A szív fölé, a logó alá

Sokat késett idén a tavasz, még alig két hete is fagyos föld kopogott az ember lába alatt, most meg szinte égeti a nap az ember hátát, ha nem árnyékban dolgozik. Egyszerre virágzik a hóvirág meg a krókusz, és ha elég jó szeme van az embernek, akkor már felfedezheti az árokpartokon az ibolya bimbóit is.

A málna is megugrott, a tavalyi fürtök helye alatt ott duzzadnak az élénkzöld kis rügyek, Karcsi most azokkal bajol, vágja le ferde metszlapot hagyva, hogy ne álljon meg rajta az eső. A tiszteletes asszony kölcsönadta a saját metszőollóját, mert a Karcsiét életlennek találta, roncsolja a szöveteket, azt mondta, és hogy tessék rendes szerszámot használni. A tiszteletes asszony fiatal, olyan harminc lehet, de Karcsi nem mer röhögni, hogy milyen szerszámot használna szívesen, úgy általában mi jut eszébe erről a szóról, hanem hátat fordít, úgy vigyorog, tapossa le a munkavédelmi bakanccsal a már letermett vesszőket.

Igazából nem a málna végett jöttek, hanem pakolni a köveket, mert a tiszteletes asszony férje, az asztalos, kitalálta, hogy teraszt fog készíteni, ahhoz kellett megtisztítani a terepet, kiemelni a végre megmutatkozó hagymásokat, kitakarítani a fűszernövényeket, feldarabolni és a komposztra hajítani a magát megadó levendulát. A szomszéd, aki megállt az ocsmány palakerítés mellett, azt mondta óvatosan a házaspárnak, hogy felesleges ennyi pénzt és energiát beleölni a kertbe meg a házba, úgyis elhelyezik őket máshová, pár év múlva, és akkor minden, amit csináltak, itt marad, haszontalanul. Az asztalos csak mosolygott, a tiszteletes asszony meg kihozott egy albumot az előző szolgálati helyek képével, aztán megmutogatta: ilyen volt, ilyen lett. A szomszéd bólogatott, elismerően füttyentett, mert látta, hogy ezt várják tőle, aztán megjegyezte, hogy ha lehet, szüntessék meg a borostyánt a telekhatáron, mert már elege van abból, hogy a levelet átfújja hozzájuk a szél. Az asztalos elkomorodott, a felesége pedig azt mondta, hogy ez természetes, akármikor letépik, amikor csak szeretné, csakhogy a pala rákkeltő, és akkor rá kell szegelni valami nádpallót, hogy szebb legyen. A borostyán amúgy is örökzöld, nem kell utána takarítani a leveleket. A szomszéd hazament, az asztalos pedig előkereste a telefont, föltette a szemüvegét, és felhívta az első kertépítő számát az arany oldalakon.

Karcsi főnöke örömmel ment ki terepszemlére, egyetlen napot kért, hogy mindent megoldjon, egy pillanat alatt veszik ki az öreg fákat, egyengetik a talajt, már kint is volt a térkő, épp akkor emelték le a teherautóról valami furcsa kis szerkezettel, amit Karcsi nem ismert. A málna metszése menet közben merült fel, a tiszteletes asszony nem szeretett hajladozni, csak az elismeréseket bezsebelni, amit a lekvárért meg a szörpökért kapott, így aztán akadt tennivaló két-három napig a munkás számára. Igaz, hogy így kimaradt a láncfűrész-kezelő tanfolyamról, de ott megígérték, hogy igazolják neki a jelenlétet. Antiék, akik mellette ültek az iskolában (két megtermett, jó negyvenes, alig fértek meg hárman egy padban, le nem vette a kabátot senki, hogyisne, még elviszi valaki, egyforma volt az egész csoportnak, a kegyes szívű önkormányzat logójával) aláírtak helyette bal kézzel, pedig jobbal is alig tudtak, eszébe sem jutott számolni senkinek, így aztán nem tűnhetett fel a hiány. Antiék már sehol sem kaptak munkát, Karcsit barátságosan hátba verték a kocsmában, amikor összefutottak, és azt mondták, hogy ne búsuljon, hogy a tulaj elveszi a felét, marad így is épp elég.

