrrá, és ez megerősítette Dickenst, hogy jó úton jár. Daniel Maclise, Dickens egyik illusztrátora az író Harangszó című karácsonyi regényének felolvasóestjéről készített egy rajzot, amelyen Dickens feje fölé dicsfényt rajzolt, és azt írta hozzá: „Szem nem maradt szárazon… kirobbanó nevetések… és könnyek árja, enyhülésül… Azt hiszem, hogy Charlesnak ez volt eddigi legnagyobb diadala.” Ugyanerről Dickens a következőket írta Catherine-nek, aki nem volt jelen a felolvasáson: „Ha láttad volna Maclise-t tegnap este…! Nem is titkolta, hogy szipog, és aztán ott sírt a kanapén, miközben olvastam. Ha láttad volna, megérezted volna – ahogy én is –, hogy mit jelent, ha az embernek hatalma van” Nem kétséges, hogy a korabeli Dickens-hatásban egybefonódott a színházi-színészi szuggesztivitás és a szöveg ereje.

Esterházy Péter fiatal íróként annyira lelkesedett Ottlik Géza Iskola a határon című könyvéért, hogy a szerző hetvenedik születésnapjára időzítve, 1981. december 10-e és 1982. március 15-e között, mintegy 250 óra alatt egy rajzlapra ráírta az Iskola a határon teljes szövegét. A gesztus eredetileg Ottliknak szólt, aki levélben köszönte meg az ajándékot, kifejtve, hogy a rajzlapon egymásra másolt szöveg „újra összegubancolta az egész kusza Iskolát, amit én nagy nehezen kibogoztam (úgy-ahogy)”. A hazai irodalmi életben az ajándék bombaként robbant, az „Ottlik-kultusz ereklyéjévé” vált, „szakrális gesztusként”, „kultikus tettként”értékelték, s a megszüntetés előtt álló Mozgó Világ 1982. májusi számának mellékleteként meg is jelent (2).

Olyan is előfordul, hogy a közönség aktivizálja magát, s mintegy beavatkozik a mű sorsába. Conan Doyle megöli sorozata főhősét, Sherlock Holmest az egyik epizódban, mert belefáradt az újabb és újabb történetek kitalálásába. Az olvasók azonban nem hagyták ennyiben, heves tiltakozásuknak adtak hangot. Doyle kénytelen volt főhősét visszahozni az „élők” sorába. Ugyanez zajlott le a Dallas tévésorozatban, amikor a nyolcadik évad végén Katherine autójával a sorozat egyik legrokonszenvesebb szereplőjének, Bobbynak és feleségének, Pamelának hajtott. A férfi, hogy megmentse kedvesét, testével fedezte őt, így végül az autó Bobbyt ütötte el, aki a kórházban elhunyt. Egy év kihagyás után a forgatókönyvírók megkeresték a Bobbyt alakító színészt, Patrick Duffyt, és kérték, térjen vissza a sorozatba, mert rengeteg rajongó bombázta őket levelekkel, és a nézettségi adatok is sokat romlottak, miután kiszállt. Végül úgy hozták vissza Bobbyt, hogy felesége, Pamela a kilencedik évad végén egyszer csak felébred az álmából, majd belép a fürdőszobába, ahol éppen Bobby zuhanyozik.

 

Ragaszkodás a műalkotáshoz

A szerzők tomboló dühvel képesek megsemmisíteni saját alkotásaikat, ugyanakkor képesek arra is, hogy egy-egy művükért vagy egységes egészként felfogott művészetük valamennyi darabjáért odaadóan lelkesedjenek. A műhöz való elementáris ragaszkodás elsősorban a képzőművészeket jellemzi, de más művészeti ágakban is találunk példákat. Az irodalom, a zene és a film ezen a ponton (is) eltér a képzőművészettől.

1503-ban egy gazdag firenzei polgár, Francesco del Giocondo felkérte Leonardo da Vincit, hogy fesse meg huszonnégy éves felesége, Mona Lisa Gioconda arcképét. Mivel Leonardo éppen pénzzavarral küzdött, elvállalta a megbízást. A munka elhúzódott, sőt valójában soha nem készült el. Leonardo ugyan egyre nagyobb élvezettel festette Mona Lisát, a szép fiatalasszonyt, de egyre kevésbé tartotta szem előtt megbízója szempontjait. A művet végül magának festette, a maga örömére, és soha nem bocsátotta azt az egyre türelmetlenebb Giocondo úr rendelkezésére. A festmény nem hagyta el a mester műtermét, még élete utolsó színhelyére, Franciaországba is magával vitte (3).

