Ismerős angyal

Pacal lesz, biztosan pacal, láttam, mikor kivette. Vagy… lehet, hogy mégsem pacal lesz? Talán rosszul láttam. Nem: biztos, hogy pacal lesz. Hacsak nem holnapra szánja. Mindegy, valami lesz. Utána meg a törköly. Jó döntés volt; ha nem a magam ura lennék, nem járhatnék haza ebédelni. Tőlem senki se kérdezheti, hol voltam ilyen sokáig. De jó, hogy nem vagyok alkalmazott. Akkor aztán sietnem kéne, mehetnék kocsival, nem ihatnék semmit. A törkölyből még van; jócskán van. Pacal…

Ezek a gondolatok sorakoztak Pff vidám elméjében, amint vastagon cammogott a falu irányába. Már félúton járt a kisváros és a falu között, de gondolatai annyira lekötötték, hogy a külvilágból szinte semmit nem érzékelt, mióta a boltból kilépett. A bicikliúton gyalogolt, s lábainál a pipacsok éppen csúcsra járatták pirosságukat. Jobbra, a bokrokon túl vakító repcemező; alatta a völgy a kis tóval; balra kellemesen zöldellő, szőlős lankák; a távolban ábrándos hegycsúcsok. A helyiek büszkesége ez a hosszú út, mely a falut köti össze a hozzá tartozó kisvárossal, amelyben Pff kertészboltja is található. Aki ezen az úton sétál, az a környék minden szépségét töményen kapja. Szerették ezt az utat. A városban dolgozók jobb kedvvel indultak reggelente, ha arra gondoltak, hogy munka előtt még vár rájuk egy kevés séta vagy biciklizés. Pff is szerette, de már olyan sokszor járt rajta, hogy nem mindig vette észre. Kissé lehajtott fejjel lépkedett, és éppen visszaemlékezni próbált, hogy mikor volt utoljára pacal, amikor valami – nem éppen fájdalmasan, de határozottan – koppant a feje búbján. Mivel úgyis lefelé nézett, azonnal megállapította, hogy ami a fejéről elé pattant a földre, az nem más, mint egy közepes méretű gesztenye. Először ösztönösen fölfelé tekintett, de már a mozdulat közben tudta, hogy fölösleges. Itt aztán nemhogy gesztenyefa, de semmilyen fa nem lehetséges, ami zavarná a kilátást. Ráadásul lentebb, a bokrok mögül kárörvendő vihogás hallatszott, ami bizonyossá tette, hogy valakik őt megdobták. Nem sokat látott a bokroktól, de azt ki tudta venni, hogy három vagy négy gyerekleány lehet ott; mégpedig erősen szőke leányok. Hirtelen úgy rémlett neki, hogy már látta is őket valahol. A nyelve hegyén volt az egyiknek a neve, de valahogy nem ugrott be.

– Mi a büdös …-t csináltok ott?!  Azt a retkes …. az anyátoknak! Azonnal gyertek ide!

