Az idő, mint egy kinőtt takaró
Találkozás
Mezey Katalinnak
Egyszer csak belédsípol a pillanat,
hogy a google-térképen villogó piros foltdarab
előtt állsz, kapuja zárva és magas,
de csengőd van hozzá, és hangjára pattannak
a zárak s a távolság, mint egy selyemszalag
lecsúszik a kibontott ajándékról.
Bent letakart motor és parkoló autó mögött
fűszer- és paradicsomkert csodái előtt
megcsillan a ház fényes ablakszeme,
s te érzed már, a kilométert nem kövek,
de emlékek jelezték, s most mind életre kelt,
és nyílnak sorra az ajtók s az ölelések,
egyszercsak érzed, hogy van olyan lélek,
amihez kulcsod van, s te tényleg
nem érted, miért, mitől és meddig még,
de lelked hazaért, tiszta lett s megpihent,
mint egy puzzledarab, mely hirtelen ráébred,
hogy neki ott a helye, s töredékléte
ettől nyer színt és értelmet.
Mélységes csoda ez, hisz tudod, nem érdemled,
mégis hangodra kattan a zár egy másik léleken,
véretek nem köt, méhe nem hordott,
mégis otthon vagy, ha a tekintet összekapcsol
és félteni kezded a csodát, ha nem látod
mosolyát bőrödön csendben megpihenni.
És rövid ottlét után, már a búcsúzáskor rögtön
megérzed a pontot, ahol a könnyed terem,
s ahogy bezárul a kapu telken és léleken,
a távolságszalag feszülni kezd hirtelen
rajtad, de menned kell vissza oda,
ahol nélküled kihülne talpad helye.
Ha újra otthontalanná tesz közelének hiánya,
burkolózz az ölelés-emlék meleg kuckójába,
mint egy piros autóba ülj be, hadd vezessen
utcáról utcára vele a szeretet
s miközben arcodba csap lángnyelve a hőségnek,
csavard le az ablakot s tudd, hogy ami belédégett,
az a valóság, csak az a tietek.
Az emléktelenség ingei
“Az apám
sosem látta az unokát.
Meghalt. Ingek, ruhák, emlékek,
miért élhettek tovább?”
Mezey Katalin
Az apám
sosem látott engem.
Lehet, hogy meg sem születtem.
Csak mint egy ing, melyet
levetett magáról s elengedett este,
s amint lazán esésnek eresztette,
róla gondját már le is vette:
az apámnak ennyi lehettem.
A fiam nem látta apámat.
Ingébe nem nőtt bele,
lábnyomát nem taposta.
Apám úgy él valahol,
hogy ottléte halálunk:
sérült szemek lettünk
szakadt láncsoron,
gombsora egy sosem viselt ingnek:
mi az idő nyakán
használatlan sárgult meg.
Viharok jönnek, nap süt, majd beborul:
Feszül a bogozott szárítókötél alattunk.
Badacsony mellett
“Mert ha a rét minden levelét,
minden fűszálát és minden virágját
egyenként lefényképezem,
el kell jussak a Végtelenhez.”
Mezey Katalin
És ha minden szavadat, minden
kacagásod és minden csendedet
emlékeimbe mentem,
eljutok a benned lakó végtelenhez.
Az idő, mint egy kinőtt takaró
lecsúszik rólunk, de nem féltelek már
minden cingár széltől,
hangodat követem,
s kávézunk minden héten
egy kékfestős abrosszal terített
konyhaasztal mellett.
Köd, parttalanságok
„Akár a rozsdás késeket,
Egymással élesít
Minket az Isten.”
Mezey Katalin
Megszoktam a monoton,
céltalan ringatózásod
az emléktelenség szélcsendes,
ködlepte tükrén,
s úgy állok a parton,
úgy simogatom ráncaid,
mintha veled ülnék
a fakulás csónakában,
de csak a távolodó
körvonalaidat érintem.
Úgy félek, hogy mire egy
szempillantás után újra
látok, csendben kikötsz
a túlsó parton, már csak
az üres csónak marad
utánad, csak én őrzöm
minden kinőtt ruhádat,
s ráncaiba ragadt illatodat,
amíg végül minden beleolvad
a parttalan, lassú sorvadásba.
De addig mesélek szakadatlan,
emlékezned kell rám,
tudnod kell kiüresedett helyemet
öledben, töpörödött gyermekülő tested
helyét kell megtalálnod ölelésemben.
Kiröhög minket az idő,
a feledés, mint egy szivacs, ellenünk
dolgozik, anyácska, sápadó gyermekem,
oldódunk lassan, mint vízben a rozsdás kések.
