Három-négy halál, jelenben, jövőben

„Más szin a napfény vendég-máza,
a nap a színek piktora mind:
fekete bellül a földnek váza,
nem a fény festi a fekete szint
karcsu sugárecsetével
nem:
fekete az anyag rejtett lelke,
jaj,
fekete, fekete, fekete.”

Babits Mihály

Ők alkotják a fekete golyók halmazát, a másikat. A másikat, ami a nem-én. Az én a fehér golyók halmazába tartozik. Nincs átfedés. Végtelenül itt vagyok, örökös jelenben, a fehérek között.

– Edd meg a paprikás krumplit, különben úgy jársz, mint a Petruska Csilla! – jön a megvilágító erejű szülői tanítás.

– Bezzeg, anyám, ti örökké fogtok élni a faterral! A paprikáskrumplitól.

Tudok én mihaszna lenni, ha itt ez az elvárás. Nem akarja a gyomrom bevenni ezt a sok okosságot. A paprikáskrumpli meg már a fülemen jön ki. Főleg így szent reggelen, a születésem napján.

„Mint a Petruska Csilla.” Petruska Csilla vidám kislány lehetne. Most talán valami elfekvőben dekkol, de erről mi, éppen felsőtagozatba lépők, nem igazán tudunk. Tovább gurulunk majd fehér golyóként, és a kósza hír csak négy év múlva válik jelen bizonyossággá, amikor mi, szerencsések elkezdjük a gimnáziumot. Az általános iskola végeztével szétszóródott közösségünk először éppen Csilla szeptemberi búcsúztatóján jön majd össze. Nagyon vidám lesz a temetés, örülünk egymásnak, nehezen leszünk úrrá önkéntelen vigyorgásunkon ezen a szomorkás szertartáson. Kit érdekel itt már Csilla? Ekkor majd úgy lesz, hogy éppen négy éve látjuk utoljára. Mindenki nő fél métert, talán még Csilla is, pedig az egész felsőtagozatot kómában tölti egy kórházi ágyon. Ahogy majd ekkor megtudjuk.

Azt mondják most is meg akkor is, ilyen az agydaganat. A nagyagy kipurcan, de a test egy ideig még burjánzik tovább.

Kit érdekel ekkor már Csilla? Már mind megváltoztunk. Mások lettünk. Véglegesített fehér golyók. Minden más lett, még a halál is, a fekete golyók birodalma.

Most tehát, még négy évvel ezelőtt, éppen karácsony lenne, a szeretet, a család, és leginkább a kiscsákók ünnepe, de anyám paprikáskrumplijától annyira felmegy bennem a pumpa, hogy elkezdek agyalni. Mi ez az egész Csillával?

Ötödikben jó két tucatnyi gyereket összeválogatnak az „elit”, orosz tagozatos osztályba. A lányokat ekkoriban még inkább az élet zavaró tényezői közé sorolom, de Csilla egészen más. Mozgékony, sőt, szeleburdi lányka, s ami a fő, még hozzám is kedves, pedig csak a néhány egyszerű srác egyike vagyok, aki besikeredett a válogatott csapatba. Csilla a bizalmába fogad, ahogy én is őt. Fura kölyök vagyok, vagy tudom is én. Melósivadék, mégsem gyökér. Az bennem a furcsa, hogy nincs bennem semmi furcsa. Mondják, minden ember egyedi, különleges. De én nem. Én pont olyan vagyok, mint bárki más. Fehér golyó. Persze különc, mint mindenki. Az osztályunk huszonhat különcből áll, és nem értékelik a hallgatagságom, ahogy azt sem, hogy soha nem tanulok. Azt viszont igen, hogy megmondom a tutit, ha a nagyvilág dolgairól van szó – feltéve, hogy nem tananyag.