Sok festő életében ismerünk hasonló sorsú alkotást – ilyen például Jan Vermeer van Delft holland festő A festészet allegóriája című remekműve. Vermeer semmilyen árért nem volt hajlandó megválni ettől a képtől, pedig élete végén, a francia–holland háború idején komoly anyagi gondokkal küzdött: sőt, amikor rádöbbent arra, hogy népes családját már nem tudja eltartani, néhány nap alatt összeomlott. Özvegye, Catharina Bolnes szerint „Emiatt és a gyermekeinkre fordított hatalmas összeg miatt is, amelyet nem tudott többé a maga erejéből kifizetni, olyan búskomorságba esett, hogy másfél nap leforgása alatt elveszítette életerejét és meghalt.” (4)

Csak feltevéseink lehetnek arra nézve, Leonardo és Vermeer miért nem akart megválni kedves képétől. Sokkal megértőbbek lehetünk Peter Paul Rubensszel, akinek Bundácska című festménye szintén a műtermében maradt, sőt halála után a képet második feleségére, Hélène Fourment-re hagyta, aki szintén nem tudott megválni tőle. Az ok nagyon egyszerű: szerelmük legszebb gyümölcse volt a kép, amelyen Hélène ruhátlan testét csak félig takarja el a címadó prém. A képen ábrázolt asszony erotikus kisugárzása tökéletes összhangra utal festő és modell, férj és feleség között (5).

Voltak festők, akik egyáltalán nem váltak meg életük végéig egyetlen képüktől sem. Közéjük tartozott Dora Carrington angol festőnő, aki – bár képzett, professzionális művész volt – kizárólag a saját vagy barátai örömére festett. Képeit nem adta el, egyetlen kiállításon sem vett részt (6). Ugyanez történt Pavel Filonovval. Pablo Picasso orosz kortársa egy leningrádi kis lakásban élte le az életét a város bombázásáig, amelybe belehalt (7). Itt zsúfolta össze valamennyi festményét, melyeket soha nem állított ki, és nem adott el belőlük egyet sem, feltehetően azért, mert életművét, ahogy Honoré de Balzac az Emberi színjátékot, egyetlen nagy Műnek tekintette, amely egyben látva értelmezhető.

 

Regresszív lelki tartalmak kivetítése

Ha egy szerző megöli hősét valamelyik írásában, vásznán, zenei darabjában vagy a filmvásznon, azt is jelentheti, hogy előre megjósolja saját vagy másvalaki halálát – úgy is mondhatjuk: kifejezi a célszemély halálára irányuló vágyát, áthelyezi (ön)gyilkos motivációját a művébe, vagyis fikcionalizálja aktuális lelkiállapotát. Ez a jelenség természetesen nemcsak a legsúlyosabb lelkiállapotra érvényes, ahogy a példák mutatják.

Jerome David Salinger megtalálta a „legrosszabb végkimenetel” irodalmi módszerét, amikor háborús traumára visszavezethető poszttraumás stressz-szindróma részeként szorongásaival és öngyilkossági késztetéseivel küzdött. Ekkor írta meg az Ilyenkor harap a banánhal című novelláját. A mű hőse, Seymour Glass, akiről kiderül a történetben, hogy nemrég tért haza a háborúból, és súlyos beilleszkedési problémával küszködik, a novella végén agyonlövi magát. A történet megírását követően Salinger – hősével ellentétben – nem vetett véget az életének, sőt – bár viszonylag rövid időn belül elveszítette a kreativitását (ezt a jelenséget akár gyógyulásnak is nevezhetjük) – hosszú életet élt (8).

Ludwig van Beethoven 3., „Heroikus” szimfóniája is a zeneszerző által jól ismert és nagyra becsült Goethe Wertherének hasonló mintázatát követi. Depressziós állapotban Beethoven komponált egy gyászmisét (1801) – ez az aktus még Wolfgang Amadeus Mozart Rekviemjének nyomvonala mentén halad –, majd néhány évvel később, 1805-ben fejezte be a 3. szimfóniát, amelynek második tétele a heiligenstadti végrendelet szellemében készült, és saját halálára írt gyászindulónak tekinthető (9). Beethoven tehát megöli magát a zenében, hogy azután feltámadhasson (az életben).

A képzőművészetben is megtalálhatók a legrosszabb végkimenetel sémái. Edvard Munch norvég festő élete egyik drámai eseményét igyekezett úgy feldolgozni, hogy halottnak ábrázolta magát. A kedvesével, Tulla Larsennel való dulakodás során elsült a pisztoly, amellyel a házasságot kikényszeríteni törekvő lány megfenyegette őt. A lövés a mester bal mutatóujját találta el, amelyet műteni kellett. Munch a tizenhetedik századi festőnő, a nemi erőszak áldozatává vált Artemisia Gentileschi példáját követi, vagyis olyan nőket ábrázol, akik férfiakat ölnek meg brutális kegyetlenséggel. Csakhogy a Gentileschi-féle bosszúfestészet logikája szerint ennek az ellenkezőjét kellett volna tennie: mint sértettnek, azonosulnia kellett volna az agresszorral. Nem így történt: áldozatiságát ad absurdum fokozva olyan történelmi allegóriát talál, ahol nő öl meg ártatlan és védtelen férfit: Charlotte Corday francia nemes kisasszony öli meg a kádjában ülő jakobinus vezért, Jean-Paul Marat-t, aki kísértetiesen hasonlít Munchre. Sőt, ezt a témát több változatban is feldolgozta. Annyira sajnáltatta magát, hogy a Tullával való szakítás után, már Eva Mudocci angol hegedűművész kedveseként Evát Salomeként, magát Keresztelő Szent Jánosként, levágott fejjel ábrázolta (10). Tegyük hozzá, hogy szemben a többi alkotó példájával, Munch saját halála festményekbe való transzponálása egyáltalán nem járult hozzá súlyos tünetei javulásához.

