Négy-öt nap telt el, amióta kiköltözött a megyeközpontból nagyapja birtokára. Egyelőre csak ténfergett, nem találta a helyét. Amikor rájött, frissen vásárolt kecskéje aligha fog annyi tejet adni, hogy az elég legyen, elhatározta, hogy egy tehenes gazdánál szegődik napi egy literrel. Nincs is jobb a frissen fejt, habos tejnél!, hallotta a hangját, amint odahaza baráti körben mesél. Ha kint voltam nagyapáméknál, esténként behúztam egy nagy csuporral, úgy melegében, ahogy kifejték; egyéb nem is kellett vacsorára!

Az igazság az volt, hogy utálta a frissen fejt tejet, émelygett tőle, ha csak rágondolt. Úgy érezte, tehénízű, tőgyízű, ganéízű. Felfőzve, lehűtve, a fölét leszedve, kakaóval már szívesen megitta.

Erzsi néni. Igen, őhozzá kell menni. A nagyapja is tőle hozott, ha hozott, mert tehénfélét a nagyapja nem tartott, csak lovat. Erzsi néni vezetéknevére nem emlékezett, de azt tudta, hogy lejjebb lakik, a Gát-szeren, olyan 600-800 méterre. A nagyapja háza fenn volt a dombkaréjban, mert a nagyapja szerette a távlatot, szerette belátni a környéket, s elsőként köszönteni a felkelő napot. A nagyapja úgy volt, mint egyes fenyők, melyek azt gondolják, 100 évig bámulni egy völgyet semmiség.

Anti csak annyit tudott Erzsi néniről, hogy lassan vénlegénysorba kerülő fiával él együtt (ha az meg nem házasodott azóta), hogy nagyerejű, erős dolgú férjét már tizenéve váratlanul elvitte valami csúf betegség, s hogy azóta Erzsi néni az úr a háznál, vezeti a gazdaságot, kommandírozza a fiát (arra rá is fér), ha kell, szekeret rak, lovat vezet, vagy éppen felássa a konyhakertet.

Az öregasszony nem ismerte meg Antit, amin ő nem csodálkozott (valójában jóval kevesebbszer volt ő itt gyerekkorában, mint azt baráti körében hangoztatta), neki is elmondta, hogy ki fia-borja, s hogy kijött lakni a nagyapja örökébe. Erzsi néni is felhúzta a szemöldökét, ő is nyakángatott. Mindezzel együtt elég barátságosan fogadta, de nem fenntartások nélkül. Anti hosszasan áradozott a nagyapjáról, s hogy mennyire szeretett itt lenni gyerekkorában, az öregasszony csak hallgatta, időnként hümmentett. Aztán Anti rátért mondandója lényegére:

– Nagyapám innen hordta a tejet…

– Innen…

– Neköm adna-é vajégyször?

– Én nem, de a tehén ejsze igön…

– Én is úgy értöttem…

– Igaz, eléggé megunta már… – folytatta az öregasszony, Anti közbeszólását meg se hallva.

– Hogyhogy?

– Bornyazzó…

– Aha!

– Már alig ad tejet, azomba’ el kell hagyjuk a fejést. De addig vihetsz égy-égy litert mindön második nap, ha megfelel…

– Megfelel, hogyne felelne meg!

– Akkó jó!

Ekkor bepöfögött a nyitott kapun Jani, a fia: egy szekerecske füvet húzott maga után a kis, virgonc traktorral. Anti úgy elbámult, milyen ügyesen manőverezi be a rakományt a csűrbe, hogy elfelejtett köszönni.

Jani leugrott a traktorról, s szedegetni kezdte a szénaszálakat az ingjéről. Negyven körüli, de annál többet mutat. Gyérhajú, savószemű. Jobb kezét szemmel láthatóan nehezen mozgatja.

– Csókolom, édösanyám! S hát ez meg ki? – vágott a szemével Anti felé.

– Ez-é? A Desági Andris bácsi unokája. ‘Sze tudod!

– Aha! No szerussz, öcsém! – fordult Anti felé.

– Szervusz… vagyis jó estét…

– Jó a szerussz, no! Osztán megisszuk a pertut is!

– Jó-jó!

– De te állod! – vigyorodott el Jani.

– Persze!

– De nem most – szigorodott el színpadiason –, me né, mindjárt jő a csorda, s a széna még a szekérön!

A fennsík irányából tehenek bőgése, kolompolás hallatszott.

– Mondom, ugyé?

– No, eriggy, hányd le azt a füvet a csűrbe, én megfejöm Virágot! – mondta Erzsi néni, s elindult, hogy kösse be a jászol mellé az udvarra beérkező tehenet. Anti utána somfordált, már csak azért is, nehogy Jani befogja a fű lerakásához. Erzsi néni gyakorlott mozdulattal megmosta a tehén tőgyét, leült a fejőszékre, s fejni kezdett.

