A nő rémülten meredt a szemetesládára. Nem az élete, a sorsa, a megszületésének értelme veszett el a feneketlen és mocskos torokban, hanem mindössze az a tíz perc, amikor a nap melegét élvezte volna be-behunyt szemén, miközben átjut a Szabadsághíd budai oldalára.

– Segíthetek?

A fiatal férfi a Point gyorsétterem királykék egyenruháját viselte, úgy nézett ki, mint egy tengerészgyalogos pilóta. Fekete haja rövidre vágva, szikár alakján, vékony csípőjén feszült a vászon. A nő ismerősnek találta markáns állát, horgas orrát, a sűrű szemöldök alatt megcsillanó csokoládébarna szemeket. Harmincöt körülinek tippelte, jó néhány évvel fiatalabbnak, mint ő maga. Emlékeztette valakire – vagy tán valamire, lelki szemei előtt rácsok jelentek meg, rácsok mögé tessékelt, megcsalt vágyak.

A férfi várt.

A nő beletúrt vállig érő, sötétszőke hajába, a füle mögé igazított egy tincset. – Nem hiszem, hogy segíthetsz. – A hatalmas, szürke ládára mutatott, amelynek fedele résnyire nyitva állt. – Kidobtam a kávém.

– Tessék?

– Elgondolkodtam valamin, és közben visszahoztam a tálcámat, gondosan belekotortam mindent a szemetesbe. Beleértve az érintetlen pohár kávét is.

A szellő frissen sült, piros gyümölcsös galette illatát sodorta feléjük a francia pékség felől, a nőben azt a zavaros képzetet keltve, hogy a férfi ily édes és savanyú, mint a szeder. Ahogy az megvakarta állát, borostája sercegett, s a nő szemei előtt a kerek szederszemek gyöngyei jelentek meg egy tövises bokorban. Éhesen nyelt, holott az imént ebédelt.

A férfi megszólalt.

– Várj itt. – Sarkon fordult. A nő pillantása a férfi keskeny csípőjén nyugodott, amíg az a nyitott ajtón át be nem lépett az étterembe. A szellő széllé válva tépte meg az étterem teraszán a sárga napernyőket. Ilyen színnel varrták volna a díszcsíkot a pilótaegyenruhára, ha az valóban tengerészgyalogos. A nő nyaka ívben hajlott hátra, ahogy az ernyőket számolta. Hat volt belőlük. Felsóhajtott, fázósan összehúzta magán fehér farmerdzsekijét. Visszatért az asztalhoz, ahol korábban evett, felkapta a széken heverő hátizsákját, majd a kövezett terasz napsütötte felére sétált.

– A kávéd.

A fiatal férfi állt mögötte, kezében papírpohár, szemében kérdés. A nő hajába akácfa száradt levele gabalyodott, elfordította arcát, a szél engedelmesen fújta hátra tincseit.

– Épp most jutott eszembe, hogy nem tudom, mire vártam – vallotta be a férfinak. – És… ez nagyon kedves tőled, álmomban sem gondoltam volna… köszönöm.

– Nagyon szívesen. Láttalak itt már máskor is. Én… Benedek vagyok.

A nő elvette a kávét. A férfi cukros és tejporos kis papírtasakokat nyújtott felé, de a nő megrázta a fejét.

– Feketén iszom, köszönöm.

– Nem árulod el a neved?

Mintha egy tükör tört volna darabjaira, a fémes csengés, a száz helyről visszaverődő valóság megborzongatta a nőt. Megrázta a fejét.

– Nem szeretném, ne haragudj. De… a kávéért tényleg hálás vagyok.

Benedek kifújta a levegőt. A mellettük lévő szék háttámlájára tette a kezét, talán zavarában, talán támaszt keresve. Most először nem úgy tűnt, mint aki felszállásra készül. A szavak karcosan törtek fel torkából:

– Jó, hát akkor… viszlát.

A férfit megcsapta a nő kényszeredett mosolya, villáskulcsként ütött bordái közé a visszautasítás, mindketten fájtak, ahogy hátat fordítottak. A nő ügyesen áltatta magát, ebben volt a legjobb, ez csupán gesztus, a férfinak nem akadt sok dolga így kora délután, és egy kávé önköltsége valószínűleg néhány forintban mérhető, még a Fővám téri bérleti díjak mellett is.

Mégis, ahogy elhaladt a játszótér mellett, elmosolyodott. Ismét a béklyóira gondolt, ahogy összetört a jövője öt évvel ezelőtt, majdnem öt évvel ezelőtt, négy év volt és kilenc hónap, nem akarta számolni, elege volt, elege volt akkor és azóta, úgysem fogja megérteni, legfeljebb elfogadni, ez volt a kulcsszó, a divat: az elfogadás.

A nő még ki sem ért a hídra, amikor megcsörrent a telefonja.

– Iréne, láttad? – Az egyik segédszerkesztő szólt bele.

– Mit?

– Az a nacionalista pártszóvivő ledarálta a könyvünket!