A másik lényeg, hogy Csilla imádja a gömbjeimet, amelyeket a többi lány snassznak tart. Óvatlanul elkotyogom, hogy a nagybátyám hozta, aki már ült is. Én erre büszke vagyok, de ezt nekik nem szabad megérteni. A fiúk meg csak az értelmes játékszereket értékelik, mint mondjuk a csapágygolyó. Annak súlya van, és gurul, ahogy kell. Egyébként a golyózás sem jön szóba az észjátékok mellett, mint például a snóbli vagy gombfoci.

Említett nagybátyám priuszosként a Mahartnál köt ki, ahol sokat lehet gürizni kevés pénzért. Valami ferdeszemű matróztól csencseli a golyókat. Baoding balls, vagy micsoda. Csak évtizedek múlva jövök rá, hogy az enyéim selejtesek, és arra is, hogy ez nem oszt és nem szoroz.

Párosával illenek egy tenyérbe, de ha ügyesen babrálsz az ujjaiddal, két-három fehérrel is körözhetsz egy fekete körül. Mellesleg engem se nagyon köt le ez a bárgyúság. A fekete úgyis csak áll mozdulatlanul a tenyered közepén, némán, a fehér kereng körülötte és finoman cseng-bong. Mint egy icipici, forgó glockenspiel. Csillát elbűvöli. Ha Csillát nézem, engem is. Persze úgy teszek, mintha mégse, de látom és hallom, nem is a gömbökből, hanem Csilla tenyeréből, a pórusaiból árad a vibrálás…

Valami baj van ezzel a lánnyal. Csak a gyagyásokat érdekli ez a távolkeleti vacakság. Csikung golyó! Van belőle egy egész tucat. Fekete és fehér, de ha gurigázni akarok, arra csak a fekete alkalmas, annak súlya van.

Csilla jó fej, mondom, már amennyire ez egy lánytól elvárható, belemegy ebbe a játékba is. Gurul a golyó ide, gurul amoda, és csak nem sikerül a kockakő repedésébe csalni.

Aztán hopp, ügyesek voltunk, helyén a golyó, mozdulatlan, a játéknak vége, Csilla, nyertünk!

− Tudtad, hogy fekete szín nem is létezik, te kuka? – csúfolódik a kis hebrencs. – A fekete a színek hiánya, tehát semmi. Egy nagy semmi. A fehér viszont az összes többi színt magában foglalja. A fehér a teljesség, a színskála középpontja. A fehér a van. A fekete a nincs. A fehér golyó az igazi. Csilingel. Érzed?

Olvastam erről, hogyne, mindent elolvasok, amit a könyvtárban hajlandók egy ötödikesnek kikölcsönözni. Valami Heribert Illig rinyál a színekről. Az egész egy marhaság…

Most négy éve Csillának már szeptember elején furcsaságok mutatkoznak viselkedésében. Eleve szokatlan, hogy az osztályunkba kerül, ahol az anyja tanítja a matekot és a fizikát. Hallunk ilyen esetről, amikor a gyerek oda jár iskolába, ahol valamelyik őse tanár, elvégre az egész család a környéken lakik, de ilyenkor a pártatlanság látszatának megőrzése végett elválasztják őket, a szülő nem taníthatja a gyerekét. A tanárok így is figyelembe veszik, hogy kolléga gyerekéről van szó, de mégis. Kisváros lévén, ez megy mindenhol, a pedagógusok javarészt ismerik egymást, tudják, ki kinek a fia-borja, és megkülönböztetett figyelemmel kezelik a másik gyerekét. Az igazi poén persze az, ha a két szakmabéli éppenséggel utálja vagy lenézi egymást. De az egy másik történet.