– Vén fejjel ebbe is belé kellött tanójak… – mondta, s mivel Anti értetlenül nézett rá, folytatta: – Míg az uram élt, ne félj, nem kellött ilyesmivel törődjek!

– Hát…

– Üsmerted-é? Emlékszöl-é réa?

– Nem nagyon… – röstelkedett Anti.

– Kemény, szíjas embör vót, de megtámadta az a mocsok kórság, s amire meg tudott hóni valahogy, úgy ésszekottyant szégény, mint a rongybuba…

– Hm…

– Nem jártál itt akkoriba?

– Voltam…

– Nem láttunk olyan sokat…

– Ezután többet fognak…

– No, ennyi! – állt fel kisvártatva az öregasszony. – Látod-é, milyen szikrát ad? Szeptemberre jő a bornyú.

A sajtárban alig kétliternyi tej volt. Erzsi néni megfogta az edény fülét, s bement a pitvarba, szűrőt és gézt vett elő.

– Mibe töltsem, fiam?

– Van valami flakonom! – kapott a vállán lévő tarisznyához Anti.

– Há nagyapád kantáros fazekát nem szörölted elé? Az való a tejnek!

– Nem tudom, megvan-e még… – nyújtotta át Anti röstelkedve a kólásflakont.

– Az ilyesmiből nem lehet kimosni a tejet… A nyakánál réaragad a jó drága tejszín… Legközelebb mit hozol?

– Hát…

– S há égyedül jöttél ki ide, vagy valakivel?

– Én égyedül…

– C-c-c…

– Mennyi a tej, Erzsi néni?

– Avval ne törődj, fiam, osztán elszámolunk… Magadra lögyön gondod!

– Köszönöm.

Hazament, tüzet rakott, a tejet átöntötte egy lábosba (lévén, hogy üvegmosója se volt, a flakont valóban nem tudta kimosni rendesen, el kellett dobnia), s odatette főni. Aztán kakaót, cukrot és lekvárt készített elő, s nekiült vacsorázni. Imádta a lekváros kenyeret kakaóval, s bár most kenyere nem volt, a dugi-készletből előszedett egy zacskó rizspászkát, s arra kenegette a lekvárt, s kortyolgatta melléje a kakaót. Időközben besötétedett. Már a harmadik szeletnél tartott, amikor neszezést hallott az udvar felől, s nemsokára felharsant Jani öblös hangja:

– Há itthon vagy-é, no?

Annyi ideje se volt, hogy a lekváros elemózsiát elpakolja, Jani már bent is volt a házban, tessékelést nem várva.

– Csak nem lekvárral kínlódsz? – nézett vizslatóan az asztal felé. – Azt hagyd meg a gyermököknek…

– Néha jólesik… – mondta Anti feszengve.

– Neköm kotyog tőle a térgyem… – röhörészett Jani.

– Hát…

– Gondótam, hátha megisszuk a pertut…

Látszott rajta, alig várja, hogy valakivel egy kicsi italt fölhajthasson.

– Nincs itthon pálinkám… – mondta Anti vontatottan, mert valahogy nem volt kedve italozni.

– Nincs? – nézett rá kikerekedett szemmel, hitetlenkedve Jani.

– Elfogyott, amit hoztam… – hazudta Anti, mentve, ami menthető. – De osztán, ha a szilva…

Jani leintette:

– Nem is székely embör, akinél nincs otthon pálinka!

Immár te is rekcumolsz?, mérgelődött magában Anti, aztán tétován megjegyezte:

 Esetleg lemehetünk a kocsmába…

– Nem is tudom…

– Messze van…

– Messze. Pedig jól esne égy pohárral. Egész nap rázattam magam a traktorral.

– Jó masina! – mondta Anti lelkesedést mutatva, mert biztos volt benne, Jani imádja a traktorát, s ha rákattan a témára, legalább nem ingerkedik vele.

– Háromezör euróért vöttem a tavaszon, azért a pénzért lögyön is jó! Némötből van hozva. Pöccre indul, a hidraulikája is tökéletös… Úgy mozgassa a remorkát is, hogy öröm nézni.

– Finom műszer, szinte újnak látszik…

– Négy esztendős, ha jól számolom! Muszáj vót, mert a lovam ésszerúgott a kihálóba égy másikkal, s eltörött a hátulsó lába, le kellött vágni…

Antinak a száján volt, hogy miért nem inkább egy másik lovat vásárolt a traktor helyett, az mégiscsak jobban talál a székelyhez, de aztán jobbnak látta nem feszegetni a dolgot. Ehelyett így szólt:

– A traktor legalább nem kér enni, amikor nem jársz vele.