A nő szeme előtt vagy egy tucat arc jelent meg, sorban futottak balról jobbra, sok-sok kis profilfotó, öltönyös-kosztümös kampányfotók, de még mielőtt megállapodott volna bármelyikükön, láng csapott fel és egy fehér borítós könyv gyulladt meg. Pontosan egy darab. Az a darab.

– Nem! – fújta Iréne. – A két herceget?

– Azt bizony! Öt perce jelent meg a posztja a közösségi médián, és már nem bírjuk kapkodni a telefont!

– Nyugi, Olga, itt vagyok a hídon. Most lerakom, megnézem gyorsan a híreket!

Iréne azt tervezte, lassan baktatva, kávét kortyolgatva tér vissza a szerkesztőségbe, de a sors átszabta a mai nap ruháját. Már a szemetesbe dobott teli pohárnak intő jelnek kellett volna lennie, hogy ebből nem lesz nyugodt sétálgatás; a pilótának beillő Benedek fölöslegesen volt gáláns, hisz a hír alaposan felpumpálta a nő vérnyomását, hatékonyabban, mint bármennyi koffein. A hídkorlát mellé érve a nő a mindig ott ücsörgő hajléktalan elé guggolt, és a földre helyezte a papírpoharat.

– Friss feketekávé, egészségére! – mondta, majd szaladt tovább, mobilján az internetes cikkeket olvasva. Mire a budai oldalra ért, már mindent tudott.

– Nyomjunk még tízezer példányt! – hangzott az első utasítása, amint beért a szerkesztőségbe.

– Elég lesz annyi? – kérdezte Misi, a korrektor, felnézve drótkeretes szemüvege felett.

Iréne elvigyorodott. A magas belmagasságú, irodának átalakított lakás első szobájában Misin kívül még három kolléga nézett rá várakozóan. Az izgalom ott csilingelt a szemekben – a nő tisztában volt vele, hogy minden kollégája tudja, szörnyű ugyan, hogy ledarálták egy könyvüket, de a mai világban ez azt is jelenti, napokon belül a rendelési listák élére ugrik a kötet.

Olga érkezett a marketingesek irodája felől. Az alacsony, kerek arcú, szemüveges nő csak úgy ontotta magából az öröm energiahullámait.

– Máris négyen kértek interjút! 

 

***

 

Ned lassan csukta be A két herceget.

– Anyu, miért adtok ki ilyen szemetet?

Iréne befejezte az e-mail utolsó mondatát. Hümmögött.

– Anyu?

A nő végre felnézett kamasz fiára. Ned vele szemben ült a piros kagylófotelben, kék farmerba bújtatott, hosszú vádlija átvetve a karfán. Tizenhat évesen magasabbra nőtt, mint az anyja, és éppoly daliás volt, mint az apja… Az apja. Iréne elkomorult.

– Ez nem szemét, kicsim, ez érzékenyítő gyerekirodalom.

– Mi? Te hiszel ebben? – fújt egyet a fiú, félhosszú haja meglebbent divatos szemüvege felett. Felállt a fotelből, és a konyhába ment. Iréne csodálattal bámulta. Annak idején nem tudta, Ilija lába és feneke miért olyan izmos, egyszerűen tetszett neki a férfi. Persze szerencsés volt a genetikája, de a sport is kellett, Ned a fociedzéseken izmosodott így meg, a rengeteg futással és guggolással.

– Nézd, kicsim, akármit is mondanak a pszichológusok, egy kisgyerek igenis tudja, a fiúkhoz vagy a lányokhoz vonzódik. Én mindkettőtöket megkérdeztelek annak idején, nem is tudom, talán ötéves korotokban.

A kamaszfiú visszafordult. Beletúrt puha, fekete hajába, és feljebb tolta keskeny orrán a szemüveget.

– Ez komoly? Nem emlékszem.

Iréne bólintott, és félretette a laptopot.

– Erről jut eszembe, a húgod merre van?

– Szolfézson. Mindjárt jön. Vacsora?

Iréne megdörzsölte a homlokát. Tisztában volt vele, hogy ez nem számonkérés vagy szemrehányás, mégis az a gondolat vetődött fel benne, jó anya-e. Elég jó anya-e. Lehet-e elég jó anyának lenni, amikor az ember napja másból sem áll, mint menekülésből és információvisszatartásból, görcsből és hitből.

– Azt hiszem, nincs itthon semmi. Rendeljünk?

– Á, lemegyek inkább a Pointba, szerintem Susie-val is összefutok, hozunk valamit. Neked salátát?

Iréne fejében lefutott a napja, kockáról kockára, villámgyorsan.

– Nem is tudom. Inkább hozzatok valami kiadós szendvicset, sült szalonnával meg minden. Ez a mai interjú az RTL-nek különösen lefárasztott.

Ned tekintete elfelhősödött. Anyjához ment, és lehajolt, homlokon csókolta.

– Tudom, mennyire nem akartad – mondta lágyan. – Miért mentél mégis bele?

A nő a fejét ingatta.

– Azt mondták, vagy én, vagy senki, nem érték be a PR-osunkkal, pedig Ludvigot mindenki imádja. Minden riporter megkérdezi tőle, meleg-e.

