Az írók írója

A görög Theodor jelentése: Isten ajándéka. Orosz alakja Fjodor. Ezt a nevet kapta a keresztségben Mihail Andrejevics Dosztojevszkij katonaorvos 1821 november 11-én, Moszkvában született fia.

Az emblematikus regényíró, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij élete maga is kész regény: forradalmi ifjúkor, halálos ítélet és „átélt” kivégzés, kényszermunka és büntetésül kirótt katonai szolgálat, betegségek, rulettszenvedély, családi csapások és adósságok. Hiperérzékeny lelkén és rendkívüli intellektusán átszűrt megpróbáltatásait elemi erejű, katartikus írásokba lényegítette. Műveinek különös személyiségeiben és megrendítő eseményeiben minduntalan megcsillannak az életrajz tükörcserepei.

De megvan ez más, korukban agyonmagasztalt íróknál is, akiket manapság már alig olvasnak. Ő azonban száznegyven évvel halála után még mindig a világirodalom legnagyobb hatású alakja. Egyetlen, mégoly hatalmas irodalmi kortársa vagy utódja sem befolyásolta annyira mélyrehatóan, széleskörűen és tartósan a regény műfaját világszerte. Hölderlin a költők költője, Dosztojevszkij az írók írója. A neki tulajdonított szellemes hasonlat szerint a nagy orosz klasszikusok – Tolsztoj, Turgenyev, Goncsarov és természetesen ő maga – valamennyien Gogol Köpenyegéből bújtak ki, az ő halhatatlan életműve viszont a világirodalom számtalan későbbi prózaköltőjének „köpönyege”.

Friedrich Nietzsche, aki eleve szívesen olvasta Puskint, Lermontovot és Gogolt, élete legörömtelibb felfedezéseként üdvözölte Dosztojevszkijt, Feljegyzések az egérlyukból című alkotását pszichológiai remekműnek nevezte. De a huszadik század írói, mi több, hivatásos lélekbúvárai is azon ámuldoztak, hogy az orosz író mindenkinél jobb pszichológus volt már akkor, amikor ez a tudomány modern értelemben még nem is létezett. Annál különösebb, hogy a pszichoanalízis atyja, Sigmund Freud egy ízben beismerte: módszere nem alkalmazható Dosztojevszkij műveinek alakjaira.

Lelkesen olvasta műveit többek között Franz Kafka, Virginia Woolf, Thomas Mann és Gabriel García Márquez, James Joyce szerint pedig ő a modern próza legfőbb megalkotója. William Faulkner számára a Biblia és Shakespeare mellett legfontosabb ihletforrás és mérce volt, mindenekelőtt A Karamazov testvérek. Szellemi elődjüknek tekintik Dosztojevszkijt a francia egzisztencialisták, Albert Camus és Jean-Paul Sartre, utóbbi szerint az egzisztencializmus kiindulópontja az Ivan Karamazov szájába adott Dosztojevszkij-kijelentés: „Ha Isten nem létezik, akkor minden megengedett.” André Gide tanulmányban fejti ki, hogy action gratuite elméletét Dosztojevszkij nyomán dolgozta ki.

Irodalomtörténeti jelentőségű poétikájának ihletett kutatója, Mihail Mihajlovics Bahtyin meglátása, miszerint Dosztojevszkij a tőle idegen eszméket is teljes jelentésükben ábrázolni tudta anélkül, hogy összeolvasztotta volna saját kifejtett ideológiájával. „Dosztojevszkijt az a – csak Dantéhoz hasonlítható – tehetsége tette képessé a polifonikus regény megteremtésére, hogy egyszerre, egy időben tudott hallani és megérteni minden szólamot.”

Amint a fenti futólagos, korántsem teljes prominens, ráadásul nyugati méltatásokból kiderül, elsősorban Dosztojevszkij életművének pszichológiai, szociológiai, írástechnikai aspektusait csodálják generációkon át nemzeti hovatartozástól függetlenül a legkülönbözőbb eszmei és esztétikai irányzatok képviselői. E különféle nagyságaiért mintegy elnézik ortodox keresztény „messianizmusát”, nagyorosz „sovinizmusát”, „retrográd” társadalmi nézeteit. Holott Dosztojevszkij mindenekelőtt istenes író, kételyektől gyötört, mégis meggyőződéses istenhívő. Minden helyzetben az emberi lélek örök tragédiája, pontosabban a keresztény antropológia központi fogalma: a bűn foglalkoztatja, vagyis az isteni törvények áthágása, s ennek következményei.

Ezért kész csoda töretlen kultusza anyagelvű, racionalista, demokratikus és tudományos világunkban. Szülőhazájában az ortodox kommunizmus virágkorában gyakorlatilag indexen is volt közel harminc évig, bár Lenin még köztéri szobrot szándékozott állítani neki. De a Sztálin alatt a szocialista realizmus hirdetőjévé avanzsált Gorkij már nem átallotta „gonosz zseni”-nek bélyegezni nagy elődjét. Marxista szempontból teljes joggal. Dosztojevszkij ugyanis – nyugati utazásain szerzett benyomásai alapján – nemcsak a kapitalizmust utasította el undorral, hanem annak korabeli ellenlábasát, a szocializmust is. És hogy a kép kerek legyen: keleti keresztényként a katolicizmust és a protestanizmust is.

„Még egyetlen nép sem tudott berendezkedni a tudomány és az ész alapjain (…) Az értelem és a tudomány a népek életében az idők kezdete óta mindig, most is csak másodrendű és kisegítő szerepet játszott, és fog játszani az idők végeztéig. A népeket más erő alakítja ki és mozgatja, parancsoló és uralkodó erő, amelynek eredete azonban ismeretlen és megmagyarázhatatlan” – vallja Dosztojevszkij. Menthetetlenül züllöttnek és betegnek tartotta kora Nyugat-Európáját, amelyet csak az igazán keresztény Oroszország menthet meg. Utolsó nyilvános fellépésén, a fél évvel halála előtt Puskin szobrának avatása alkalmából mondott beszédében is szenvedélyesen intette honfitársait és az orosz írókat: ne a Nyugatot majmolják, és hazájuk elmaradottságán sopánkodjanak, inkább forduljanak gyökereikhez, népükhöz, vallásukhoz.

Negyven-ötven évvel ezelőtt, amikor szeretett népe a kommunizmus kényszerzubbonyában vergődött, Moszkvában vagy Leningrádban éppúgy mosolyogni lehetett ezen, mint Londonban vagy New Yorkban. Napjainkban azonban nemcsak Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij művei, hanem az eszméi kiváltotta alapvető kontroverziák is komoran aktuálisabbak, mint valaha.