A porcelánhattyú

A híres bostoni költő, Theresa Boss kezéből portörlés közben kiesett egy porcelánhattyú. Megrökönyödve állt a törött darabok fölött. A nagymamájáé volt, még kislányként könyörögte ki tőle, hogy adja neki, vigyázni fog rá. Még emlékezett arra a napbarnító, forró délutánra, amikor mezítlábasan futott a homokban, csak úgy szedte a lábait, melyeket égetett a homok, mígnem a tenger hűsítő hullámai lecsitították a forró talpakat. Theresa mindig szeretett visszanézni a lábnyomaira, most is ezt tette. Haját kócosra borzolta a forró déli szél, így nézett szembe a frissen szerzett ajándék-porcelánhattyúval. A tengerbe mártva kezével megtisztította a porosodó tárgyat, majd otthon sokáig a fehérneműit tároló fiókban tartotta. Nem szerette volna, hogy mindig szem előtt legyen, mert azt mesélte róla a nagymamája, hogy a férjétől kapta, aki többször is bántalmazta őt. A háborúban sok mindent megszokik az ember, amiről aztán nehéz itthon leszokni. A nagyapja kegyetlen bánásmódja ezzel magyarázható leginkább. Persze jóllehet, ezt csak Theresa hitte így, aki megvetéssel gondolt rá, igaz, csak a családi fényképalbumból ismerhette őt.

Most először érezte azt: fájnak az emlékei. Kezébe söpörve a porcelándarabokat, mintha egész gyermekkora elrepedezett volna. Próbálta összeragasztani a hattyúnyakat a testtel, de nem lett tökéletes az illesztés. A törésvonalak úgy látszódtak meg, mint tenyérvonalainak élesebb kontúrjai. Megigazította a szekrényén a csipketerítőt, visszahelyezte rá a porcelánhattyút, majd kinézett az ablakon. A kikötőben nagy komphajók álltak. Szerelmes volt a hajókba. Mindegyik komphajónak tudta, hány csomónyi az ereje.

Anyám nem szerette a hajókat. A hajóorrokat nézni sem bírta a fedélzetről, amint szelték a tenger habjait. Apám fájdalmas behatolásaira emlékeztették, ahogyan a céklalétől is azonnal rosszul volt, mert az előttem elvetélt gyermekét juttatta eszébe a színe. Egy nyári délután láttam apámat utoljára. Hatéves voltam. Azt mondta, el kell utaznia munkaügyben. Azóta is hazafelé tart. Soha nem kérdeztem anyámat, mi lett apámmal. Anyám szépen rendbe szedte a kertet, hatalmas leanderek uralták a teraszunkat. Hozzájuk is különös volt a viszonyom. Mármint a leanderekhez. Beszélgettem velük. Anyám féltett, amiatt is, hogy beteg elméjű lányt szült, és mert köztudott, hogy a leander minden része mérgező. Anyám attól is meg akart kímélni, hogy olyan férfihez menjek nőül, aki zsarnokoskodik majd fölöttem. Üvegburában nevelt. Féltékeny volt a férjeimre. Az első egyiptomi sírfeltárásokat fényképezett a Nemzeti Múzeum fotósaként. Egyszer engem is elvitt egy ilyen régészeti expedícióra. Az emberi csontok látványa először idegenül hatott rám, de élénk fantáziámnak köszönhetően egy-egy női sorsot képzeltem hozzájuk. A társadalom perifériájára szorult nőkét, akiknek nem volt lehetőségük kitörni. Háztartást és naplót vezettek, gyerekeket szültek, tükör nélkül fésülködtek, és az ablakon át nézték a világot. Samuel egy fertőzött rovarcsípés áldozata lett. Azóta nem szedem elő a lepkegyűjteményemet. A második férjemnek sem sikerült gyermeket szülnöm. Anyám haláláig úgy hitte, hogy átok van rajtam, ezért nem lehetett unokája. A törött tükör átka. Születésem előtti reggel ugyanis kiesett kezéből a tükör. Ő ezt rossz ómennek vélte. Nagyon sokáig emlegette ezt az esetet, ezért én évekig nem nyúltam tükörhöz. Jackkel 42 év házasságot éltünk meg együtt. Nem volt jó hozzám. Titokban verseket írtam a kegyetlenségéről. Belelapozok a naplómba.

május 19.

megvetett ágyamban ért utol

a pecsétes éjszaka. véroázis

a lepedő közepén. szétfeszíttetett.

combjaim közé magokat szórt

hegyes csőrével a felborzolt

tollú erőszak. még egy utolsót

vonaglott a hajnal, aztán

mellém gurult, mint egy álruhás

könnycsepp, a reggel.

június 15.

letérdepelt, hogy kirágott

mellbimbóimat eltakarja,

a szeméremdombon túl fészkelt

szégyenemnek sasfiókája, ajkaim

vérző imák voltak, melyek felköltöztek

a mennybe, s onnan jönnek el

ítélni minden nyakkiszívást,

három vodkányi behatolást

és sörényes kiáltásaim.

augusztus 9.