Pff biztosra ment. Ha ő egyszer kieresztette nagy bölöm hangját, és ráparancsolt valakire, akkor az úgy összerezzent, hogy nem tudott nem engedelmeskedni; főleg, ha gyerek volt az illető. Még akkor sem, ha nem lettek volna a kiáltásában a helyzetekhez képest általában meglepően erős káromkodásai. Most benne voltak. Annál meglepőbb volt, hogy ezek a lányok rá sem hederítettek, csak kuncogtak tovább. Pff nem tudott jobbat, mint kis változtatásokkal, de még nagyobb hangerővel megismételni az előbbi káromkodásokat. Hatástalanul. A lányok tovább vihorásztak. Pff erre tehetetlen dühvel arról ordítozott, hogy mit fog velük tenni, ha a kezei közé kerülnek. A lányok ettől mintha megijedtek volna. Elő ugyan nem jöttek, de a vihogást abbahagyták. Csak nézték a bokor mögül Pff-t; várták, mit fog csinálni. Egy darabig morfondírozott, hogy megpróbálja-e elkapni őket. Most bánta kicsit, hogy nem igyekezett sportosabb formában maradni. Az utóbbi időben szinte csak erős, zsíros ételeket evett, és sokat ült a boltban is, meg a tévé előtt is. Általában büszke volt nagy felületeire, és arra, hogy megteheti, hogy üljön, de vannak kivételes helyzetek. Esélytelen – gondolta, és dölyfös arccal tovább indult. Alig tett pár lépést, máris újabb gesztenye landolt a kobakján. Ez már fájt. Nagyobb is volt, és erősebben is dobták, mint az elsőt. Pff a dühtől magáról megfeledkezve nagyot káromkodott, és megiramodott a bokor felé. Odaérnie viszont nem sikerült, mert éppen előtte vágódott hasra. Nem volt járatos ilyen terepen. Ráadásul a lányok nagyon fürgén mozogtak. Azonnal eltávolodtak a bokortól a mező közepe felé; Pff-nek semmi esélye nem lett volna közel kerülni hozzájuk akkor sem, ha talpon marad. Lassan feltápászkodott, leporolta magát, és értetlenül nézett körbe. A bicikliúton nem jött senki, sem biciklis, sem gyalogos. Nem sokan járnak haza ebédidőben. Csak autó haladt el néhány, de azok gyorsan mennek. Valószínűleg senki nem vette észre, milyen szégyen érte őt. Ebben valamelyest megnyugodva visszatéblábolt a bicikliútra, és mint vert sereg indult tovább a falu irányába. Nem vette észre, hogy közben a lányok visszatértek a bokor mögé, csak mikor erős ütést érzett a vállán. Aztán még erősebbet az arcán. Most már kővel dobálták, és nem hagyták abba. Pff-nek működött az életösztöne, teljes erőből futni kezdett. A lányok egy darabig tartották vele a lépést, és tovább záporoztak rá a kövek, de Pff olyan gyorsan futott, hogy csakhamar elmaradtak. Körülbelül akkor, amikor elérte a helységnévtáblát. Mindene fájt. A cipő feltörte a lábát, bokája félig kifordult, a vádlijában görcs húzódott, testén és arcán zúzódások. Szerencse, hogy el bírtam futni, ezek megöltek volna – gondolta. A falu eleje táján lakott, így még éppen haza tudott vánszorogni, de a házba lépve szinte összeesett. Alig tudott leülni a nagy fotelba a verandán a felesége mellé, aki éppen a lakodalmas pénzt számolta.

– Hát veled meg mi történt?

– Elestem.

– Hogy-hogy elestél? Gyalog?

Pff először arra gondolt, elpanaszolja feleségének, mi történt vele, de aztán elvetette. Lehet, hogy az asszony később ellene fordítaná. Végül is mi történt? Megdobálta néhány kislány, ő meg elszaladt.

– Biciklivel jöttem, kölcsönkértem a Józsitól. Beakadt az első fék, hogy a nyavalya törje ki!

– És hol a bicikli?

– Otthagytam a fenébe. Majd holnap érte megyek.

– Akkor ma már vissza se mész?

– Nem. Nagyon megütöttem magam.

– Mutasd csak! Ez nagyon csúnya itt az arcodon. Kőre estél, vagy mi? Várj csak!

Pff-né a konyhaasztal alatti nagy fiókban keresgél, majd méretre vág egy kis ragtapaszt, és gondosan elhelyezi a Pff arcán lévő két sérülés közül az egyiken, amely kisebb ugyan, de vérzik is. A nagyobb zúzódásra gyengéden rányomja a tiszta konyharuhát, amibe a mélyhűtőből fagyasztott borsót tett. Meleg érzés tölti el; régen volt ilyen, hogy gondoskodhatott a férjéről. Pff nyugodtan tűri; jól esik a hideg borogatás és a pihenés. Lehunyja szemeit, és nem gondol semmire.

– Valamit meg kell beszélnünk – szól aggodalmas hangon az asszony.

– Mit?

– Nagyon csúnyán bántál Janival a lakodalomban. Nem kellett volna így beszélned vele mindenki előtt. A saját esküvőjén. Nagyon megalázó volt ez neki. Ágika azt mondja, hogy teljesen maga alatt van. Nem tudnál bocsánatot kérni tőle?

– Én!? Neki kéne bocsánatot kérnie, amiért ilyen nyámnyila. Miért nem tudja megvédeni magát? Még inni se bír. Ki hallott már ilyet, hogy a vőlegény nem iszik egy kortyot se? Milyen férfi ez!? Egy táposzsákot se bír arrébb tenni. Lett volna pedig kérő a faluból is nem egy…

Ezután Pff természetesen nem kockáztatta meg, hogy gyalog menjen a városba. Sajgó tagjaira hivatkozva kocsival járt munkába. Hamar egyeztette a kölcsönkért bicikli történetét, sikamlós, tilosban járós utalásokkal magyarázva alkalmazottjának, aki ehhez vigyorogva bólogatott. Pár nappal később kiderült, hogy a titkolózás fölösleges volt. A lányok ugyanis vérszemet kaptak, és olyan sok embert dobáltak meg, hogy a faluban elterjedt a hírük. Nem volt mindenki olyan szemérmes, mint Pff. Bár a legtöbben – hozzá hasonlóan – titkolni akarták a szégyent, de volt, aki nem tartotta annyira szégyennek, hogy ne számoljon be a támadásról a feleségének. Sőt, olyan is akadt, aki egyenesen a körzeti megbízotthoz ment. A falu felbolydult, mindenki erről beszélt. Pff felesége hamar összerakta a képet.