– És az?

– Nem, de nem ez a lényeg, hanem hogy megkérdezhetik. Én meg… jó, oké, én vagyok az ügyvezető, de nem tulajdonos. Mindenesetre úgy kisminkeltek, rám se lehetett ismerni.

– Ez nem igaz, anyu, nagyon szép vagy, a smink ezt csak kiemelte. Ha fenn lennél a neten, százan bejelölnének ismerősnek.

 

Iréne elfintorodott, tessék, megcsináltad, az lett az életem, hogy én is hazudok, még csak nem is érted, szimplán miattad. A fiú a kanapé melletti komódhoz ment, és kivett a fiókból néhány ezrest.

– Szerinted – kérdezte az anyja – rám lehetett ismerni?

Ned megállt a mozdulatban.

– Ez a rövid szőke haj megfiatalít. Meg a neved is más, mióta… Ne parázz, anyu.

A fiú ezzel búcsút intett. Iréne percekig bámult a becsapódott ajtóra, igen, a neve is más, a haja is más, új önéletrajz, új állás, új város. Új gyerekek. Megrázta magát. Új jövő. Maga elé vette a laptopot, és folytatta a munkát. Az elmúlt héten mással sem foglalkozott, mint A két herceggel. Elolvasott minden véleménycikket, blogot és interjút. Különösen egyetértett azokkal, akik a nácizmus billogát nyomták a szélsőjobbos akcióra. Hogyan félhet bárki egy mesekönyvtől, amiben a herceg nem királykisasszonyt, hanem egy másik királyfit választ? Ilyen egyszerű ellenséget nevelni. Az is elég, ha ő is fiú, és koronája van…

Trillázott a telefonja.

– Anyu, elejtettük a vacsorát, bele a sárba, mit csináljunk?

Iréne felnyögött.

– Hogyan?

– Úgy érted, hogyan ejtettük el a kaját? Hát szaladtunk, megbotlottam, elvágódtam…

– Akkor ott van Susie is?

– Igen.

– Remek. Menjetek vissza szépen a Pointba, és meséljétek el, mi történt. Ha lány áll a kassza mögött, te mosolyogj rá szépen, ha fiú, akkor a húgod. Mutassátok meg a szottyot, és kérjetek helyette másikat. Adni fognak.

– Nem fognak!

– Ha nem adnak, rendelünk valamit a neten, és ihattok a vacsorához cidert. Az van itthon. Irány vissza, próbáljátok meg, jót tesz az asszertivitásotoknak.

Ned nem vitatkozott többet. Iréne bekapcsolta a tévét, és végigpróbálta a csatornákat, hol beszélnek a könyvről. Megint csörgött a telefon.

– Anyu, nem adtak másik kaját. Rendelsz akkor? Farkaséhesek vagyunk.

A tévében épp egy sportáruház reklámja ment, azzal a szlogennel, hogy pénzvisszatérítési garanciát vállalnak, mert náluk a vevő az első. A szabályos, hófehér fogsorral mosolygó lány láttán felment Iréne vérnyomása.

– Várjatok meg ott! Jövök!

A nő belebújt fehér sportcipőjébe, fogta a kulcsát és pénztárcáját, és kiviharzott az ajtón. Fejében az aranysárga háttéren villózott a tengerészkék Point felirat, majd hirtelen szertefoszlott: a háza előtti járdán állt, az utca túloldalán a kiadó óriási logója a kapu felett. Elöntötte a hála, megköszönte Szent Borisznak, hogy él, hogy jól vannak a gyerekei, és hogy a munkahelyétől kettő percre lakhat egy csodás lakásban. Átsietett a hídon a Fővám térre, be egyenesen a sarki gyorsétterembe.

A fekete Ned és a szőke Susan elkámpicsorodva álltak az ételkiadó pult végén, velük szemben morózus ábrázatú, kövér, harmincas nő. Iréne elővette a legmegnyerőbb mosolyát és felkészült a harcra.

– Üdvözlöm, én vagyok a gyerekek anyja – mondta az életunt nőnek. – És nagyon remélem, hogy el tudjuk rendezni ezt a kis problémát. Én tudom, hogy önöknek a legfontosabb az elégedett vásárló, és mi legalább hetente egyszer itt eszünk…

– Nem érdekel – vágott közbe a hájpacni. – Nem a mi hibánk, hogy a kölykök eldobták a cuccot, nem?

Üvegcsörömpölésként hatoltak Iréne-be az otromba szavak. Hátrahőkölt.

– Beszélhetnék az üzletvezetővel, kérem?

Bársonyos hang szólalt meg a válla fölött:

– Magdi, leszel szíves összeállítani a hölgy rendelését?

Iréne megpördült. Már a hang alapján tisztában volt vele, ki áll mögötte, mégis lemosta mellkasáról a kételyt a bizonyosság hulláma, ahogy meglátta a tengerészkék uniformist. Még a szeder illatát is érezte.