csak azokat a csuklószorító éjjeleket, csak

azokat tudnám feledni, a csattanó arcpírénekeket.

vöröslő foltja van, majd kék a nyilallásnak:

kinyíló árvácskaszemek. a hajnali

homály hirtelen hóvirágozni kezd, de a

vasszegecses bakancs a vállon megáll egy kicsit.

fájdalmas bélyeget nyom a karomba, a csiklóm

összezárul. az emlékek rémálmomba hajló,

lepedőbe csavart sikolyok.

október 18.

a tusolócsövet a derekam köré fonta,

(korábban a nyakamra tekerte, ami

két és félszer tekeredik körbe,

de a nyakam olyan szépséges volt, mint

az elcseppenő anyatej)

a hajtövemnél megszorított, belém mart, ahogy

szokott, majd megmosta szép, barna hajamat,

az alhasam tájékán eljátszadozott a zuhanysugárral, hogy

az élet vize akkor is habzó legyen, ha éppen nem az.

november 3.

a test hüvelyfolyásos lett, nyáladzott

a méhszáj. levágott gombafejek a melleim.

a test meggyaláztatott.

a test elrendeltetett.

a félelem kék pettyes elefánt:

lógó ormányán repedezik az idő.

ami történt, nehéz lesz elfelejteni.

Theresa becsukta a naplóját, és megijedt az érzéseitől, melyek szerint még fél évszázad elmúltával is fel tudták kavarni a történések. Sokáig nem hitt Istenben. Aztán elkezdett hinni, de csak hogy legyen kin számon kérni meddőségét és abúzusait. Második férje halála után szaglási hallucinációk gyötörték. Utoljára metélőhagymát evett Jack, és ezt a szagot évekig nem tudta kitörölni az emlékezetéből. Ezt érezte a leghihetetlenebb helyeken is, például a húsboltban vagy a drogériában. Volt, hogy a pénztárnál hátra kellett néznie, hogy megbizonyosodjon róla, nem a halott férje áll-e mögötte. Ez a kissé paranoiás jelenség aztán évek múltán ritkult, és helyébe lépett az ernyő mániákus magával hordozása. Leginkább női napernyőnek használta, és védelmet jelentő tárgyként ragaszkodott hozzá. Hosszú fanyelére támaszkodott, ami botként funkcionált. A magányát akarta felszámolni vele. Még az ágyába is magával vitte, betakarta, együtt hált vele. Biztonságban érezte magát mellette. A napernyő kinyitásával legtöbbször árnyjátékot űzött. Így történhetett meg az a tragikus eset, hogy figyelmetlenségéből és rövidlátásából adódóan nekiment egy kandelábernek, amelynek búrája valamilyen rejtélyes módon kilazulhatott, mert Theresa fejébe csapódott, aki súlyos fejsérülést szenvedett. A fejbőrön tátongó sebet összevarrták, és a varratot egy hét múlva eltávolították. Ettől kezdve Theresa nem hagyta el a lakását, sőt, felköltözött a padlásszobába. A gondozónője, egy negyvenes klarisszanővér, Imelda, élt együtt vele ezentúl.

Imeldával sokat beszélgettem a túlvilágról. A pokolba én szárnyas lovakat képzeltem, akik patájukkal hangos zajt csapva jönnek le a megholt lélekért, és viszik magukkal az örökké forrongó katlanba. Imelda szívesebben beszélt a mennyországról: az örök fényesség birodalmáról, ahol szeretet, nyugalom, békesség uralkodik, imádja mindenki az Urat, Jézussal együtt. És hogy minden földi ima egy meghalt testvérért eljut az Úrhoz, aki megbocsátja bűneinket, ott és akkor, szent színe előtt. Ez elég megnyugtató volt a számomra, szerettem Imelda szentekről szóló történeteit is hallgatni. A legkedvesebb Avilai Nagy Szent Teréz élete volt a számomra. Ahogyan öregségére is friss és fiatalosan szép maradt. És a megtérése, amint meglátott egy szenvedő Krisztus-szobrot, és azonnal érezte, hogy Isten belé költözik. Az én hitem gyönge ehhez. Még keresztet vetni sem tanított meg az anyám. És most, életem végén egy fedél alatt élek egy apácával, aki villámgyorsan morzsolja a rózsafüzért, s mond imákat a betegségben szenvedők gyógyulásáért.

Theresa Boss nagypénteken szívrohamban halt meg. Alighogy felébredt éjjel, és fel akart kelni az ágyból, visszaesett; szép, hosszú, fehér nyaka lelógott a heverőről. Egyik kezével a paplanját szorította, a másikkal a porcelánhattyút foghatta, ugyanis azt az ágy mellett találta összetörve Imelda reggel. Két darabban volt újra: a nyaka és a teste külön, és a hattyú testébe egy papírdarab szorult. Imeldának rövid ujjaival sikerült kibányásznia egy megsárgult, csecsemőkori fotót. Sokáig nézte az ölben tartott gyermeket, majd próbálta összeragasztani a testet a nyakkal, de sehogyan sem sikerült. Végül könnyelmű mozdulattal dobta ki, elvégre bálványokat nem imádhatunk.