Mondom, a kislány már a tanév elején fura. Óra közben ki-kiszalad az anyjához, és megpuszilják egymást. Sokszor a füzetével is odasiet, anyuka megdicséri, Csilla meg kacarászva ugrabugrál vissza a helyére. Imádom, ahogy copfjai repkednek a világoskék masnikkal. Elképedve nézzük. Ekkoriban hátratett kézzel kell ülni a padban, csak akkor mozdulhatsz, ha kezedet feltéve jelentkezel. Akkor állhatsz fel, ha felszólítanak. Ilyenkor persze kötelező, mint a seregben: ami nem tilos, az kötelező és viszont, ami nem kötelező, az tilos. Az iskolai élet nem játék, hanem elsősorban az előírások betartását jelenti, minden más, például az ismeretek elsajátítása, csak ez után következik. „Jó-sze-ren-csét!”, harsogjuk az előírás szerint, ha tanár bukkan fel. Tartásunk tisztelettudó, arcunk ragyog, mintha a megváltó közeledne. Öltözetünk egyenköpeny, gallérunk alól a vörös nyakkendő nemcsak úgy lelóg, hanem szabályosan megkötve, két szára a házirend szerinti legtermészetesebb szögben széttárva hirdeti pártunk és államunk nagyszerűségét.

A kislány meg csak úgy kifutkos a tanári asztalhoz, mint az óvodában. Mintha állandóan anyák napja lenne, vagy mittudomén.

Nem tudjuk, amit az édesanyja már igen. Csillának feltehetően csak néhány hete van hátra a szellős szeptemberi osztályteremben, a még dúsan zöldellő, parkosított városrészben, meg úgy egyáltalán a látható, hallható, tapintható világon. Bár a sejtjei még ki tudja, meddig nyílnak és zárulnak tovább, mint a napsugarat lélegző virágszirmok, az univerzum ezen térfogategységében ő maga mégsem lesz már itt többé. Mert bár a test, ha táplálják, fenntartja biológiai funkcióit, az agy a benne növekvő daganattal végleges kómába roskad, az értelem kihuny, a tudat alámerül.

Nem, egyáltalán nem vagyunk tisztában a tényekkel. Még négy évvel később, a temetésen is igyekszünk félvállról venni a helyzetet. Mert hogy is van ez? Tizenöt éves, akár csak mi, akik éppen egy fokkal magasabbra pattanunk az életben, a középiskolába – ő meg halott? Ekkor derül ki számunkra, hogy a két szülő – az apa is matek-fizika szakos – évekig csak ezért dolgozik. A háttérben, gyermeki önfeledtségünket kímélve, Csilláért még négy évig folyik a reménytelen küzdelem. A kórházban SZTK-alapon tölthető idő hamar véget ér, külön fizetnek az ágyért, a felügyeletért, az ápolásért. A táplálást maguknak kell megoldaniuk, mert a hivatalos módszerek határideje lejárt, a kórházban nem fogják életben tartani. Naponta főznek lányuknak, aki már félig sincs jelen. A normál étrend diétás változatát, húslevest, fasírtot, főzeléket, pörköltet, süteményt, amit szokás, aztán mindent ledarálnak, pépesítenek, és szondán át juttatják gyermekük emésztőrendszerébe.

Csilla, te most fehér vagy, vagy fekete? Csilla, így készül az ébenfekete?

Semmit nem tudunk, csak azt, hogy Petruskáné nagyon szigorú. Oda se neki, a számtantanárok ilyenek. Állandóan hármast kapok, hanyagságért, nyilván, pedig ő tudja a legjobban, hogy biztos induló vagyok a matekversenyen.

Most megérthetnénk, milyen is az élet (a halál), de hárítjuk. Itt kellene, hogy legyen, éppen úgy, mint te vagy én, és négy éve halott. Akkor már inkább paprikáskrumpli karácsonykor is.

Ők az éjszínű halmazt alkotják, a másikat. Mi itt, a jelenben teljesen különbözünk. A fehérek közé tartozunk. Nincs átfedés.

Később, mint rendesen, a helyzet csak fokozódik. Sorban jön a többi, aztán elgurulnak a sötétbe, ahogy általában. Mi, fehérek, bezzeg soha. Nekünk mindig sikerül móresre tanítani a kaszást. Lébecolunk hetykén, félúton a jajdeédeskisbaba és a zárórahölgyeimésuraim között. A fehér golyók halmazában mindenki teszi a dolgát, műveli a mesterségét. A tanár tanít, a költő költ, a gyilkos gyilkol, a halandó meghal. Isten megbocsát – ez a foglalkozása.

