Ugrás a tartalomra

Anna

Mindenki tud sírni. Ez az első kommunikációs kifejezési forma, amit újszülöttként megtanulunk. Évekig alkalmazzuk mint egyedüli véleménynyilvánítási módszert. Sír a baba, ha fáj a hasa, ha éhes, ha hiányzik a mamája vagy a kedvenc játéka. És ki tudja, még mi minden miatt sírnak a babák. A felnőttek nem beszélnek már a sírás nyelvén. Ők egymás közt egy egészen más nyelvet használnak, a babák számára azonban kifejlesztettek egy sajátos dialektust: a gügyögést. Aztán a babák, amikor már nem babák, megtanulják azt a nyelvet, amelyen a szüleik beszéltek hozzájuk. Ezt nevezzük anyanyelvnek. Ügyesek. Annyira jól használják ezt az eszközt, aminek segítségével már egyértelmű különbséget lehet tenni bánat és boldogság között, hogy teljesen felhagynak a sírással. Aztán egyesek, főleg férfiakra jellemző ez, az anyanyelv elsajátítása után úgy tesznek, mintha soha életükben nem sírtak volna. Az a gyengeség jele, mondják. De ezek a férfiak nem tudják, hogy mit gondolnak azok a nők, akik síráson kapják a férfiakat.

Szóval világszerte gügyögnek a mamák és a babák szépen, lassan megtanulnak beszélni. De van itt ez a vézna, sápadt arcú nő, kezében egy üvöltő babával. A nő nem gügyög, nem gagyog, se nem gőgicsél. Csak áll, és nézi a gyermekét. Ha tudnánk a babák sírását dekódolni, biztosan arra jutnánk, a baba azért sír, hogy szólaljon már meg végre az anyja.

Ez a baba volt Anna.

Anna már harmincéves, és még mindig többet sír, mint beszél. Anyanyelvét nem az anyjától tanulta, másokól leste el. Az utcáról, tévéből, a közértből. Az apja is csak ritkán szól hozzá, olyankor többnyire arról érdeklődik, hogy Anna vajon mikor talál magának egy jóravaló férfit, és hagyja el a szülői házat. Anna nem tudja, mit feleljen, így elhullat egy könnycseppet, de csak titokban, mert − mint tudjuk − ez a gyengeség jele. Anyja sem szól semmit, mégis mindannyian tudják, hogy őt csak az érdekli, mikor lesz már unoka. Akihez, ugye, nem gügyögne, de az mindegy. Az apának hirtelen ötlete támad: mi van, ha Anna leszbikus? Gyorsan meg is kérdezi a lányát, ami azt jelenti, hogy ezen a napon már másodszorra kezdeményez beszélgetést. Apja merőben szokatlan bőbeszédűségére és különös feltételezésére Anna már igazán nem tudja, hogyan reagáljon, ezért becsapja a szobája ajtaját. Ezt is a tévéből tanulta, ha már túl sokat sírtál, akkor törj-zúzz, az a fokozás jele.

Anna tehát keveset beszél, ellenben sokat olvas. Most éppen egy önsegítő könyvet. Arról, hogyan kell megtalálni azt a jóravaló férfit. Például mozdulj ki otthonról, légy nyitott és spontán. Nyeh. Becsapja a könyvet, magzatpózba gömbölyödik. A sírásnál jobban talán csak az alvást műveli, és mire felébred, tele a telefonja nem fogadott hívásokkal. Kiderül, hogy lesz egy házibuli, ahova mindenképp el kellene mennie: ott megtalálhatná a jóravaló férfit. Amúgy nem szokott bulikba járni, de most eszébe jut az apja elmélete a nemi orientációjáról, és elkezd készülődni. Csupa szürke ruha közül válogat. Egyik lehangolóbb, mint a másik. Direkt úgy intézi, hogy későn érkezzen, mert nem szeretné, ha túl sok figyelem jutna rá. Csakhogy nem ért ehhez az egészhez, így ő lesz az első vendég. Egyedül ácsorog az üres lakásban. A házigazdák levegőnek nézik, és pakolászást, készülődést mímelnek. Újabb üzenet érkezik a telefonjára, attól a barátjától, aki elhívta. Ne haragudj, mégsem megyek, jó bulizást!

Haza akar menni. Ez nem mehet így tovább!

Pár kínkeserves óra múlva elviselhető tömeg alakul ki, amelyben már magabiztosabban mozog, abba a hitbe ringatva magát, hogy őt senki sem látja. Nézi az embereket, ahogy isznak, nevetnek, felnőttesen nyeherésznek. Nézi a nőket. Ezek nem szürke nők. Ekkor megint bevillannak apja szavai. Hmm. Talán igaza lehet. De hogyan szedjen ő fel egy nőt, amikor az sem megy neki, hogy felszedesse magát egy férfival? Nézi a férfiakat. Ők nem sírnak. Ők sosem sírtak, állítólag. Anna belekortyol az italába, hogy bátorságot merítsen, de annyira lazán akarja csinálni, hogy a fele a szürke garbóján landol. Körbenéz, remélve, hogy senki sem látta. Ebben a pillanatban váratlanul kicsordul egy könnycsepp. Nem is egy, hanem egyből kettő. Végig csordulnak egy arcon, besorolnak az orr melletti mélyedésbe, és eltűnnek a szájhajlatban.  Ez a száj egy férfi szája. Anna nézi a férfit, a férfi is látja Annát, aki megfeledkezve önmagáról, döbbenten bámul rá. A férfi szája mosolyra görbül, Anna pedig, miután feleszmél, annyira zavarba jön, hogy sehova nem képes nézni, csak a földre. Majd lehúzza a pohara teljes tartalmát.

Anna a könnyes arc felé közeledik. Nem gondolta ezt át, hiszen amikor odaér, meg kell majd szólalnia. Szia. Semmi válasz. Most hangosabban, érthetőbben. Szia. A férfi nem szól semmit. Anna le van sújtva. Már a sírás kerülgeti, amikor a férfi végre megragadja a kezét, és kivezeti az udvarra. Túl sokan vannak, nagy a zaj, ezért a hatalmas kert legtávolibb részére vonszolja. Mivel még mindig egy szót sem szólt, nem tudjuk a nevét, de akár lehetne Ottó is. Szóval Ottó elővesz egy szájharmonikát a zsebéből, játszani kezd rajta. Anna nagyon nem érti, most mi történik. Eddig azt hitte, azért nincsenek barátai, mert nem beszél a nyelvükön. Illetve egészen pontosan egy barátja van, de az is magára hagyta őt egy ilyen nehéz terepen, mint ez a házibuli. De mit csinál Ottó? Ez biztosan valami törzsi párválasztó rituálé. Ottó hátat fordít, sétálni kezd. Végül is ő az egyetlen ember, aki nem nézi levegőnek, gondolja Anna, majd becsukja a szemét, és követi a távolodó szájharmonika hangját.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.