Karcsi tehát napokig a főutca melletti telken dolgozott, vágta a borostyánt, a létra billegett a kerti tó felett, azt is a tiszteletes asszony ásatta, tavalyelőtt, amikor ide kerültek, de akkor még valaki mást vettek fel, aki azóta meghalt. A kövek szépen bemohásodtak, az árnyékos részen elburjánzott a páfrány, a most virággirlandokat lengető mogyoró alját benőtte a nyári ibolya. Ilyen senkinek nem volt a faluban, azt az előző szolgálati helyről hozta a tiszteletes asszony, akinek a férje szívta a fogát, hogy már megint valami új vállalkozást kell kiépíteni. Most is morgott, az ebéd miatt, mert a tiszteletes asszony temetett, a férj meg éhen maradt, a tiszteletes asszony (neki Margó) megjegyezte, hogy elég baj, hogy diétáznia kell. Az asztalos azt dörmögte, hogy nem ehet liszteset, de a kocsonyát, azt például nem tiltja semmi, lecsúszik kenyér nélkül is. Az asszony bevonult a házba, letette a posztókabátot, lecserélte biztosan a vastag, fekete ruhát, aztán kinyitotta a konyhaablakot, onnan gomolygott elő a palacsintaillat, ki a kertbe, eltalált Karcsihoz is, aki a Leier téglakövön ülve eszegette a két vastagra szelt kenyér közé helyezett tegnapi oldalast. A felesége pakolt neki savanyúságot egy kis műanyag dobozba, olyan hordóba dobálósat, ami nyersen marad, attól olyan egészségesek, meg persze a pálinkától, de ezt a munkás csak magában tette hozzá. A tiszteletes asszony kiment Karcsihoz, melegítőben volt, teljesen úgy nézett ki, mint egy ember, két papírvékony túrós palacsintát hozott, és Karcsi azt mondta, nagyon kedvesen, hogy ő is inkább a kocsonyát, ha lehet. Az asszony felkacagott, visszafordult a konyhába valami tegnapi maradékért, és Karcsi mellé tett egy polifoam lapot is, hogy inkább üljön át arra. Másnap elhozta a napköziből a saját gyerekével Karcsikát, nézett nagyot a tanítónő, hogy micsoda Benetton-reklám, és a két kiskölyök az árokban jött végig hazafelé, száraz volt az árok, napok óta nem esett, és a tiszteletes asszony arcáról nem kopott le a szinte állandóan ott uralkodó derű. Itthon még olvastak a gangon, amíg az asztalos áttanulmányozta a népújságot, aminek újabban hírlap a neve, a gyerekek aztán legóztak, és végül koraeste lett, Karcsi ügyetlenül megállt a küszöbön, hívogatta a fiacskáját, akinek nem akarózott hazamenni. Harmadnapon Anti unokája az iskolában pofon verte Karcsikát, hogy barátkozzon inkább azzal a nyúzott, fehér patkánygyerekkel, Karcsika vérző orr-ral tiltakozott, és bizonyságképpen nyakon vágta a tiszteletes asszony fiát, korához és az eddig elszenvedett bánásmódhoz képest tapintatosan, hogy ne essen baja, de a kisfiúnak így is taknya-nyála összefolyt; aztán majdhogynem rendben volt minden, kivéve persze, hogy Karcsi negyednapon, amikor már tényleg alig volt mit csinálni a kertben, levetett baseballsapkában, tekintetét a földre szegezve bocsánatot kért, idegesen, aztán végiggereblyézte az amúgy is tiszta területet.

Nunc dimittis servum tuum, mondta réveteg mosollyal a tiszteletes asszony, és Karcsi azt válaszolta, hogy elnézést, de ezt nem érti. Szanszkritul beszélt hozzám, vagy valami ilyesmin, dúdolta bele a saját asszonya arcába később ezt a félmondatot a férfi, amit valahogy megjegyzett, érdekes dallama van, beletette a vattadzseki zsebébe az ezrest, amit dugiban kapott, a szív fölé, a logó alá. A tiszteletes asszony azt mondta, ebből vehet nőnapra virágot a feleségének meg a kislánynak, és válasszon nyugodtan a kiásott hagymákból is. Majd hívják a fővállalkozót, mondta az asztalos is, aki az ezresről nem tudott, és már nyitotta ki az utcaajtót. Karcsi kitolta a zörgős biciklit, ajánlotta magát fűnyírásra, fákat metszeni, lemosó permetezésre, illedelmesen elköszönt, és közben azt gondolta, hogy szakadt volna anyátokba az a smucig fejetek, meg hogy másnap estefelé azért visszajön, és bedobja a postaládába a nevét meg a telefonszámát. Hamarosan megjelent a főnöke is, próbált nem a gyepre parkolni az utcán, őt a verandára is beengedték, ott kérdezte meg, mi legyen az áfával, és az asztalos azt válaszolta, hogy mi lenne, becsületes magyar ember ő, hát ki a francnak kell a számla, felezzenek.