Thomas Mann, akinek nemi orientációja élete végéig oszcillált a férfiak és a nők között, 1903-ban szakított férfiszerelmével, a hegedű- és festőművész Paul Ehrenberggel. A kapcsolatot regényben próbálta feldolgozni, de a regény befejezetlen maradt. 1905-ben vette feleségül a házasságtól sokáig húzódozó Katharina Pringsheimet. Házasságuknak hat gyermek lett a gyümölcse. A frigy ellenére Mann labilis nemi orientációja megmaradt. Belső küzdelmét a férfiak és nők között egyrészt naplóbejegyzései tanúsítják, másrészt az a tény, hogy házasságkötése idején az Ehrenbergről szóló félkész könyvét megsemmisítette. 1911-ben, amikor feleségével és testvérével, Heinrichhel a velencei Grand Hotel des Bains-ben tartózkodott, rabul ejtette szívét egy lengyel serdülő fiú, Wladysław Moes angyali figurája, és ekkor fogant meg benne egy könyv gondolata, a Halál Velencében. A könyvben megöli a serdülő fiú, Tadzio iránt szenvedélyes, viszonzatlan vonzalmat tápláló Gustav von Aschenbachot, és ezzel igyekszik pontot tenni a férfiak iránti vonzódása végére. Élettörténete ismeretében ma már tudjuk, ez a tudattalan szándéka legfeljebb átmenetileg valósult meg. A „legrosszabb verzió” irodalmi kivetítése idején, a Halál Velencében írása közben felesége tuberkulózisban megbetegedett, és Davos egyik szanatóriumában fél évig kezelték. Mann itt többször is meglátogatta. Ezekből a látogatásokból született később A varázshegy. Ahogy a szerző 1939-ben a Princetoni Egyetem diákjai előtt a „Bevezetés A varázshegy olvasásához” című előadásában kifejtette, ugyanaz történt vele is Davosban, mint a főhőssel, Hans Castorppal, aki a regény elején, a Megérkezés című fejezetben beteg hozzátartozójával a szanatórium éttermében vacsorázik. A kitűnő konyhában készült ételek fenséges íze, a hely varázsa megragadta a fantáziáját, és amikor a kellemetlen időjárás miatt felső légúti hurutot kapva a főorvos azt tanácsolta neki, hogy ő is maradjon fenn fél évig a szanatóriumban, elfogta a kísértés. Döntenie kellett. Hazamegy és folytatja az életét, vagy ott marad, ahogy később a regényben Castorp. Ő ahelyett, hogy a szanatóriumban maradt volna, hazament. „Ki tudja, még mindig ott feküdnék. Én azonban inkább A varázshegyet írtam meg…” (11).

A bizonytalan szexuális orientáció több írót is arra késztetett, hogy regényeiben foglalkozzon a házasságával, felrajzolja házastársa ellenszenves változatát, és ezáltal kiírja magából ellenérzéseit, stabilizálja libidója tárgyát. Joseph Conrad Amy Foster című regényében megírta felesége, Jessie figuráját. „Az Amy Foster Jessie negatív oldalát képviseli, leírja intellektuális elhidegülésüket, és ábrázolja Conrad magányosságának és kétségbeesésének vad ellenáramát, az elszigeteltség érzését, és az attól való félelmet, hogy egy nő kihasználja, majd elhagyja – ahogyan anyja is »elhagyta őt«, amikor meghalt a száműzetésben.” Jessie csak úgy tudta elviselni a kínosan életrajzi ihletésű hősnőt, hogy a szolgálatukban álló cselédként azonosította (12). Molly alakjában James Joyce is feleségét, Norát ábrázolta az Ulysses című regényben. Csakhogy „közönségessége, alantassága, érzékisége el van túlozva Mollyban, akiből hiányzik Nora ragaszkodása, gyöngédsége és hűsége”. (13)

Virginia Woolf azt mondta barátjának, Lytton Strachey-nek, hogy az Éjszaka és nappal című regényét annak bizonyításaként írta, hogy képes klasszikus, Jane Austen-szerű műveket írni. De a regénynek más funkciója is volt. „Úgy próbált megszabadulni a házassággal kapcsolatos félelmeitől, hogy szépirodalmi formában fejezte ki őket.” Az Éjszaka és nappal Woolf egyetlen olyan regénye, amely a férjéről, Leonard Woolfról szól, „és az, hogy megtagadta őt a művészet világában, segített abban, hogy elfogadja őt a való életben” (14).