Kezdetben zizeg a semmi, míg csak középre nem gurul az Isten. Alatta az ember, aki(t) a saját képére és hasonlatosságára. Aztán az Ember félig-meddig kiküszöböli istent. Begurul a humanizmus. Ilyen humanizmus, amolyan humanizmus. Ma már minden megvan. Minden, tehát semmi.

A természet viszont, akárha istentől van is, nem humanista. Nem ismeri a tréfát. Nincs kibúvó, eldől az egész fehéren-feketén.

Tizennyolc évesen is fehér golyóként bolyongok a nagyegyházi akna sötétjében. Egy héttel a baleset után már nyoma sincs hullaszagnak, minden a megszokott. A fejeden alig áll meg a kobak, annyira süvít a mesterséges szél a fokozott szellőztetés miatt, a melósgönc átázva. Ezek a bányák nagyon vizesek. A főte miden eresztékéből csorog valami, vacogsz a huzattól a félhomályban, pedig odakint dagonyázik az augusztusi nyár. Lábadon klaffog a gumicsizma, és fel vagy aggatva, mint egy karácsonyfa: a műanyagkobak a kilós fejlámpával, hol előre bukik, hol oldalra, egyik válladról lóg a böhönc akkumulátor, a másikról a monoxidmegkötő készülék, egyikből sem kímélték az anyagot. Fürge vagy, mintha a Szaturnusz gravitációs mezejében téblábolnál.

Egy héttel ezelőtt is minden a szokásos, minden rendben. Megragadom a szívlapátot, ideálisan hányhatnám a salakot a következő hat-nyolc órában, ám kiemelt fontosságú feladatot kapok. Valójában fogalmam sincs, mivel vacakolok a műszak végéig. Bosszankodom, mert nem sikerül. Vacogok, átkozódom a nyirkos göncben a bajuszcibáló légáram miatt.

Harmincméterrel feljebb a töltőnyílásába a szállítóeszközök már egy hete köpik mindazt, amit a bányászok több száz méteres körzetben lefejtenek. Van abban szén, kő, iszap, fatörmelék, szerelési hulladék, amit akarsz. Néhány rönkfa keresztbe áll a csőben és befeszül, azokra ráül egy-két szikla, a zagy az egészet körbefolyja, rászárad, és kész a dugó. Tízévente egyszer, ha előfordul, és most van az az egy. A főnökség, mint afféle fehérnél is fehérebb golyócsapat, ideges. Miért nem kaparják már ki azt a vacak ömlesztősilót? Az egész bányában áll a termelés egy ilyen bagatell ügy miatt! Hosszú lécekkel, csáklyákkal piszkáljuk alulról, bármivel, ami csak a kezünk ügyébe kerül, hátha kidugul. Nekünk nem sikerül. Alkalmi társammal este tízkor gurítjuk át a feladatot következő műszaknak – annak a két másiknak. Csesztetett fehér golyókként gurulunk a kashoz. Frusztráltan, elégedetlenül. A mai teljesítményért nem kapunk dicséretet. Hazafelé bosszúsan benyomunk egy sört.

A betonvágat most tisztább, mint valaha. Az ejtőhenger szájadzása újonnan hegesztve, feketén tátong a lejtakna mennyezetéből. Ilyenkor még slaggal is lemossák az egész hóbelevancot, amikor két fiatal vájár holttestét takarítják el. Tíztonnányi törmelékkel kevert iszap temeti őket maga alá. Merthogy a minket váltó két pali ötletesebb. Egy pózna végére tűznek egy légkalapácsot, felnyomakodnak vele a csőben, és ra-ta-ta-ta, azzal fejtik a megkövült trutymó alját. Sok meddő próbálkozás után nekik sikerül feltörni a zárványt. Bingó! Csapj a tenyerembe! A zagy egyszerre megindul a toronyház magas hengerben, rázúdul a fenéklemezre. Ügyesek. Ez okozza vesztüket. A fenéklemez kemény lemez, igazi, vastag tartányacél, nyomáspróbával tervezett. Szakad, mint a gumilufi, s jön a zagyva anyag, mint a földindulás, maga alá temeti a két embert. Csak két pislantás, és már gurulnak is át a koromfeketék közé.

