Money for nothing

A reménybeli novellaíró aznap délután is a nagykönyvtár olvasótermei között lézengett. Tehette, mert dolgoznia megint nem kellett: az utolsó pénztáros munkából két hete rúgták ki, s még örülhetett, hogy nem vasalták be a hiányt, amit hagyott. Nem lopott, csak rosszul számolt. Meg persze a vásárlók is rendszeresen átverték, amit nemhogy a műszak tizedik, de az első órájában sem nagyon vett észre.

Most, a böngészdében, míg azon gondolkodott, kitől olvasson ma, elsősorban azért a nőket figyelte. Legjobban decemberben és kora januárban szeretett ide járni, mikor a közeli bölcsészkar elsőéves hallgatólányai, akik még komolyan veszik a tanulmányaikat, elárasztják az olvasótermeket és a kisebb szobákat: pisszenést alig lehet hallani, mind a vizsgáira készül. A reménybeli novellaírót felizgatta némely fiatal lány, mindig imádta, ha egy csinos nő olvas, akkor is, ha kényszerűségből van nála nagyon vastag lexikon vagy a kínzásig unalmas elméleti tanulmányokat tartalmazó vaskos kötet.

Tekintete pár másodpercre elidőzött egy talpig feketét viselő lányon: milyen kis penészvirág, gondolta, nagy munka lenne vele… Pedig ők a leghálásabbak az ágyban, ha sikerül velük odáig jutni. A penészvirág kifejezésen a barátai a múltkor nagyon jót röhögtek, mert még egyikük sem hallotta: a reménybeli novellaíró néha csodálkozott is azon, hogy lehetnek ilyen műveletlen barátai.

Leült olvasni, ahogy szokott: egy híres ember olvasmányélményeivel, egy irodalomtörténeti tanulmánnyal, amely a novellaírás mikéntjét tárgyalta, egy verses- és egy novelláskötettel ült le a kedvenc asztalához, ahol nagy örömére a kedvenc karosszéke is szabad volt. Mások mellé nem ült szívesen, ezért nagy szerencsének tartotta, hogy a vizsgaidőszakban senki sincs itt, holott rendszerint terpeszkedett ott valami pogácsát zabáló vagy magában motyogó nyugdíjas. A könyvtárosok mellett ezeket utálta legjobban.

Először a verseskötetbe lapozott bele, és − ami nem volt rá jellemző – el is merült benne. Gondolatai azonban hamar elkalandoztak, mert eszébe jutott, mit csináltak múltkor a szeretőjével, míg a férj a gyárban volt: ő reneszánsz költőket olvasott fennhangon, a mosogatón könyökölve, Márta, a szerető pedig előtte térdelt, a szájában a farka. Fogadásból csinálták, mellesleg a nő ötlete volt: azt mondta, ha kibír egy teljes verset anélkül, hogy a kéj sóhaja elhagyná a száját, akkor a végkifejletig folytatja, de ha egy nyikkanás is elhangzik, akkor azonnal jön a koitusz. Ezt hívják win-winnek, mosolygott még hozzá sejtelmesen. A reménybeli novellaíró büszke volt arra, hogy a tíz alkalomból eddig csak egyszer veszített.

Hirtelen veszekedésre lett figyelmes, egy diáklány kiabált a könyvtárosokkal, amiért a raktárból kért könyveket már jó ideje nem hozzák. A könyvtárosok a vállukat vonogatták, a fiatal, tűzvörös hajú lány válaszul káromkodott, mire megfenyegették, hogy kivezettetik. A lány ezt nem várta meg, feldúltan távozott, a könyvtárosok pedig újra a pasziánszba mélyedtek. Ez jó munka lehetne nekem, gondolta a reménybeli novellaíró, kicsit ugyan kell emberekkel foglalkozni, de nem muszáj teljesíteni a követeléseiket: ki ne álmodna felelősség nélküli munkahelyről, ahol még némi pénzt is lehet keresni? Közben látta, hogy újabb ideges olvasó közelít a könyvtárosok pultja felé, ezért gyorsan bekapcsolta telefonján a Dire Straits egyik albumát: ezen a délutánon már nem akart több beszélgetést vagy veszekedést hallgatni. Épp elég a villamoson, mindig, gondolta.

A reménybeli novellaíró nemsokára kilépett a könyvtár kapuján, összegombolta szövetkabátját. Kisvártatva észrevette, hogy esik az eső, hátranyúlt hát a kapucnija után, de a mozdulat közepén rájött, hogy ma is olyan pulóvert vett fel, amelynek nincs efféle kiegészítője. Vigye el a franc, gondolta.

Utálta az esőt, akkor is, ha apró, alig észrevehető cseppekben esett: neki az is éppen elég kellemetlen. Esernyőt már évek óta nem hordott magával, feleslegesnek és férfiatlannak érezte, bár az utóbbiban nem volt biztos, viszont az egyik legjobb barátja, akire az öltözködésben (is) mindenekfelett hallgatott, ezt vallotta, ő meg − mint annyiszor − ebben sem vitatkozott vele. Velem ellentétben ért hozzá, gondolta.

A vízről azonban eszébe jutott, hogy otthon egyelőre nem kezdheti az estéjét novellafaragással, hiszen úgy indult el otthonról, hogy egy adag ruhát a mosógépben hagyott. Ha munka van, munka van, gondolta mély sóhajjal, pedig ezen az estén a házimunkával sem igen kívánt foglalkozni, ahogyan más estéken sem, s ez a tény a reménybeli novellaírót végtelenül megnyugtatta. Mosogatnom is kellene, hogy a keservét neki, gondolta, és a villamos felé indult.

Éles dudaszóra lett figyelmes. A tér sarkán egy fehér Renaultból üvöltött valaki az ablakon kihajolva, vöröslő arccal: majdnem elgázolt egy tűzvörös hajú lányt, aki a piros jelzést figyelmen kívül hagyva, leszegett fejjel igyekezett az átellenben fekvő kis utcába. Milyen boldog és gondtalan is a bolond ember, gondolta a reménybeli novellaíró, így lehetne nekem is élni, ha nem volnának bejáratott társadalmi konvencióim. Aztán, mivel a lámpa zöldre váltott, átszaladt az úton, és felpattant a villamosra.

Hazaérve végül nem mosogatott el, de legalább a ruháit elpakolta.