 

Mozart-effektus

Egyes megfigyelések szerint Wolfgang Amadeus Mozart zenéje terápiás hatással lehet bizonyos páciensekre, ahogy annak idején Mozartra és környezetére is így hatott. A múlt század kilencvenes éveinek az elején egy gyakorló orr-fül-gégész foglalta össze tapasztalatait Mozart zenéjének jótékony hatásáról depresszió és alvászavar esetében, valamint különböző fejlődési zavarban szenvedő gyermekeknél (15). Ugyanebben az időben egy, a Nature folyóratban megjelent rövid írás hívta fel a tudományos közvélemény figyelmét Mozart egyik zenedarabja, a D-dúr szonáta két zongorára (K.443) hatékonyságára egyetemi diákok téri feladatmegoldásaiban (16). Később számos igazoló és cáfoló közlemény jelent meg Mozart zenéjét illetően, sőt a metaelemzések is ellentmondanak egymásnak. Az utóbbi időben epilepsziás páciensek rohamainak ritkulását észlelték Mozart zenéjére („muzikogén antiepilepszia”), sőt kedvező megfigyeléseket találtak parkinsonos betegeknél és autistáknál is. Általános vélekedés szerint az ellentmondó adatok mögött módszertani különbözőségek és gyengeségek állnak (17).

Valójában naivitás azt gondolni, hogy egy tízperces zenehallgatás (bárkinek a zenéjéről legyen is szó), önmagában érdemi és tartós változásokat idézhetne elő bárkinél. Rendszeres zenehallgatásra alapozott, módszertanilag megbízható, longitudinális kutatásra lenne szükség a kérdés további vizsgálatához. Mai szemléletünk szerint ahogy egy betegség is számos tényező összjátékaként alakul ki, ugyanez vonatkozik a betegségek gyógyulásának folyamatára.

 

Figyelemelterelés alkotással

Virginia Woolf – megérezvén a közeledő depressziót –, az írással folyamatosan „tolta maga előtt” a betegséget. Amikor befejezte az adott könyvet, már nem tudott hová menekülni, így a betegség egyre jobban elhatalmasodott rajta (18). Úgy lehet ezt elképzelni, mint amikor a primadonna az előadás előtt kapja a hírt, hogy szeretett édesanyja meghalt. Kimegy a színpadra, fergeteges produkciót mutat be, majd hazamegy és összeomlik.

Jackson Pollock festő sem gyógyult ki alkoholizmusából legtermékenyebb alkotói korszakában annak ellenére, hogy évekig absztinens maradt. Feleségének, Lee Krasnernek sikerült elérnie, hogy elszigetelve italozó barátaitól és távol a New York-i kocsmák csábításától, Long Islandben optimális alkotási feltételek között festhette legjobb, legérettebb képeit. Elég volt azonban egy apró megcsúszás vagy egy alkotói válság, és újra benne találta magát az addikció örvényében, amelyből később már az alkotás sem tudta kirántani (19).

 

Visszatérés a gyermekkorhoz

A Nyolc és fél című filmet (1962) több elemző is a rendező, Federico Fellini alkotói válságára vezeti vissza, amely közvetlenül megelőzte a forgatást. A krízis annyira elmélyült a Nyolc és fél munkálatainak megkezdése előtt, hogy a rendező „idegkimerüléssel” került szanatóriumba. Mai szemmel feltételezhető, hogy depressziós tünetek kínozták, amelyekre hatékony biológiai gyógymód ebben az időben nem állt rendelkezésre. A szanatóriumban Fellini már jobban érezte magát. Egyfajta felszabadultság lett úrrá rajta, mint amikor a felelősség súlya lehull az ember válláról. Propos címmel önéletrajzi írásba kezdett, amelyhez jegyzeteket, naplóbejegyzéseket készített (20). Amikor bekerült a szanatóriumba, már volt egy halvány filmterve, egy zavaros science fiction-történet az atomháború utáni emberiségről, de az önismereti impulzusok fokozatosan megváltoztatták az eredeti szándékot. Ösztönösen megérezte, hogy az új filmnek gyógyereje lesz a számára. Azt is tudta, hogy ezt csak akkor érheti el, ha a nézőt is beengedi a filmkészítés folyamatába, vagyis transzparenssé teszi a produkciót.

A Nyolc és fél végén Guido, Fellini alteregója gyermekkoráig jutva végre rátalál önmagára. Nyoma nincs már hangulati nyomottságának, amikor hangszóróval a kezében kiáltja élete porondon vonuló szereplőinek: „Fogjátok meg egymás kezét!” A zárójelenetben a kisfiú-Fellini áll egy kör közepén fehér ruhában, és fuvolázik.

