Hangalak, Kapuzábé
Hangalak
Kopogtattak. Ötször egymás után. Gyorsan, hangosan, türelmetlenül.
Bezárkóztál, mondta egy hang. A nő kivágta az ajtót. Állt. Hang és ajtó közé szorult felkiáltójel.
Jól összeszaladtunk, nem vagyok valami türelmes, csikorog a férfinevetés.
Hülye, lépett el a nő a bejárattól, töröld le a bakancsaidat, nem abba, az a felmosórongy, a lábtörlő ott van a küszöb előtt. Vesd le inkább. Most takarítottam.
A férfi morog, mindig ez a ceremónia.
Megint lyukas a zoknid.
A férfi a lábujját mozgatja, a fenébe is, mindig zavarba hozol, és csakugyan zavarban van.
Na, indulj befelé, ide ülj, ezt le tudom törölni, ha koszos a seggeden a nadrág.
Igazán kimoshatnád, van rajtam gatya, vigyorog a férfi.
Mit akarsz már megint?
Mit, mit, úgyis tudod. Mennyi lóvéd van, csak kölcsön, egy jó üzlet, és visszakapod. A hang reszelőhang, félkeményfa reszelése közben.
Nincs pénzem, mondtam a múltkor, hagyj békén.
A hang ekkor puhafára vált. Na, segíts, nem vagy te olyan kőszívű, folyton rád gondolok abban a lyukban, tudod, még ablaka sincs.
Ne igyál annyit, nézett az ablakon túlra a nő.
Nem ittam három hónapig, becsszó, csak miattad. A szöveg hasonlít a tavalyihoz, tavalyelőttihez, a nő mintha száz éve hallaná ugyanazt a dumát. Az alkohol mint a polip. Az elvonón magyarázták. Bárhol vagy, utánad nyúl. Időtől független, nem érdekes, hogy egy éve volt, vagy két éve, mindig utána tud nyúlni az embernek. Elég egy korty, és az agyban beindul a rendszer, a hozzákapcsolódó kellemes érzés megy a maga útján, kívánja a többit, ha van kontroll, akkor meg lehet állni, ha nincs, akkor eljut az ember a mélységig, ki tudja, kinél hol a határ, a szervezeted határozza meg.
Fejezd be a süketelést, nem vagyok kíváncsi az előadásodra. Mondtam, hogy nincs pénzem.
Ilyen egy dög vagy, mormogja a férfi, reszket a keze, bajszáról olvad a ráfagyott zúzmara, az is lehet, csorog a nyál. Alhatok nálad, próbálkozik, neked is jó lenne.
Az a jó felsejlik a nőben, és üvölt. Takarodj innen, hallja valahonnan mélyről a saját hangját. Tengernek érzi magát, belőle nő ki a polip, ő táplálja. Az ajtóhoz rohan, nem érdekli, hányan fülelnek. Itt most kimész, ordítja. Nézi a cihelődést, hallja a bakancs csusszanását, tudja, hogy gonosz.
A férfi visszanéz a lépcsőházból, nem szól, ballag lefelé. A nő utálja magát, visszamegy a szobába, bámul a függöny mögül. A ház előtti park most nagy víz, hullámzik. Gázol benne a férfi. Bokáig, térdig, már derékig ér.
Kapuzábé
Szikláról szórtak szét engem, ahonnét hegyekre látni. Nem a Hargitára, még csak nem is a Bekecsre; igaz, most máshogy írják, talán Becheçinek.
Erdei úton, hátizsákban hoztak fel a gyerekeim. Előbb a fiam vitt, azután a lányom.
Éreztem a kezüket, mikor kibontottak és kiráztak a fekete fóliából. Hátára vett a gyenge szél, lengedeztem kicsit. Hullottam fűre, fára, földre, tavalyi avarra.
Most nem tudom, merre tovább.
Mondom, hogy Nyárád-mente, haza, de nem hallani, pedig a mondatban apám lovagol a zászlóalj maradéka élén, és indulnak a Don mellől a kicsi haza irányába.
Csontjaimban szavak zakatolnak.
A gyerekeim egy másik csomagból üvegeket szednek elő. Sörös, vodkás, félig vagy egészen üresek sorakoznak a köveken.
A következő pillanatban vörös arcot látok, óriássá dagad, hallom a hörgését. Test nélküli ábrázat, birkózom vele. Taszítom, lezuhan a hegyről, nézek utána. Visszafordulnék, de a hátam mögül újabb irtózatos alak magasodik fölém. Áthajol a fejemen, arcomba bámul, ezért alig látom, hogy a gyerekeim jó erősen csapják az üvegeket a szemközti sziklához, egyiket a másik után. Millió darabra törnek, folyik a kövekről, gyorsan szárad.
Harag lángol, tűz a nap, a levegőben hánytató szag kúszik szét. Szagolom magam, ugyanaz a bűz.
Az óriás vigyorogva integet, látom az arcát magam előtt, fejjel lefelé lóg, cefrés lehelet ömlik a szájából és fekete iszap. Hátrálok, nem enged, oldalra csúszom, magával ragad, dobál jobb kézből a balba, majd a fa tetejére, és vissza, aztán eltűnik a kőben. A dermedt láva beszippantja.
A gyerekeim egymásba kapaszkodnak. Szilánkok szikráznak.
Levágott fejjel, szakított belekkel, összetört csontokkal állok, és kavicsokat számlálok.
Indulnom kéne, de nem nyílik a kapu, nem ismerem a nyitját. Küszöbök vannak előttem, kőből valók, fából valók, üvegből valók.
Bámulom a hegyeket, nem jön belőlük erő.
Mennem kellene, de nem tudom, hová.
A gyerekeim néznek maguk elé.
Ekkor a szemközti hegycsúcs mögül újabb magaslat nő az égre. Ahol állok, már semmiség, talán inkább földhát. Üvegcserepek mindenütt. Repeszdarabok.
Kútba ereszkedem. Hosszú, véres kötélen. Mindenütt halottak. Háborúban ölték meg őket.
Soha nem öltem. Ezt kiabálom. Senki nem hallja.
Hol vagyok, hol vagyok. Feketeségben vagyok.
A gyerekeim egyre távolodnak. Üveg sincs, én sem vagyok. Könnyű lehet a válluk.
Nincs meg a szó, nem találom, pedig nélküle nem lehet lépni.
Ekkor szólal meg bennem az öregember. Mondd meg nékem kapuzábé, ki jár este melletted bé. Szép dallama van, selyei székely énekli, kisfiúként hallgatom. Tükrök villódznak, meglátom magamat, fejem búbjától a talpamig fehér fény folyik rajtam.
Hát megvan a szó. Nézegetem, tartogatom a tenyeremben egy ideig, azután elengedem, hadd szálljon, tekingetek utána, míg leér a völgybe. Észre sem veszem, hogy mindkét kezemmel a kapufélfát markolom jó erősen.
A kapaszkodás lendületet ad.