– Köszönöm, Benedek. Az se lett volna tragédia, ha nem kapjuk meg, tényleg a gyerekek… – kezdte a magyarázkodást, és csak ömlött a szó a száján, még a reklámról is beszélt, de Benedek csendben maradt, így hamarosan Iréne is elhallgatott. Csak bámult a férfi csokoládébarna szemébe, és hirtelen fájóan belémart, hogy Benedek nem mosolyog. Melege lett. – Iréne vagyok – mondta sután.

– Iréne, a béke megtestesülése?

A nő összerándult. Méghogy béke. Szemfényvesztés.

– Honnan tudod?

– Épp ma néztem utána.

– Láttál… a tévében?

A férfi zsebre tette a kezét.

– Nem… Az egyik barátom ezt a nevet adta a kislányának. Híres vagy, csak én nem tudok róla?

– Nem-nem, dehogyis! – szabadkozott a nő, és hátralépett egyet. Egy pillanat alatt tél lett, holott az előbb még sütött a nap, a szél kivágta az étterem kék keretes ajtaját, benyúlt Iréne-ért, akinek semmi keresnivalója volt a férfi mellett, akinek a csípőjére feszült a vászonoverál. Semmi nem kezdődhetett itt, ez a vég volt, mindennek a lezárása, ez volt az, ami az után történt, Iréne-nek már csak a gyerekek maradtak – a gyerekek, akik érdeklődve figyelték a jelenetet. A vacsorájuk elkészült, Magdi fintorogva csúsztatta a pultra.

Ned odahajolt a barna papírzacskóért.

– Ugye nem köptél bele?

Magdi felháborodva tiltakozott, hátat fordított a fiataloknak, és visszament a konyhába. Léptei csattantak a praktikusan drapp járólapon, a bal szemrehányón, a jobb méltatlankodva.

Benedek ellépett Iréne mellől, becsukta a még mindig tárva lengedező bejárati ajtót. Amint kívül rekedt a szürkeség, jó ideig bámulta az üvegen túli lombokat, ahogy tépte őket a semmiből kerekedett szél, majd váratlanul visszafordult.

– Eljössz velem holnap este valahová?

Iréne-t életében másodszor támadta hátba valaki, aki vele szemben áll.

– Te… valóban azt kérdezted, hogy…?

A férfi bólintott. Első ízben mosolyodott el, mióta Iréne belépett a Pointba. A nő beleköthetett volna a zsarolás etikátlanságába, de végül más menekülőutat választott:

– Férjnél vagyok.

Benedek pillantása megrebbent.

– Nem ezt kérdeztem.

Iréne szíve akkorát dobbant, hogy belefájdult a mellkasa, lélegzete kihagyott. Gyűlölte a könyvet, hiába hozott a kiadónak pénzt és ismertséget, sutba dobta volna az őszinte érdeklődésért cserébe.

– Csak nem belsős infót akarsz? – kérdezte vékony hangon.

– Lehet – válaszolta Benedek kurtán.

A nő kifújta a levegőt.

– Oké, de nem biztos, hogy minden kérdésre felelni fogok. Gyere az irodába… hányra?

– Mondjuk hat? És az iroda címére is szükségem van.

Iréne a híd felé fordult.

– Csak átmész Budára, ott vagyunk a téren. Várj… – Elővette a pénztárcáját, és keresett egy névjegyet. Egyetlenegyet talált csak, a papírpénzek között, kicsit szamárfüles volt az egyik sarka. A férfi elvette.

– Iréne Kovats. Hmm. Lehet, hogy tényleg lesz néhány kérdésem…

A nő keze megremegett, önkéntelenül nyúlt a névjegy után, vette volna vissza, elege lett az egészből, nem akart többé sodródni, nem akarta, hogy mások gyurmázzák meg élete formáját. Aztán inkább biccentett a férfinak, és elindult kifelé. A gyerekek futva követték.

– Anyu, ez a pasas tökre hasonlít apura – mondta Susan, ahogy átvágtak a teraszon.

– Ja, csak alacsonyabb – morogta Ned.

– És izmosabb – tette hozzá Susan.

Iréne behúzta a nyakát. Ilija legutóbbi fotóira gondolt, meg a beszámolókra, hogy mivel tölti a napjait. Vérvörös harag lepte el az összes férfival szemben. Nem szólt semmit, csak remélte, hogy a szendvicsében tényleg van szalonna. Dupla adag.

 

***

 

Iréne asztalán kimutatások hevertek, ráadásul a sokadikat olvasta a számítógép képernyőjén. Felnézett a kopogásra. Akárki is volt az, a választ nem várta meg, benyitott. A nő ajka elnyílt – nem egy szerkesztő állt a küszöbön, hanem Benedek, farmerben és fehér ingben, frissen borotválva. A férfi becsukta maga mögött az ajtót; soha nem volt még ilyen kicsi az ügyvezetői iroda, a falak úgy dőltek Iréne felé, hogy fel kellett állnia, mintha dagályban törne a felszínre.

Benedek virágcsokrot húzott elő a háta mögül. Fehér krizantémok.

– Bizarr választás – jegyezte meg a nő önkéntelenül.

