A kíváncsiság „végtelen, féktelen és haszontalan”
Könyve előszavában ezt a régi angol szólást idézi Michal Pawel Markowski, aki a későbbiekben a kíváncsiság fogalmát boncolgatja. Természetesen nem a puszta kíváncsiskodásról van itt szó, hanem tágabb értelemben az ember megismerés- és tudásvágyáról. A lengyel irodalomtudós mintegy húsz évvel ezelőtt írt esszékötete tavaly jelent meg magyar fordításban, gondolatai ma is olvasásra érdemesek.
A munka felépítése rendhagyó: minden hosszabb-rövidebb fejezetét egy lengyel tudósnak címezte, és mindegyikben egy filozófiai kérdést bont ki kultúrtörténeti keretbe ágyazva, a filozófiatörténet számára legjelesebb képviselőinek fontos elméleteit gondolja tovább, vagy éppen vitába száll velük.
A szerző a kultúrát az emberi tudásvágy „kíváncsiságtörténeteként” értelmezi, ismeretelméleti, művészetfilozófiai és morálfilozófiai aspektusból vizsgálja, s közben kritikus szemmel nézi posztmodern korunkat. A sorozatcímnek (Pars pro toto) megfelelően a részektől halad az egész felé. Könyvének három legnagyobb és legszínesebben tárgyalt témaköréből emelnék ki néhány gondolatot.
A szerző a kíváncsisággal kapcsolatban hangsúlyozza, hogy szellemi kíváncsiságról van szó, amely szinte egyidős az emberiséggel. Az egyéni érdeklődés nyomán kialakult magángyűjtemények később hatalmas múzeumokká alakultak, és szervezett keretek között látogathatóvá váltak mindenki számára. E gyűjtemények izgalmas történetét és érdekességeit tárja fel a két első esszé a 17. századtól napjainkig. Teszi mindezt a filozófus kutató szemével és értelmezésével: „A világ, mint a teljes analógia meglétére és a radikálisan heterogén elemek összekapcsolódására épülő univerzum víziójával összefüggő kíváncsiság átadja helyét a világ rendjében megmutatkozó kíváncsiság víziójának, amihez a hozzáférés egyes-egyedül a tudományos megismerés módszertanának fejlődésével lehetséges.” A 16–17. századi Kunst- und Wunderkammern (művészeti és csodaszobák) szerepét átveszik a megszülető újságok, amelyek írásban tudósítanak az érdekességekről. Megjelenik a fikciós próza, a regény, amelynek a világban bolyongó hősei szintén kielégítik a kíváncsiságot: „A kíváncsiság kultúrája nem tűnt el a múzeumok létrejöttével, hanem áttevődött… az újságokba, a kritikába, az irodalomba.” A szerző megemlíti a mai bulvársajtót, ami azonban már kizárólag a puszta kíváncsiskodásra épít.
A „kíváncsiság kultúrája” különbséget tesz a féktelen gyűjtőszenvedély és a rendezett múzeumi kultúra között, ide sorolva az írott gyűjteményeket is. Mit reprezentál egy gyűjtemény? – teszi fel a kérdést a szerző. Válasza szerint a gyűjtemény „valami helyett létezik”, valódi történelemre utal, és a tárgyak vagy írás révén azt mutatja meg, ami már elmúlt, nem jelenvaló. E gondolatmenet végén megállapítja, hogy a gyűjtemény is egyfajta „szimulákrum”, valaminek a jele, képe – látszatvilág.
Hosszabb fejezetet is szentel e kifejezés magyarázatának, Jean Baudrillard Amerika című könyvéhez kapcsolódva, amely alapján számos, általa szimulákrumnak tartott fogalmat értelmez. Ezek közül egy eklatáns példa a Disneyland, amely a szerző szerint az amerikai élet kicsinyített mása, a szimuláció mintamodellje, és inkább elrejti a valóságot, mintsem reprezentálja. A szerző szerint a szimulákrumok korunkat, a posztmodernt ábrázolják, amikor „a jelek elkezdik saját életüket élni” – vagyis a valóság helyére lépnek. Gondoljunk csak a média uralmára. Markowski itt a posztmodern kemény kritikáját is megfogalmazza. Szerinte a posztmodern kultúra paradoxonja abban áll, hogy a „modern ideák” megsemmisülnek, mindent esztétikusnak találunk, megszűnik a szép és a csúf, „…a valóság nem tér el saját képétől… a művészet elveszti a létalapokat. […] Ha pedig… nem létezik az esztétikai ítéletnek semmiféle abszolút kritériuma, akkor megkülönböztethetetlenségre vagyunk ítélve, azaz közömbösségre.”
