Epekedés egy más világ iránt
– Verseidben sokszor megjelenik a világirodalom: Villon, Rilke, de a magyar irodalomból is bőven „táplálkozol”. Miért fontos számodra, hogy megidézd őket verseidben?
– Az irodalom általunk él. Az írás és olvasás ilyenkor eggyé válik, mégis azt érzékeljük, hogy lehetetlen lekaparni magunkról a felejtés alakzatait. Az emlékezéshez viszont nem elég neveket említeni; eszmékről és világlátásról van szó – azok a szerzők, költők és írók, akiket megelevenítek egy-egy verssorban, sokkal többet jelentenek egyszerű megemlékezésnél.
– Édesapád, Veress Dániel nagyrabecsült személynek számít a magyar irodalomban. Mivel inspirált?
– Édesapám sokban segítette költői pályaindulásomat. Már a névadással is kijelölt egy utat számomra, hiszen mindig is büszke volt a felmenőire, s azt is mondhatnánk, hogy részben a családi hagyomány bújtatottságának köszönhetem a keresztnevemet, ami egészen a XVII. századig nyúlik vissza, a dálnoki Veress Gerzson kurucköltő és történetíró nevét viselhetem sajátomként. Voltak kisebb-nagyobb időszakok viszont, amikor beskatulyázva éreztem magam, a megfelelési vágy folyton csak erősödött, édesapám elismertsége pedig nem minden esetben volt előnyös a saját fejlődésemet tekintve.
– Az Ezer énekből vérzem című verseskötetedet az utószóban megkésett könyvnek nevezed. Beszélj ennek a hátteréről!
– Az Ezer énekből vérzem című kötetben szereplő versek sokkal korábban megíródtak; Egyed Péter volt a verskéziratom gondozója és előszerkesztője, és úgy hiszem, sok fejfájást okozhattam neki a habitusommal. A nyolcvanas években többször visszakértem a nyomdába menetelő kéziratot javításokra hivatkozva. Úgy éreztem, hogy ez a kötet még nem áll készen egy olyan áttörésre, ami nekem van kijelölve. A politikai ellenállásom pedig a cenzúrát sem tudta volna elfogadni, így vártam a megfelelő pillanatot – addig persze folytattam az írást. Sajnos a 90-es évekre ez az egész nem fordult akkorát, mint amire szükségem lett volna... És azt is tegyük hozzá, hogy Főcze Gyula anyagi támogatása nélkül a kötet nem került volna olvasók elé.
– De azért rövid idő alatt mégis többkötetes költő vált belőled...
– Igen, az Ezer énekből vérzem kötetet másik négy verseskönyv követte. A nyolcvanas évek időszaka rendesen termelte a verseket; egyszerűen nem lehetett nem írni róla, ellene. A rendszerváltás, bár nem hozta el azt az áttörést, amiről beszéltem, de azt legalább elérte, hogy cenzúrátlanul, több kiskönyvbe szerkesztve kijöhessenek az addig megírt költeményeim.
– Ez az említett első verseskötet – pont amiatt, mert aktuális problémákkal foglalkozik – nagyon erőteljesen reflektál az írásra, az alkotás folyamatára. Az irodalom formálhatja a társadalmat és annak működését?
– Az utóbbi évtizedek nehéz időszak volt számomra, amin csakis az irodalom segített át. Az alkotás nemcsak kifejezési forma, hanem a védekezés egy lehetősége – pont ezért tiltották, illetve korlátozták az írást is. Erdélyi magyarként talán másképpen viszonyulok és másféleképpen is ragaszkodom a szabadságfogalomhoz, bár nem szeretnék ezzel egy teljesen átgázolhatatlan határvonalat húzni sehova. Az élettapasztalatok viszont kiváltották belőlem azokat a verseket, amelyek a mindennapjainkra koncentráltak – amik mellett nem szabad csak úgy elmenni! A költészet nemcsak leír egy korszakot, hanem megalkotja, formálja is azt – nemcsak tettekre készteti az embert, hanem ő maga is cselekszik.
– Az utolsó kötetek hangsúlyosan a magányról, lemondásról szólnak. Milyen elképzeléseid vannak a jövőt illetően?
– Az elképzelések, ahogy maga a kifejezés is mondja, csupán képzelgések, pusztán illúziók. A jövőkép minden másodpercben változik, teljesen kiszámíthatatlan. Gyerekkoromban színésznek készültem, családot és szép jövőt képzeltem magam elé, ez valószínűleg minden fiatalra jellemző. Aztán a Sors néven ismert kalauz mindent felforgatott, és mást szánt nekem az életben. A vágyam viszont azóta sem tűnt el, van is egy versem, amely épp erre a kérdésedre lehet a válasz (versemnél jobbat nem mondhatnék), a Kétezerben, negyvennégy évesen című többféleképpen is leírja a bennem lakozó epekedést egy más világ iránt.