– Téged is azok a lányok hagytak helyben? Ugye, hogy…? Hát persze! Miért nem lehetett ezt elmondani?

A családban ez a kis hazugság nem okozott fennakadást. Az asszony hozzászokott már férje férfiassági elképzeléseihez, nem hánytorgatta a dolgot. A közösség számára viszont tarthatatlanná vált a helyzet. Egymást érve futottak be az újabb támadások hírei a falu közösségi tereire, vagyis a boltba, a kocsmába és arra a kis területre a körzeti megbízotti iroda előtt, amelyen három hosszú pad szolgált ideális beszélgetőhelyként az idősek számára. Az élesebb megfigyelők azonosítottak bizonyos törvényszerűségeket a támadások között. Például: a támadások, bár félelmetesnek tűnhettek – hiszen mindenki arról számolt be, hogy meg akarták ölni – mégsem jártak egyetlen esetben sem igazán komoly – ahogy a megbízott szokta közbevetni: nyolc napon túl gyógyuló – sérülésekkel. Tulajdonképpen úgy látszott, bárki el tud futni a lányok elől, függetlenül az illető fittségétől. Ott volt például Úzzné, a postahivatal vezetője, aki érszűkületes lábával nehezen jár. Még ő is el tudott futni. Ő volt egyébként az egyetlen nő, akit eddig megtámadtak. Pff-hez hasonlóan ő is életösztönével és hihetetlen futásával magyarázta a megmenekülését, de senki sem hitt benne, hogy Úzzné bármilyen futást tudott volna produkálni. Valószínűleg csak kicsit gyorsabban botorkált. Aztán ott volt Úzzné beosztottja, a postás Pali, (aki miatt az öreg Úzz annak idején elbujdosott). Vele az történt, hogy az első kövek után elfutott, de mivel elég gyors volt, hamar lehagyta a lányokat, és abbahagyta a futást. A lányok viszont utolérték, így megint futni kényszerült. Úgy tűnt tehát, hogy a saját képességeihez mérten akarnak jól megfuttatni mindenkit. Illetve nem mindenkit, ez volt még különös. Akadtak, akiket egyáltalán nem dobáltak meg, akárhányszor is jártak az úton. Ebben nem sok rendszer mutatkozott; a megkíméltek közül a legtöbben nők voltak, de akadtak férfiak is. A megdobáltak és a megkíméltek között egyaránt voltak erős és gyenge testalkatúak, fiatalok és idősek, vezető beosztásúak és egyszerű paraszt vagy munkásemberek. Megdobálták a polgármestert is, sőt szégyenszemre az egyik papot is. Pont a plébánost, akit az egész falu annyira szeretett. Ő volt a városi gimnázium igazgatója; tekintélyes, okos vezető, és gyönyörűen beszélt. Értett a nyelvükön. Mindig éles lényeglátással ismerte fel a falut fenyegető veszélyeket, és világos útmutatásokat adott. – És még őt is megtámadták ezek a lelketlen gonosztevők! – fakadt ki Piroska néni, a sekrestyés nővére. A káplánt viszont nem támadták meg. Ő nyugodtan sétálgathatott, amennyit csak akart. Pedig őt nem szerették annyira, mint a plébánost. Persze, szerették őt is, de – fele olyan jó pap sincs, mint a másik – mondták. Prédikálás közben akadozik, össze-vissza gesztikulál, és látszik, hogy akkor találja ki a beszédet. Egyáltalán nem felkészült. Nem is beszél olyan dolgokról, amik a híveket igazán érdekelnék.