Nem Fellini az egyetlen művész, akinek a gyermekkorát kell megidéznie ahhoz, hogy megtalálja saját hangját. A Mű szerző nélkül című filmben (2018) a Gerhard Richter festőt megszemélyesítő Kurt Barnert akkor talál rá festői látásmódjára, amikor feltolulnak benne gyermekkora elfojtott traumatikus emlékei (21).

 

Feltámadás Beethoven-módra

1797-ben, huszonhét éves korában Ludwig van Beethoven hastífuszban betegedett meg (ugyanebbe a betegségbe Franz Schubert belehalt), emiatt élete végéig gyomor- és bélbántalmakban szenvedett. Siketsége kialakulását is sokan tífuszos eredetűnek tartják, ahogy Francisco Goya hallásvesztését is. A folyamat átterjedt a bal oldalról jobbra is, majd fokozatosan szinte teljesen elvesztette a hallását. Hallása megromlása miatt fel kellett hagynia nyilvános zongorakoncertjeivel (22). Mindez az 1800-a évek legelején tudatosodott benne, egy időben azzal, hogy élete legfontosabb szerelmi románcába bonyolódott Jozefin Brunswik hercegnővel. A kapcsolat kisebb kihagyásokkal 1810-ig, Jozefin második házasságkötéséig tartott, hogy később újra fellángoljon.

Legjobb barátjához, Carl Amendához címzett, 1801-ben keltezett levelében első ízben írja le élete legnagyobb problémáját. „A te Beethovened nagyon boldogtalanul él. Tudd meg, hogy legnemesebb részem, a hallásom nagyon megfogyatkozott. Már akkor, amikor nálam voltál, éreztem a nyomait, de elhallgattam, most egyre rosszabb lett… A szomorú beletörődésben kell menedékemet megtalálnom. Persze feltettem magamban, hogy mindezen túlteszem magam, de hogyan lesz ez lehetséges?”

Egy másik baráthoz, Franz Gerhard Wegelerhez írt levelében, 1801. június 22-én Beethoven azt is elárulja, hogy csaknem két éve szenved a hallása megromlásától. Barátjának részletesen kifejti, pontosan miben áll a hallásromlása, és mindez hogyan hat rá. A színházban a zenekari korláthoz kell támaszkodnia, hogy megértse a színészeket. A magas hangokat, ha kissé messzebb van a forrásuktól, hangszerektől, énekesektől, nem hallja. Néha alig hallja a halkan beszélőt: a hangokat ki tudja venni, de a szavakat nem. Azóta „nyomorúságosan töltöm az életemet, majdnem két éve kerülök minden társaságot, mert lehetetlen megmondanom az embereknek: süket vagyok. Ha valami más foglalkozásom volna, még inkább lehetne, de az én szakmámban borzasztó ez az állapot, és ellenségeim, akiknek a száma nem csekély, mit szólnának!” Az elzárkózás-titkolózás taktikája mellett lelki támaszt keres szoros barátaiban és olvasmányaiban, elsősorban Plutarkhoszban, aki a belenyugvást sugallja számára. A beavatott barátoktól diszkréciót, a titok megtartását kéri.

Ezekből a levelekből az is kiderül, hogy Beethoven ingadozik a belenyugvás és a sorssal való dacolás attitűdjei között. Sőt, kezdődő depresszióját hipomán munkavállalással igyekszik kompenzálni: „Csak műveimnek élek. És alighogy az egyik elkészült, már kezdem a másikat.”  Lelke komor tartalmait zenébe transzponálva komponál egy gyászindulót, amelyben a Finálé – a zenepedagógus Karl Czerny szerint – „a Clementi-Cramer-féle futamos zárótétel-típusra emlékeztet” (23).

A „siváran, szomorúan” töltött időt „egy elbűvölő leányka” teszi elviselhetővé, „aki szeret, és akit én szeretek”, de ebből a szerelemből két okból sem lehet házasság: egyrészt „nem az én osztályomból való”, másrészt „számomra nincsen nagyobb élvezet, mint művészetemet gyakorolni és megmutatni”. A Giulietta Guicciardira való utalás jelzi, hogy az időközben férjhez ment Brunswik Terézzel kapcsolatos illúzióin túljutott már, búskomorsága tehát nem elhúzódó szerelmi frusztrációból táplálkozik.

A hömpölygő depresszió, valamint a siketsége publikussá válásától való félelem egy csendes falusi környezetbe, Heiligenstadtba száműzi, ahol legalább nem futhat össze ismerősökkel, viszont a fontos barátok meglátogathatják. Ferdinand Ries, Beethoven tanítványa, barátja és titkára számol be arról, hogy egyik sétájuk alkalmával Ries felhívta a művész figyelmét egy pásztorra, aki egy bodzából faragott furulyán „igen ügyesen játszott”. Beethovent mélységesen lesújtotta, hogy ő ebből semmit sem hallott, ekkor Ries, hogy mentse a helyzetet, azt bizonygatta, hogy már ő sem hall semmit, de ez nem volt igaz.