– Jól ment az ingemhez. Hallgattam a megérzésemre. Baj?

Iréne megrázta a fejét. A csokor után nyúlt, és beleszagolt – fűillata volt.

– Itt Magyarországon temetővirágként ismerik, de valójában a nyugodt életet szimbolizálja. A vörös krizantém pedig… az örök szerelem jelképe. Kínában.

Benedek megvakarta a tarkóját.

– Már akartam is kérdezni… honnan származol? Az Iréne olyan franciásan hangzik. De tökéletesen beszélsz magyarul.

– Ráhibáztál. A magyar pedig az anyanyelvem. A következő kérdés?

– Lenne kedved sétálni egyet?

Iréne meglepetten ölelte magához a virágot.

– Azt hittem, a könyvről akarsz kérdezni. Exkluzív interjú.

– Milyen könyv?

– Ó. Te tényleg nem tudod, ki vagyok?

Benedek hunyorított.

Iréne a tenyerébe döntötte a homlokát.

– Te jó ég, de hülye vagyok! Akkor… – A férfira nézett. – Akkor miért mondtad, hogy kérdezni akarsz?

– Egy randin mi mást csinálnak az emberek? Kérdezünk, válaszolunk.

– Randi? – nyögte Iréne.

A tér azonnal kitágult, kicsiny kerubok röppentek be a szélesre tárt, magas ablakokon, arany fanfáron játszva a félreértés dallamát. Meglebbent a hosszú függöny, Iréne vállára ült, megsimogatta az arcát, majd aláhullott.

– Na most már kíváncsi vagyok arra a könyvre – szólalt meg a férfi bársonyos hangján.

Iréne a polchoz lépett; roskadozott a kiadványaiktól, volt rajta néhány kötet A két hercegből is. Kihúzott egyet, és a férfinak adta. Benedek hümmögött a címlap láttán – régi óvodás mesékre emlékeztető színes ceruzarajz díszlett rajta: egy szőke és egy barna fiúarc profilból, fejükön korona –, aztán kinyitotta, és nekilátott az olvasásnak, úgy, a kicsiny iroda közepén állva. Iréne önkéntelenül is mellé lépett, a könyvbe kukucskált. Benedek egy szó nélkül végiglapozta. Amikor a végére ért, megköszörülte a torkát, és visszaadta a nőnek.

– Értem, de mi van vele?

Iréne meghökkent.

– Te nem olvasol híreket?

– Nincs időm ilyenekre.

– A telefonodon sincs közösségi média?

– Az életemben sincs.

Iréne szíve megrebbent.

– Azt hiszem, akkor csodásan fogjuk érezni magunkat. Nem akarok többet beszélni erről a könyvről.

Benedek elmosolyodott.

– Benne vagyok.

Iréne vízbe állította a krizantémot, még egyszer beleszagolt, aztán kilépett az irodájából. Intett a néhány kollégának, aki még dolgozott, majd kiment, és elindult lefelé a lépcsőn. Benedek egy lépéssel lemaradva követte.

– Miért adtad ki nekünk azt a vacsorát? – kérdezte a nő. – Amit a gyerekeim elejtettek.

Iréne körül lazább lett a levegő – a férfi már nem volt közvetlenül mögötte –, megtorpant és megfordult. Benedek több lépcsőfokkal feljebb állt, fölé tornyosulva.

– Mert megtehettem. És mert tudom, hogy tényleg gyakran jártok oda. Fontos az elégedett vevő.

– Ennyi?

– Véletlen alakult úgy, hogy elhívtalak. Hetek óta gyűjtöm a bátorságot, hogy megszólítsalak.

– Ó.

A férfi lejjebb lépett a lépcsőn, egyenesen a nő elé. Nem hasonlított pilótára, nem hasonlított Ilijára sem. A megelevenedett lehetőség volt, a valóság, talán az igazság, és Iréne mind a hármat akarta, annyira akarta, hogy a keze is ökölbe szorult. A férfi elnézően mosolygott.

– És igazam is volt az óvatossággal. Tüskés vagy, mint egy sündisznó.

– Talán okom van rá.

– Mind takargatunk valamit.

Iréne félrebiccentette a fejét.

– Te mit?

Benedek elvigyorodott.

– Talán én írom álnéven ezeket a kínos meséket.

Iréne elnevette magát. Megfordult, és folytatta az utat lefelé a lépcsőn, a válla felett szólt vissza Benedeknek:

– Történetesen ismerem a szerzőt, de jó próbálkozás volt.

Felbaktattak a férfival a Gellért-hegyre. Öt perc séta után máris belátták a Dunát és fél Pestet.

– Gyönyörű helyen dolgozunk – jegyezte meg Iréne, ahogy a korláthoz lépett, tekintete a Point teraszát kutatta a folyó túloldalán. Rátámaszkodott a kőkerítésre, haját az arcába fújta a szél. A férfi melléállt, hátát támasztva a korlátnak. A nő tekintetét kereste.

– Nincs karikagyűrűd – mondta.

Iréne ösztönösen nyúlt a gyűrűsujjához.