Akárhogy is, a lányokat meg kellett valahogy fogni. A falu kedvenc sétálóútja veszélyessé vált; sokaknak a városban dolgozók közül nem volt autójuk, busz pedig nem járt erre, így ők csak gyalog vagy biciklivel tudtak munkába menni, vagyis most már sehogy. A személyleírások alapján a faluban is meg a kisvárosnak a falu felőli részén is akadt nyolc-tíz olyan lány, aki beillett volna az elkövetők közé, de ezek a személyleírások homályosak voltak. Bár a legtöbben úgy emlékeztek, látták már a lányokat korábban is, arra senki sem emlékezett, hogy hol. Természetesen a szülők kikérdezték gyerekeiket, hogy tudnak-e valamit, de egyikből sem lehetett kiszedni semmit. Vagy makacsul tartották a titkot, vagy tényleg nem tudtak ők sem többet a felnőtteknél. Voltak, akik máshogy próbálták elfogni a lányokat. Hss úr, a tornatanár például, kiváló futó lévén azt gondolta, hogy sétálva megközelíti a bokros részt, ahol a lányok tanyázni szoktak, aztán hirtelen rájuk rohan. Igen ám, de a lányok megláthatták a veszélyt a feléjük tartó atléta személyében, mert amint közeledett, ők máris a szántóföld túloldalára húzódtak, ahol az erdő kezdődött. Oda pedig hiába futott volna utánuk. Az erdő benyúlik majdnem a faluközpontig, illetve másik irányba a kisváros széléig is. Ott aztán könnyen szétszélednek, hazamennek. A legígéretesebb próbálkozás a körzeti megbízotthoz fűződik. Azt találta ki, hogy egyetlen beosztottjával és néhány falubeli férfival együtt egyszerre támadnak az erdő és a bicikliút felől. A lányok menekülési útja így el lesz zárva. Nem is lett volna ezzel gond, csak a lányok valahogy megneszelhették a dolgot, mert egyáltalán nem mutatkoztak azon a napon, amelyen a körzeti megbízott csapata felsorakozott az elfogásukra. Máskor is próbálkoztak, de mindig ugyanígy jártak; csak annyit értek el, hogy legalább ezeken a napokon nyugodtan lehetett közlekedni az úton. Olyan sok szabad idejük persze nem volt, hogy minden nap készenlétben álljanak. A lányok pedig makacsul kitartottak, így a falu népe már éppen kezdett belenyugodni, hogy elvesztették szeretett útjukat, amikor váratlan fordulat állt be: a polgármesternek (vagy a plébánosnak; erről azóta is vita van) eszébe jutott a legkézenfekvőbb megoldás: tarra kell vágni a bicikliút és a szántóföld közötti részt. Akkor aztán nem lesz hol elbújniuk a lányoknak, ha meg mégis ott fognak ólálkodni, akkor már messziről láthatóak lesznek. Utolérni is könnyebb őket, ha nincsenek terepakadályok. Tökéletes megoldás, hamar végre is hajtották. Az útkarbantartó egy traktorra szerelhető gaznyíró karral egy menetben leborotvált mindent, aztán a levágott növényzetet teherautóra rakták, elszállították. Tökéletesen belátható, sima tereppé vált az egész. És csakugyan helyreállt a rend. A lányok többé nem mutatkoztak, újra szabadon használhatóvá vált a bicikliút.

Ezután persze sokáig izgatta, nyugtalanította az embereket, hogy ilyen komisz gyerekek élnek közöttük, és sehogy sem lehet kideríteni, kik azok. Később – ahogy az ilyen magyarázat nélkül maradt eseményekkel lenni szokott – ebből is meseszerű elméletek kerekedtek a szóbeszédben. A lányok kilétére sosem derült fény. Mostanáig az sem derült ki, hogy újrakezdenék-e a tevékenységüket, ha erre lehetőségük nyílna. A kisvárost a faluval összekötő bicikliút mentén ugyanis azóta sem tűrnek semmilyen bokrosodást, sőt a legkisebb gazt is azonnal eltávolítják. Pedig már több mint nyolc év telt el az eset óta. Azóta már a busz is jár. Azzal érkezett nemrég Pff kisebbik fia, aki tíz évvel ezelőtt költözött a Dunántúlra, s azóta haza sem nézett. A növényzet hiánya tűnt fel neki először.

– Itt végig bokrok voltak, nem? – kérdezte a buszsofőrt.

– Az az! Sok minden változott, mióta elmentél.

Hazaérkezése után ifjabb Pff nem ezt tapasztalta. Három hetet töltött a szülőfalujában; találkozott a régi barátaival, eljárt a kocsmába, eljárt a boltba, de a bokrok eltűnésén kívül nem sok változást vett észre. Talán semmi nem változott. Elutazása előtt pont ezt kérdezte tőle az apja.

– Na, fiam! Sokat változott a falu, mióta elmentél?

– Nem. Pont ugyanolyan minden. Talán csak… halkabb.