Heiligenstadtban született az a végrendelet, amely 1802, október 6-án és 10-én keletkezett, és amely egyfelől Beethoven depressziójának és öngyilkossági szándékának egyértelmű bizonyítéka, másfelől magában foglalja a zeneszerző különleges életerejét is. A testamentum formálisan két fivérének írt hagyatéki megbízás, valójában azonban inkább egy nagy művész nyilvánosságnak szánt búcsúlevele.  A szöveg szerzője megmagyarázza, miért mutatkozott az utóbbi időben embergyűlölőnek, és miért érzi száműzöttnek magát. A levélben az elmúlt hat évet jelöli meg kálváriája időtartamának, amely korábbi leveleinek némiképp ellentmond, mert a hastífuszát megelőző időszakra helyezi a probléma kezdetét. Drámai hangon ecseteli szenvedéseit: „Ha egy társasághoz közeledem, forró szorongás fog el, félve a veszélytől, hogy állapotomat észrevétetem…” Ugyanitt említi meg a barátja által hallott furulyaszó esetét, amely kétségbeesésbe kergette és az öngyilkosság szélére sodorta. Vádolja az orvosokat, akik hamis reménnyel biztatták, de állapotán nem hogy javítottak volna, mint inkább súlyosbították. A szöveg vége felé kinyilvánítja, hogy „örömest sietek a halál elébe”.  A négy nappal később hozzáírt szöveg kissé furcsán, de arról ad hírt, hogy még nem veszítette el teljesen a reményt: „Igen, a szeretett reménységnek – melyet ide magammal hoztam, hogy legalább bizonyos fokig meggyógyuljak –, teljesen el kell hagynia.”(23)

A heiligenstadti végrendelet megírását követő néhány év vajúdása gyógyító remekművet érlelt: a harmadik, hősi szimfóniát, amelynek „feladatául” eleinte Bonaparte Napóleon dicsőítését szánta, majd egyre személyesebbé vált a belekomponált üzenet. A szimfónia ugyanis Beethovent tette hőssé, a depresszióján túljutó ember heroikus küzdelmét állította középpontba. Ahhoz, hogy felálljon a padlóról, a művésznek először saját fiktív halálát kellett meggyászolnia a goethe-i Werther-recept és a nagy előd, Mozart Rekviemje hatására. Ahogy túljutott a gyászindulóból álló második tételen, a hátralévő harmadik és negyedik tétel az újjászületésről, a „személyes szenvedéstörténetén túljutott” emberről szól (9). Csak így tudott a halállal szembenéző heiligenstadti testamentum után feltámadni és tovább élni, amely nála egyet jelentett életműve betetőzésével.

A depressziójából kigyógyult ugyan, és tovább alkotott, de a szorongása csillapítására használt alkoholtól soha nem tudott megszabadulni. Halálát is az alkoholizmus szövődményei okozták. A halála utáni exhumálás során toxikus mennyiségű ólmot találtak a szervezetében, melynek rejtélye máig megfejtetlen.

 

Kutyaharapást szőrével

Johann Wolfgang von Goethét hagytam szándékosan utoljára, mivel az ő története a legjobban dokumentált a művészet gyógyító hatása szempontjából.

A költő számára már a megszületése is átlagon felüli fenyegetettséget jelentett: világra jötte pillanatában nem lélegzett, a klinikai halál állapotából kellett újraéleszteni. Kilenchetes korában valószínűleg szorongásos álmokat láthatott, melyekre heves, fulladozással kísért sírással reagált. Szülei aggódtak az életéért. Később egész életművén végigvonul a halálos fenyegetettség és a haldokló gyermek témája.

A megszületését követő hatodik hónapban Goethének újabb sorscsapással kellett szembenéznie: édesanyja, Catharina Elisabeth újra terhes lett, és Cornelia világra jöttével az anya minden figyelmét az újszülöttre fordította, egyik pillanatról a másikra elutasítva fiát. Később Johann Wolfgangnak öt testvére halt meg csecsemő- és gyermekkorban. A legidősebb közülük, Hermann Jacob Goethe kilencéves korában vesztette életét. Mindezek alapján jól érzékelhető, hogy Johann első tíz évét permanens családi gyász uralta. A fiú már ekkor kitűnt családja többi tagja közül – amikor a család éppen az egyik halottat gyászolta, ő bevonult a szobájába, és levelet írt halott testvérének. Goethe traumatikus gyermekkori élményei a szeparációs szorongás hegeit hagyták a lelkében, ugyanakkor arra inspirálták, hogy kreatív módon próbáljon túljutni a szenvedéssel teli helyzeteken.