Most a másik halmazban nincsenek, a nemlétező szurokszínűek között.

Fehér gurigaként jelenleg éppen Kőszegen nyaralgatok. Átruccanok Rohoncra, amely a sógoroknál Rechnitz. Van ott az a klassz kis völgytó, egy gáttal felduzzasztott patak a természet lágy ölén, ahogy kell, csodás. Körben hegyek, sűrű erdő, madárfütty. A kristálytiszta vízben pancsol a környék apraja-nagyja, ifjak és vének, lányok és fiúk, párosan, csoportosan, családostól, ahogy szeretjük, csodás. Hemzseg az élet. Ahogy hemzsegni szokott. Alig tudok leállni az úszással, annyira jó a víz. Fehérgolyós magabiztossággal telepszem a parti rézsűre, és egy programfüzetet lapozgatok, kalandra éhesen. Csak egy ugrás innen Dürnbach im Burgenland. A felfedezésekre utazó kíváncsit a falucskában egy különleges, fából ácsolt harangláb, ein Glockenstuhl várja, abban ingázik a régmúlt harangja, a háromszáz évvel ezelőtti jelenben ezt kongatják vészek és temetések idején…

Dürnbach. Eredetileg Incéd. Már megint itt gurulnak a nemlétező feketék.

Inczédi Franci is furcsa sorsot él és hal meg. Mint mindannyian.

A kisiskolában nyájasan vidám, szerény csapattárs. Közepes termetű, közepes tanuló. Talán kékvérű felmenőkkel büszkélkedhetne, ha büszkélkedne bármivel is egyáltalán, a suliban mégis a gyakorlati foglalkozás az ő területe. Tizenkét-tizenhárom évesen olyan hihetetlen precizitású remekeket készít, amiket csak szaküzletben látsz. Reszelünk, például, kulcsot. Otthonról viszünk mintának egy egyszerű ajtózárba valót, azt kell másfél óra alatt nyerskulcsból kifaragni. Egyedül az Inczédié tökéletes, a többi soha nem működne. Ez ránézésre látszik, pedig egyébként többen is jelest kapunk. Művünk megüti a tanügyi mértéket, Inczédi kulcsa azonban mintha manufaktúrában készült volna. Ekkoriban derül ki a világ számára, hogy Franci bármit újraalkot tökéletesen. Tanterv szerint fabrikáltunk mindenfélét, a kulcs után kereplőt fából, másszor kalapácsfejet négyszögvasból. Sokat kell izzadni, fúrni, faragni, de leginkább csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen. A mókázó Franci ilyenkor megváltozik, homlokát ráncolva, felnőtteket megszégyenítő módon összepontosít. Tökéletes darabok születnek a keze alatt. Produkálunk hat színre festett pörgettyűt. Fűrészelés, fúrás, reszelés, csiszolás. Majd megint fűrészelés, aztán kifaragni a hegyét, illeszteni, ragasztani, várni, amíg megszárad, végül színezés. Ha minden sikerült és megperdítve szabályosan pörög, akkor fehér színt látsz. Hogy is van ez? Az élet színei összemosódnak és eltűnnek: ez a fehér. Honnan jön akkor a fekete?