– Elváltál? Vagy özvegy vagy?

A nő is megfordult, szintén a kőnek dőlt, a Dunának háttal.

– Egyik sem.

– De nem élsz a férjeddel.

– Nem.

– És nem is szereted?

Iréne keresztbe fonta a karját, és felnézett a Szent István-szoborra.

– Valóban kérdezel – jegyezte meg.

Benedek a keze után nyúlt. A nő testében ötezer idegvégződés robbant, csak érzett, nem gondolkodott, akkor sem, amikor a férfi ellökte magát a kőkorláttól, és magával húzta. A mellkasában mintha léggömböt fújtak volna; lebegett a megkönnyebbüléstől, hogy valaki arra vágyik, az ő bőrét érintse, hogy Benedek vágyik erre, hogy egy férfi végre azt adja neki, amiről álmodik.

– Ha megint szeretnék veled találkozni, igent mondasz? – kérdezte Benedek, ahogy tovább sétáltak az ösvényen.

A nő néhány másodpercig szótlanul nézett a férfi arcába, azon merengve, korábban miért nem tűnt fel neki, mennyire jóképű.

– Nem is ismerlek.

– De szeretnél megismerni?

– Igen.

– Nos, Iréne, én is. És éppen azért tettem fel ezt a kérdést, mert minden fronton lepattanok rólad. Ha fejezzük be itt és most, akkor inkább mondd.

Iréne belül nevetett. Kívül elmosolyodott.

– Nem – mondta. – Szívesen mesélek magamról, ne érts félre. Csak… magamnak való alkat vagyok. Mindenesetre… van két gyönyörű gyermekem, a fiút úgy hívják, Ned, a lányom neve Susan. Néhány éve élünk Magyarországon, eleve kiadóvezetőnek jöttem ide, régebben én magam is írtam meséket a gyerekeimnek. Mire vagy még kíváncsi?

Benedek megállt. Még mindig kézen fogva sétáltak, így Iréne is megállt vele együtt, vákuum keletkezett közöttük, húzta őket egymáshoz közelebb.

– Nem tudom – suttogta a férfi. – Őszintén szólva, legszívesebben… Olyan rég voltam randevún, elfelejtettem, hogy kell ezt.

Iréne beleszédült a ki nem mondott vallomásba, közelebb hajolt a férfihoz, ám ekkor egy kisfiú suhant el mellettük rollerrel, tönkretéve a pillanatot. A nő megköszörülte a torkát.

– Mert? – kérdezte.

– Mit mert?

– Miért voltál rég randevún?

– A munkám nem épp családbarát.

– Az éttermi meló? – csodálkozott el a nő.

– Sok órát dolgozom, inkább az a probléma.

– De most itt vagy.

– Elkéredzkedtem.

– Nem te vagy az üzletvezető?

Benedek felnevetett.

– Nem.

Megfogta Iréne másik kezét is. Hirtelen nagyon közel kerültek egymáshoz, Iréne legutóbb Ilijához volt ilyen közel, s annak is mi lett a vége, méghogy vége, sosem rázza le magáról a történteket, erről a férfiról sem tud semmit, még a vezetéknevét sem.

Megrezzent a telefonja. Soha nem érdekelte, ki keresi, amikor elfoglalt volt, de ezúttal belekapaszkodott a kibúvóba. Kiszabadította kezét a férfi markából, és a farzsebéhez nyúlt, már oldotta is ki a mobil képernyőzárát. Ismeretlen profiltól kapott üzenetet, egy gomba alakban terülő sárga felhő piktogrammal jelölve.

Elsápadt.

Az élete robbant fel éppen.

Összeszorította a száját. Mintha nem is látta volna Benedeket, körülnézett, aztán fogta a telefonját, és belevágta a legközelebbi kukába.

– Mennem kell – hadarta a férfinak, és elrohant.

– De Iréne – nyögte Benedek. A kukához ugrott, és kihalászta a mobilt, megkereste az utolsó üzenetet, aztán a saját készülékéhez kapott, és indított egy hívást.

– Bálint? Akció van, szervezd a csapatot. Fegyveres konfliktus várható.

 

***

Iréne sikítva suttogta a neveket. A valódi neveket.

– Itt van? – kérdezte Ned. A szobájából lépett elő, fehér bőrén, keskeny orrán halálmaszkként feszült a fekete keretes szemüveg.

Iréne arcáról jeges vízként ömlött le a megkönnyebbülés, ahogy meglátta a fiát.

– Nem tudom.

– Mennünk kell?

– Vesna itthon van?

A vécétartály hangosan ürült, Iréne lánya vágta ki a mosdó ajtaját.

– Most? – kérdezte.

– Azonnal – válaszolt Iréne.

– Még hozom a könyvemet.

A szőke lány berontott a szobájába, mire visszaért, hátán zsákkal, kezében vastag kötettel – Az idő nyomában –, bátyja már cipőben, kabátban állt az előszobában, hátán szintén táska. Iréne a komód legfelső fiókját rántotta ki, óriási köteg pénzt markolt fel, és Ned mellkasának nyomta.