Első depressziós epizódja tizennégy éves korában jelentkezett egy visszautasított szerelem hatására. Heteken át felfüggesztette szociális aktivitását és megtagadta az evést. Ezenkívül fizikai tünetek is kínozták. Szülei felfogadtak egy fiatalembert, akinek az volt a feladata, hogy ne engedje Goethét ágyba süppedni. Segítője folyamatos aktivitásra buzdította, és mindenhová elkísérte, nehogy kárt tegyen magában. Önéletrajzában (24) kifejezte annak felismerését, hogy mindenképpen szembe kell szállnia a betegségtől rákényszerített passzivitással. Végső soron az ember egyedül magára számíthat. Lipcsei tanulmányai során, tizenhetedik évében jelentkezett a következő depresszív időszak, ugyancsak egy be nem teljesült szerelem következtében. 1766 húsvétján levélben vallotta be húgának, hogy gyakran érzi magát szomorúnak. Ez szociális visszahúzódással és reménytelenségérzéssel ötvöződött. Leveleiből (mert az írás legrosszabb állapotaiban sem hagyta cserben) súlyos önértékelési zavar tükröződik.

A másfél évig elhúzódó depressziót három évvel később, huszonhárom éves korában követte a harmadik hullám, egy újabb szerelmi csalódás nyomán. Ekkor jelentkeztek legsúlyosabb öngyilkossági késztetései. Visszautazott szülőházába, mert érezte, hogy külső segítségre van szüksége. Itt dolgozta ki az öngyilkossággal való szembenézés goethei módszereit. Al Alvarez költő és irodalmi szerkesztő Sylvia Plath öngyilkosságát elemezve maga is utalt Goethének arra a találmányára, hogy éjszakáról éjszakára maga mellé helyezett egy tőrt, és elképzelte, hogyan döfi bele a fegyvert a saját szívébe. Amikor realizálta, hogy egyszerűen képtelen megölni magát, eldobta a tőrt, és úgy döntött, életben marad (25). Ugyanekkor írta Az ifjú Werther szenvedései című regényét (26), amelyben alteregója, Werther öngyilkosságot követ el: az író lelke regresszív tartalmait vetítette a könyvbe, és ezzel kiölte magából az öngyilkossági késztetést.

A szembenézésnek a tőr használatát is feltaláló könyörtelen stratégiája végighúzódik Goethe életén, a módszer más problémák megoldásában is hasznára vált a költőnek. Tériszonyát például úgy győzte le, hogy felkapaszkodott a székesegyház tornyára, és onnan fokozatosan ereszkedett le az alatta lévő erkély balusztrádjára. Rendszeresen megismételve ezt a hajmeresztő műveletet sikerült úrrá lenni akrofóbiáján. A sötétségtől való félelmét leküzdendő rendszeres éjszakai sétákat tett a temetőben. Nemcsak halálvágyával és halálfélelmével, hanem az anya-gyerek kapcsolat problematikájával is élesen szembenézett. Minden lehetséges adatot összegyűjtött olyan anyákról, akik megölték gyermeküket, és összefüggéseket keresett az életet adás és az élet elvétele között. A népnyelv ezt a jelenséget nevezi „kutyaharapást szőrével” gyógymódnak.

Az individuális találmányok mellett Goethe az interperszonális dimenzióban is maradandót alkotott. Rossz időszakaiban egy-egy érzelmileg fontos személlyel (szüleivel, Corneliával, barátokkal) nagy sétákat tett vagy intenzív levélváltásba bonyolódott. Goethe két jelentős „tollbarátságot” tudhatott a magáénak, mindkét levelezőtárs nő, és egyiket sem ismerte személyesen. Auguste zu Stolberg hercegnő, aki több száz kilométerre élt Goethétől egy kolostorban, a mai pszichoterápiához sok szempontból hasonló módon tartott kapcsolatot a költővel, aki megosztotta vele szorongásait, apátiáját, önbizalma elvesztését. A hercegnő érzelmi melegsége, támogató, de mégis neutrális attitűdje, a köztük kialakuló „átmeneti tér” jótékonyan hatottak Goethe állapotára. Később Charlotte von Stein úrnővel hasonló jellegű kapcsolata alakult ki.

A költő rendkívül nyitott volt baráti kapcsolatok kialakítására. Legismertebb, tartós és mély barátságai Johann Gottfried Herderrel, Friedrich Schillerrel és Carl August herceggel fejlődtek ki. Tanulmányai idején Ernst Wolfgang Behrisch barátsága jelentett sokat a számára, aki rávette arra a depressziós költőt, hogy megírja első jelentős költeményét. Legközvetlenebb barátsága húgával, Corneliával alakult ki, mintegy ellensúlyozva a Corneliával összefüggő gyermekkori traumát. Götz von Berlichingen című ifjúkori drámáját Cornelia erőteljes unszolására írta (27).

Goethe példája világosan mutatja, hogy maga az alkotó folyamat és a kész mű jótékony hatása, azaz a művészet napos oldala mellett számos más fontos tényező segítheti egy művésznél a krízisből való kilábalást.

*

A tanulmány a szerző egy nagyobb esszéjének szerkesztett-rövidített változata.