Franci másik különlegessége a ruganyossága. Állandóan bakugrásokkal, cigánykerekekkel cukkol bennünket. A gondnoklakást odabiggyesztették az iskola sarkára, a gondnok fia csapatunk elmaradhatatlan tartozéka, így gyakran bandázunk a suli körül. Kegyesen fogadást ajánlunk Francinak, kiugrik-e napnyugtakor az iskola homlokzatán az emeleti fiú mosdó ablakából? Az a kis bukóablak már szinte a következő emelet, és odalent göröngyös a gyep. Inczédi megcsinálja. Földet ér, elpattan, bukfencezik, gurul, vigyorogva talpra szökken. Kutya baja, egészséges, mint a makk. Tovább hergeljük, menjen fel a másodikra is. Nincs abban semmi. Csak egy szökkenés. Mi a földszintről se nagyon mernénk kiugrani. Nem annyira meggyőző a mosolya, amikor a gondnok hátsólépcsőjén a másodikra indul, de az eredmény ugyanaz. Hibátlan landolás.

Csak a húszas éveim közepén hallok róla újra, amikor feleségül veszi Vicát. Vica legendásan csinos, és hírhedten kikapós hölgyemény. Talán véletlen, de egy volt alsós tanárnőnk lánya. Az anyuka kifejezetten bálna, de az ifjú ara egyáltalán nem. Korábban néhány évet együtt atletizálunk a helyi SC-ben, ügyesen fut gáton, kiváló távolugrásban, de a sportkarrier nála csak az egyik ambíció. Már kölyökválogatottként állandóan a fiúk körül legyeskedik. Vagy fordítva, azok lógnak körülötte, mert nemcsak nagyon helyes.

Ha újra visszaszökdécselek az időben, megint a kisiskoláskorba, Inczédiék egy kilencemeletesben laknak, a hetediken. Egy sor apróbb galádságot követünk el a környéken, hiszen oda járunk focizni. Elviselik a zsivajunkat, tökéletesen illeszkedünk a környezetbe. A kilencesek között feszül egy nagy drótketrec, ezüstfával és gyalogfenyővel körbeültetve, még szétbarmolatlan állapotban. Kívánhat az ember ennél többet? Nap mint nap rúgjuk a bőrt a salakon. Franci is a csapat tagja, a hálódöngetéstől kitikkadva néha felugrunk hozzájuk egy korty jaffa-szörpre.

Amikor sok évvel később azt az utolsó hírt kapom Inczédi Franciról, a házasságkötése után egy félévvel járunk a jelenben. Franci ablakot pucol a hetediken, megcsúszik, lezuhan és szörnyethal. Ekkoriban már nem vagyok a város állandó tartozéka, nem járok utána a történteknek. Hihetetlennek tűnik az egész. A kölyök elképesztően ügyes fizikálisan, nem az a fajta, aki csak úgy kipotyog az erkélyről. Az egyik legfehérebb golyónak tűnt, nem pedig olyannak, aki csak úgy ukmukfukk átgurul a nemlétező szénfeketék közé.

A végsőkig kísérti a sorsot, ahogy mindannyian. Kísértjük a végsőkig. Már a másodikról való kiugrással is csúcsot akar dönteni. Ahogy a magasba néz, arcán tétova esélylatolgatás. Egyáltalán nem az elvárt lezserség sugárzik róla már abban a kölyökkori alkonyatban sem. Vicával még magasabbra mászna, pedig csak a mindennapi szörnyű szürkeségből lábalna ki. Mint mindannyian. Most azonban tényleg túl magasra hág. A lányt körberajongják, Francit meg nem veszi komolyan senki. Ahogy egyikünket sem, és ahogy mi sem veszünk komolyan semmit. Fittyet hányni bárkire és bármire a végsőkig, ez a szívünk rejtett vágya…

S van ebben a mesében bármi tanulság? Hát persze, Csillával időről-időre elgurigázzuk, mert Inczédi Franci megsúgja nekem minden éjjel halálpontosan.

A fekete golyók halmaza a mások. Aki nem én vagyok. A fehér golyók között leledzem, folyamatosan. Nincs átfedés, hiánytalanul itt vagyok, örökös jelenben. A fehérek között. Ezt mantrázom szüntelen.