– Nem – bólintott Jani. – De tudod, hogy van… immár kéne bálázó is utána, kultivátor is… S azért annyira nem forrik a pénz…

– S az erdő…?

– Éppenséggel nem panaszkodok…

Elhallgattak, amikor Anti látta, hogy megakadt a beszélgetés, egyet fordított annak irányán:

– Erősen jó idekint!

– Jó a fenét! – summázta Jani. – Aki csak pár napra jő ki icki-vickizni, annak más, de aki itt van örökkétig, annak égyéb sincs, csak a dolog. Itt nem lehet hink-hánkolni, értötted-é?!

Azért van egyéb is, mint a munka, gondolta Anti, s Jani, mintha olvasna a gondolataiban, rávágta:

– Igaz no, esténként meg-megiszunk égy-égy pohárral, de az is annyi vesződséggel jár…

Anti kérdőn nézett rá, mire Jani folytatta:

– Anyám nem szönvedheti az italozást. Azt mondja, apámot is az vitte el…

– Ja…

– Pedig dehogy az! Gyomorrákja vót, neköm megmondta a doktor.

– Ühüm…

– Valami fehérnép se ártana, nemrég került-forma valaki, de tudja a fene… – mondta aztán, rövid hallgatás után.

− ??

− Elvált…

− Ja… Hát…

− Anyámnak nemigön tetszik…

− Nem is neki kell tetszödjön…

− Annak idejin elbasztam az ú betű szárát a házasodással…

– Hogyhogy?

– Amikor asszonyt kellött vóna szörözni, odaki dógoztam Magyarba, ott hányódtunk föl-alá, osztán eltörött a vállam, háromszor égymás után kellött újraműtsék, s amire hazakerültem, a korombéliek mind férjhöz möntek…

– Értem. Munkabaleset volt? – kérdezte részvéttel Anti.

– Úgy is mondhatnánk… – kacagott fel rekedten Jani, úgy, hogy érteni lehetett belőle.

− S ezzel a fehérnéppel komoly a dolog? – érdeklődött Anti.

− Elég komolyan csináljuk… – röhintette el újra magát Jani.

Ebben a pillanatban motozás hallatszott a pitvar felől.

– Itt vagy-é, Zakariás? – hallották Erzsi néni hangját.

Antinak leesett a tantusz: hát persze, Zakariás! (Később hallotta a helyiektől, hogy Erzsi néni mindig a vezetéknevén szólította a férjét, ha az ivott, aztán a halála után ugyanígy tett a fiával). Kérdőn nézett Janira: valami baj történhetett? Az elhúzta a száját, s ökölbe szorult a keze, de nyugodt, békés hangon válaszolt:

– Itt, itt!

Erzsi néni bedugta a fejét az ajtón.

– Jöjjön be egy percre! – biztatta Anti.

– Nem lehet, lelkem, a tűzön hagytam a tejet! Csak azért jöttem, hogy hívjam haza a fiamot, mert holnap is nap van…

Jani elfordította a fejét, Anti kérdőn nézett az öregasszonyra, aki folytatta:

– Hajnalba kéne mönni kaszálni, s ő ha égy kicsit iszik, akkor nem tud pihenni éccaka, s ingöm se hagy…

– Na, attól, amit itt mi megittunk, fog tudni…

– Ugy-é? No, jere, fiam!

– Mönyök, hogyne mönnék!

Még kérette magát, még nagy hirtelen elsorolta Antinak, hogy a traktor 180 lóerős, s hogy a doktoroknak mennyi pénzt odahordott, amíg valahogy rendbe szedték a vállát, de aztán csak felállt, s kiindult. Az anyja nem szólt többet, csak a szemével fixírozta. Jani utoljára még az ajtóból is visszafordult, hogy lássék, neki nem sürgős, még egyszer meghagyogatta Antinak, hogy a lekvárral tényleg vigyázzon, mert attól tüdőputypuruttyot is kaphat, s aztán kikullogott az anyja után. Mint egy betört, engedelmes jószág. Ahogy kiléptek, Erzsi néni fojtott hangon szidni kezdte a fiát:

− Így becsülöd meg te azt a fehérnépöt?! Nem mintha olyan sok becsülnivaló vóna rajta…

− Miért ne becsülném, amiért meg akartam inni a pertut az új szomszéddal?

− Örökké kapsz valami alkalmat, amire igyál…

− Embörnek van csinálva az ital, édösanyám…

− Az, az, csak nehogy elijeszd magadtól Sárit is ezökkel az alkalmakkal! Elég ideje koslatsz utána, valamit határozhatnátok végre...

− Valamit igön…

Anti hallgatta beszédjüket, míg az eltávolodva foszlányokká nem vált, s mosolygott magában. Hogy lám, nem is olyan egyszerű székelynek lenni, még az igazi székely számára sem. S hát akkor ő mit akar?!