---

Irodalom

1. Daj, Sijie: Balzac és a kis kínai varrólány. Gulyás Adrienn fordítása. Európa, Budapest, 2002.

2. Kelecsényi László: A szabadság enyhe mámora. Ottlik Géza életei. Magvető, Budapest, 2000.

3. Gerevich József: Szemérmetlen mosoly, avagy a boldog aranykor festménye. In: Gerevich J.: Múzsák és festők – Teremtő vágyak 2. Noran Libro, Budapest, 2017, 87–93.

4. Schneider, Norbert: Vermeer, a festői életmű. Taschen–Vince, Budapest, 1999.

5. Gerevich József: A Lolita-effektus, vagy „a festészet Homéroszának” megfiatalodása. In: Gerevich J.: Teremtő vágyak – Művészek és múzsák. Noran Libro, Budapest, 2016, 131–135.

6. Gerevich József: Apródfejű lány, avagy szeretők intimitás nélkül. In: Gerevich J.: Múzsák és festők – Teremtő vágyak 2. Noran Libro, Budapest, 2017, 15–20.

7. Prudits Ella, Vári Erzsébet: Az egyetemes virágzás festője. Pavel Filonov (1883–1941). Iskolakultúra, 9, 1999 (11), 42–48.

8. Gerevich József: A törött nyakú szarvas. Kísérlet a Sylvia Plath-jelenség rekonstrukciójára és megértésére. In: Gerevich J. (szerk.): A képzelet kockázata – Sylvia Plath életműve, élettörténete és betegsége. Noran Libro, Budapest, 2019, 343–390.

9. Caeyers, Jan: Beethoven. Bérczes Tibor fordítása. Typotex, Budapest, 2013.

10. Gerevich József: Pisztolylövés az éjszakában, avagy Marat halála. In: Gerevich J.: Teremtő vágyak – Művészek és múzsák. Noran Libro, Budapest, 2016, 91–94.

11. Győrffy Miklós: Bevezetés A varázshegy újraolvasásához. In: Győrffy M.: Polgárok és művészek – Metszet a XX. századi német prózából. Tankönyvkiadó, Budapest, 1990, 110–141.

12. Meyers, Jeffrey: Az alkotó mint gyermek – Joseph és Jessy Conrad. In: Jeffrey Meyers: A szenvedélytől a széthullásig. Edwards Zsuzsanna fordítása. Alexandra, Pécs, 2006, 179–102.

13. Meyers, Jeffrey: A zseni és az istennő – James és Nora Joyce. In: Jeffrey Meyers: A szenvedélytől a széthullásig. Edwards Zsuzsanna fordítása. Alexandra, Pécs, 2006, 103-130.

14. Meyers, Jeffrey: Őrültség és művészet – Virginia és Leonard Woolf. In: Jeffrey Meyers: A szenvedélytől a széthullásig. Edwards Zsuzsanna fordítása. Alexandra, Pécs, 2006, 131-160.

15. Tomatis, Alfred: Pourquoi Mozart? Paperback, 1991.

16. Rauscher, Francis, Shaw, G. L., Ky, K. N. (1993): Music and spatial task performance. Nature, 365, 611.

17. Csépe Valéria: Zene, agy és egészség. In: Falus András (szerk.): Zene és egészség. Kossuth, Budapest, 2016, 26–44.

18.  Harris, Alexandra: Virginia Woolf. Bánki Vera fordítása. General Press, Budapest, 2011.

19. Gerevich József: Lázadás alkohollal, szerelemmel és száguldással, avagy az utolsó festmény. In: Gerevich J.: Múzsák és festők – Teremtő vágyak 2. Noran Libro, Budapest, 2017, 116–121.

20. Fellini, Federico: Nyolc és fél (Otto e mezzo), játékfilm, 1963.

21. Donnersmarck, Florian Henkel von: Mű szerző nélkül (Werk ohne Autor), játékfilm, 2018.

22. Köves Péter: Beethoven betegségei. Lege Artis Medicinae 20, 2010, 10: 698–700.

23. Brodszky Ferenc: Ludwig van Beethoven életének krónikája. Zeneműkiadó, Budapest, 1979.

24. Goethe, Johann Wolfgang von: Költészet és valóság. Szőllősy Klára fordítása. Magyar Helikon, Budapest, 1965.

25. Alvarez, Al: The Savage God: A Study of Suicide. Weidenfeld and Nicolson, London,1971.

26. Goethe, Johann Wolfgang von: Az ifjú Werther szenvedései. Bor Ambrus fordítása. Európa Kiadó, Budapest, 1995.

27. Holm-Hadulla, Rainer Matthias: Goethe’s Path to Creativity – A Psycho-Biography of the Eminent Politician, Scientist and Poet. Routledge, London, 2018.

---

Kapcsolódó anyag:

Gerevich József: Hatások és ellenhatások a művészetben I. – A művészet éjszakai oldala