A másik érdekes témakör az én és a világ kapcsolata művészetfilozófiai megközelítéssel Maurice Merleau-Ponty 20. századi francia filozófus elmélete nyomán, aki a lét visszatükröződését vizsgálta a festészetben Cézanne képei alapján. Arra keres választ, „hogyan ábrázoljuk az ábrázolhatatlant” úgy, hogy lemondunk az utánzásról.
Markowski az irodalmi alkotásban a „képzelet erejét” emeli ki William Blake mitologikus költészetének tükrében Northrop Frye írásai alapján. A regényről kifejti, hogy az 1930-as évektől beszélhetünk irodalomtudományról, amikor a filozófusok és kritikusok egyben regényírók is voltak. Az irodalom kutatási tárgy lett, és az író teoretikus is egy személyben. Umberto Ecót hozza fel példaként, aki teóriái alapján írta regényeit. Vajon miért?
A szerző itt visszautal Friedrich Schlegel elméletére, aki szerint a művészetben való ítélethozatalhoz az ítéletnek is műalkotásnak kell lennie. Tehát csak az bírálhat, aki maga is ír. Eco ezt úgy fogalmazza meg, hogy amikor elméleti szöveget ír, egy konklúziót kínál fel az olvasónak, de a regény esetében az olvasóra bízza, milyen következtetést von le a műről. Híres regénye, A rózsa neve is elméleti modell alapján született, és műfaja azért detektívregény, mert megsejtésekről szól, akár a filozófia, és kérdéseket vet fel. Markowski azt feltételezi, hogy „a kapcsolat Umberto Eco regényei és az általa eltökélten kidolgozott irodalomelmélet között a kölcsönös illusztratív jellegen alapul”.
A könyv másik nagy témaköre az unalom, morálfilozófiai megközelítéssel.
Mi is valójában az unalom? A szerző szerint valaminek a hiánya. „Lehet, hogy az emberek mindig is unatkoztak, ám igazából az unalom, mint kulturális tény csupán akkor tűnt fel, amikor áldozatai elkezdték saját unalmuk leírásával untatni a többieket.” Erre több irodalmi példát is említ a 19. századból, úgymint Lamartine Ház a szőlőskertben című költeményét, és talán a leghíresebbet, Flaubert Bovarynéját. Filozófiai fogalommá 1755-ben vált az unalom, amikor a Diderot és társai féle enciklopédiában is megjelent ezzel a meghatározással: „sajátos fajta hiánya az örömnek”. Ám haszontalan időtöltést is jelenthet, káros semmittevést. A szerző Montaigne A tapasztalatról című esszéjéből idéz – „’múlatom’ az időt, ha rossz és alkalmatlan; amikor jó, akkor nem akarom ’múlatni’” –, és megállapítja, hogy az írás hasznossá tett tétlenség, amely megment az unalomtól. Montaigne a tétlenségből hasznot kovácsolt az írással. A szerző szerint „az ember akkor kezd el unatkozni, amikor nem teljesíti ki önmagát…, amikor kizárólag a külvilág felé él, megfeledkezve saját természetéről”. Érdekes párhuzamot von a descartes-i „gondolkodom, tehát vagyok” és saját tréfás megállapítása, az „unatkozom, tehát vagyok” között.
Michal Pawel Markowski könyve végén egy önmagával folytatott beszélgetésben felveti a kérdést: „Te magad ki vagy: irodalomtudós, filozofáló esszéista vagy filológus?” Válaszában egzegétának nevezi magát, akiben mindez egyesül. Arra a kérdésre, hogy posztmodernista-e, eltöpreng a fogalmon, amely szerinte nem véglegesen definiált, inkább egyfajta gondolkodásmód, „kulturális fikció…, végérvényesen körbeöleli a valóságot, az autentitást a szimuláció helyettesíti, és ellehetetleníti az igazságról folyó vitát”.
Markowski A kíváncsiság anatómiáját a posztmodern lelkesedésre adott kritikus válaszként határozza meg előszavában. Félti a világot a kritika nélküli szabadságmámortól, miközben az idáig vezető utat boncolgatja, és jelzi, hogy a posztmodern nem az út vége, csak egy állomás, szembenállás a korábbi modernnel. Ami addig biztos volt, bizonytalanná, esetlegessé vált, az egyedi pedig tömegessé, és ez káoszhoz vezethet. A könyv leginkább a bölcsészek, különösen a filozófiát hallgatók számára lehet értékes olvasmány.
Michal Pawel Markowski: A kíváncsiság anatómiája (Pars pro toto). Fordította Szathmáry István. MMA Kiadó, Budapest, 2021.