– Úgy félmillió lehet. Tudod a dolgod.

– A titkos telefont elraktam. Nincs nálam sem a pénztárcám, sem a mobilom.

Iréne bólintott, és a lányára nézett.

– Az enyém az íróasztalon van – mondta Susan. – A digitális órám is.

Iréne olyan erővel vonta magához a lányát, hogy az feljajdult. A nő eleresztette, és a fiát ölelte meg.

– Tudjátok a címet, ugye? Nagyon vigyázzatok magatokra. És ne fussatok. Ne nézzetek hátra. Ves… Susie, olvasd a könyved. Ne hívjatok, majd én megtalállak titeket!

A két gyerek komolyan bólintott, feltépték az ajtót, és kisiettek.

Iréne az előszoba falának dőlt, és összeroskadt. Üres volt a feje, kitöltötte a semmi. Sokáig kitöltötte a semmi. Végtelenné nyúlt a ragadós idő, beszivárgott a szemzugán, a hallójáratain, a hajszálai gyökerein, be a fejébe, és elnémított minden képet. Maga sem tudta, fél óra volt vagy fél nap, mire beletolakodott egy gépfegyver sziluettje, egy MP5K, agresszíven emlékeztetve rá a nőt, hogy dolga van.

A kéz, mely felrántotta a padlóról, erős volt és kíméletlen. Iréne mosolygott, és megnyalta az ajkát.

– Hát itt vagy – duruzsolta.

A kopasz férfi állt vele szemben, akit várt, fekete farmerban és fekete kötött kardigánban, derekáról fémlánc lógott. Szeme is fekete volt; nemcsak szembogara, hanem írisze is, a halál színe, a halálosztó színe, de Iréne kizárt minden egyéb lehetőséget, és megparancsolta a mosolyának, hogy maradjon.

– Hol vannak? – ugatta a kopasz férfi.

– Egyedül vagyunk – mormolta a nő, és kidüllesztette a mellkasát. Keble a férfi pólójához ért a nyitott kardigán két széle közt, a férfi szörcsögve szívta be a levegőt.

– Ribanc – köpte, és térdét a nő combjai közé fúrta, nekiszorította a falnak.

Iréne félig lehunyt szemmel nézett fel rá.

– Tudtam, hogy eljössz – mondta neki.

A férfi lejjebb húzta a gépfegyver csövét a nő homlokáról, végig az arcán, majd a nyakán. Lehajolt, és száját a nő ajkára tapasztotta, Iréne nyögdécselve csókolta vissza.

Mellettük a lakás bejárati ajtaja nyílt, és egy alacsony, szívós férfi lépett be.

– Főnök…

– A folyosón kéne őrködnöd, Dragan! – csattant rá a kopasz, és mérgében megmarkolta Iréne mellét. Ugyanebben az egy pillanatban történt minden.

Kivágódott újra az ajtó.

– Tedd le a fegyvert!

– Add meg magad!

– Feküdj a földre!

Az alacsony zsoldos hasra dobta magát.

A kopasz férfi az ajtóra célzott.

A küszöbről egy ismerős ugrott be a lakásba, és ütötte ki a kopasz Branko kezéből a fegyvert. Még a kommandósok éjszín szerelékében is tengerészgyalogosnak tűnt.

Benedek mögött hárman robbantak be a lakásba, az egyik a zsoldos hátára térdelt, a másik Brankót fogta le, a harmadik Nenad hálószobájába rontott be.

– Nincsenek többen – szólt oda neki Iréne.

A harmadik kommandós visszanézett a nőre, majd ellenőrizte a másik két hálószobát és a nappalit is, odabiccentve a főnökének.

Benedek otthagyta Brankót, és Iréne-hez lépett. Arrébb húzta, be a nappaliba.

– Jól vagy? Nem történt bajod?

A nő Benedek nyakába borult. Jó ideig nem szólt semmit, kapaszkodott, kapaszkodott az életbe, mert maga sem tudta, Branko mit tett volna vele, ha Benedek nem ér ide időben, hiába volt stratégiája, hiába tudta Ilijától, hogy Branko megerőszakolni szereti a nőket, hogy neki az az öröm, ha azt veheti el, amit nem adnak, ezért megúszhatja, ha tetteti a vágyat, de tudta, hogy ez nem elég, hogy attól még megölheti, vagy ami még rosszabb, megkínozhatja, hogy hol vannak a gyerekek, Iréne gyenge volt, mindent elárult volna…

– A gyerekek? – kérdezte Benedek.

Iréne elmondta.

A férfi azonnal rávágta:

– Megyek értük.

– Maradj itt.

– Intézkednem kell, Iréne. Vagy Irena. Melyiket szereted jobban?

A nő halványan elmosolyodott.

– Maradjak Iréne. Ugyan hazugság, mégis igazabb, mint aki előtte voltam.

A férfi kesztyűs kezével lefejtette magáról a nő karjait, és levezette az utcán álló TEK-dzsiphez.

– Majd bent beszélünk – mondta neki, miközben a nő beült. – Lesznek kérdéseim.

Iréne tekintete fogva tartotta.

– Hát nem tudsz mindent? – kérdezte a nő.

Tovasuhantak az autók, a fák, majd egy barátságos kis irodában találta magát, mustársárga, kopott, retró fotelben, ahol lerúghatta a cipőjét, és felhúzhatta a térdét, és hátrahajthatta a fejét. A nyugalom ült mellé, a karfán henyélt, hangoskönyvként suttogta jövője történetét, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Az utolsó mondat kézzel tapintható volt, a nő arcát simogatta.

– Iréne, ébresztő. Ne haragudj, mielőbb túlesünk ezen, annál jobb.

A szobában sötétség ólálkodott. Benedek fekete, sokzsebes egyennadrágban és fekete, kerek nyakú pólóban guggolt Iréne előtt, arcára kósza árnyékot vetett az ablakon beszűrődő közvilágítás. A nő kinyújtotta a kezét, és kisimította a férfi tincseit a homlokából.

– Nem értek semmit – mondta. – Ha nem tudtad, ki vagyok, hogy kerültél oda?

A férfi megfogta a nő kezét. Felállt, és talpra húzta Iréne-t.

– Mindent megmagyarázok, de előbb hadd kérdezzünk mi.

Tárgyalótermek, várakozás, fapaneles burkolatok, várakozás, kétirányú tükrök, várakozás, új útlevelek, várakozás. Nem. Még egyszer nem. Iréne mellkasát megkeményítette a dac, izmai sziklává tömörödtek.

– Benedek, nekem semmi titkom nincs. Ott van az aktám, benne van minden.

– Nem olvastam az aktádat. Kihalásztam a szemetesből a telefonodat, és lenyomoztattam Vujičićet, aki az üzenetet küldte neked, követtelek, hívtam a fiúkat, közben tudtam meg, hogy benne vagy a programban, és hogy mi az igazi neved.

Ezüst szikrák lepték el a levegőt.

– Akkor te… akkor nem…

Benedek magához húzta Iréne-t, és átölelte a derekát.

– Nem – mondta mosolyogva. – Más dolgom volt a Pointban. Az is munka, igen, de másféle.

Elfolytak a végtagjai, összeomlott a férfi karjaiban, szorította a homlokát a férfi mellkasának, küzdött, hogy ne veszítse el az öntudatát. Nyögés tört fel a torkából, a szemgolyója mögé csusszant, és zokogásként buggyant ki az orra mellett a könnycsatornán. Remegő vállal, zakatoló mellkassal bőgött, sírt, üvöltött.

– Ilija… a férjem… hazudott, attól a pillanattól fogva, hogy megismertem. Hazudnia kellett, mert csak így élhettem túl. A szemembe mondta, aztán eltűnt. Elkapták, lecsukták, de megtalálta a megfelelő embert, hogy infót juttasson ki… megüzente, hogy mivel foglalkozik, és hogy menekülnünk kell, Branko üldözi egy munka miatt, és hogy, akik lecsukták, azok rám és a gyerekekre vigyázni fognak, és…

– Mert? Mivel foglalkozott?

Iréne könnye épp oly hirtelen apadt el, mint ahogy megindult. Felnézett a férfira.

– Bérgyilkos volt.

A csendet Benedek hangja törte meg:

– Szereted?

– Szerettem. Majdnem öt éve történt, és azóta nem tudom eldönteni, hogy helyesen tette-e, hogy hazudott. Óriási veszélynek tett ki nemcsak engem, de a gyerekeit is. Meg lehet az ilyesmit bocsátani? Ugyanakkor… neki is joga volt a szerelemhez, a családhoz. Hiába hagyta volna abba, a múlt mindig üldözte volna, akkor is menekülnie kellett volna.

– Ez igaz – bólintott Benedek. – De ő is kérhetett volna védelmet. Az Interpolhoz kellett volna fordulnia.

– Akkor is életfogytiglant kapott volna.

– Nem hiszem. Manapság kifejezetten kedvező vádalkuk születnek. Persze pocsék eljárás lett volna, de csak annyira, mint amin te egyedül mentél át… a gyerekekkel.

– Jól vannak? Nenad és Vesna?

Benedek bólintott. Két kezébe vette a nő arcát.

– Nagyon ügyesek voltak. Sok átszállással, kerülő úton mentek a védett lakásba, külön-külön.

Benedek a nő arcát simogatta, Iréne keze a férfi derekára csúszott.

– Ilija megtanított minket lőni – suttogta. – Azt mondta, a sportlövészet a hobbija. Amikor elutazott, akkor a fedősztori mindig ez volt… Egy dolgot nagyon megtanultam tőle. Hogy amikor célra tartasz, akkor ellazulsz, nem lehet úgy lőni, hogy beszívod a levegőt, nem lesz pontos a találat. Szóval akkor kell lőni, amikor kifújod a levegőt.

A férfi elgondolkodott.

– Tulajdonképpen igen – bólintott aztán. – Akkor kell, amikor kifújod a levegőt.

Mind a ketten mély lélegzetet vettek.