Kötéltánc a Salétrom és a Logodi utca között
Novák Valentin szolnoki csatája kimaradt a történelemkönyvekből. Bátor, rokkant elvtársak vívták ki a győzelmet a szocialista retorika és az álszent kommunista erkölcs ellen 1979 márciusában, méghozzá duhaj jókedvvel és őszinteséggel. Karmazsin elvtársnak esélye sem volt „a mozgássérült személyek beolvasztására”. A kötet címadó novellájának szövege ötvözi a szocializmus időszakára jellemző szónoklatokat és a természetes beszélt nyelvet, előbbi Karmazsin elvtárs hangján, utóbbi pedig Csusza, az Állami Szociális Intézet mozgássérült növendékének szájából hangzik el. Szilaj mulatozásaik dicsőségének felidézésével a férfi teljesen szétzilálja a megbízott titkár beszédét, míg végül ő teljesen elhallgat, és csak a szöveg végén olvashatjuk újra szavait az eseményről írt jelentés formájában.
Ez a novella nyitja a sort a könyvben. A történetek helyszínei változatosak, és minél inkább hasonlít műfajuk arra, amit leginkább mágikus szocrealizmusnak tudnék nevezni, annál kevésbé meghatározhatóak. Idejük maga a kilátástalanság időtlensége. A szerző Bólya Péter-i küldetésre indul kötetével, hogy igaz kocsmahősökre leljen, elsősorban a Salföldön (Salétrom utca), melyről nem is tagadja, hogy saját tájéka. Ugyanakkor másban is osztozik Bólyával: annak idején maga is rendszeresen írt a Börtönújságnak. Bólyát nem sokan ismerik, már magam sem emlékszem, hogy annak idején hogyan jutottam hozzá néhány kötetéhez – valószínűleg a Mátra borozó egyik asztallapján csúsztatta nekem oda egyik idősebb barátom két Isten-Isten között –, meglepetten fedeztem fel tehát a rá vonatkozó utalásokat a szövegben. A Bólyára is olyannyira jellemző, úgynevezett „krúdysan legendásító atmoszféra” is visszaköszön Novák Valentin prózájából, de találunk hivatkozásokat Csáth Gézára, Bodó Bélára, Cholnoky Viktorra is.
A kötet szövegszinten három részre tagolódik, melyek az Előremozdulás, a Bírod te! és a Csák Máté unokája neveket kapták. Az Előremozdulás írásaiban főképp mozgássérült hősökkel találkozhatunk. A szolnoki csata győztesei mellett ott van a Twin Peaks-re hajazó Tótfalva detektívje, vagy a „tekerőlantjában” randevúra igyekvő Liza is. A Bírod te! inkább társadalmi szempontból hátrányos helyzetbe került személyekre fókuszál: elhanyagolt nyugdíjasra, droghasználóra vagy betűvetést tanuló, analfabéta felnőtt nőre. A harmadik egységet pedig a merész elrugaszkodás a valóságtól és a függőleges, többnyire felülről lefelé irányuló nézőpont köti össze – legyen az egy angyalé vagy éppen űrlényeké.
A kötet novelláinak szerkezetére jellemző a különböző szövegtípusok összefűzése. Az ótista detektívtörténetét olykor megtörik Felhő Lajos prédikációi, melyek lényegében egy autista elme gondolatfolyamai. A Meghívás dörzsölt üzletemberének dicsekedésébe helyenként beszúrja a szerző az elbeszélő memoárjának irodalmibb hangvételű részleteit, melyek kölcsönösen kiegészítik egymást, egymásba ágyazódnak.
Novák többször él a szereplőire jellemző szófordulatok nyomatékosító célú ismétlésével, melyek Palahniuk lovaihoz hasonlóan húzzák tovább magukkal az olvasót a „megoldás” felé: „Most mit szenvedjek azzal…” (A tű fokán), „Özvegy Szekeresné született Illés Ila…” (Frontok).
A novellák szövegét át- meg átszövik a popkulturális referenciák. A Meghívás tele van könnyűzenei utalásokkal: a szereplők nyalják a fagylaltot, és kész jégkrémbalett az élet. Az ótistában több ’90-es évekbeli krimisorozat rémlett fel szemeim előtt, egyes jelenetei az X-akták vagy a Twin Peaks képkockáit idézték. Ugyanakkor érzésem szerint az utóbbi tévésorozat név szerinti megemlítésével a szerző csupán gyengítette az analógia hatásosságát – jobb lett volna az olvasóra bízni a David Lynch-i párhuzam felismerését. Ennek ellenére egy biztos: tévés FBI-ügynökök ide vagy oda, Tótfalván az igazság odaát van.
A kötet több pontján úgy tűnik, Novák világában a nők nem lehetnek mások, mint hetérák, fehérnépek, „könnyűnős helyeken” felcsíphető, szeszélyes lények, ugyanakkor a szerző három novellát is dedikált könyvében női hősöknek. Liza, Juci és „Özvegy Szekeresné született Illés Ila” történeteihez Novák együttérzéssel és szimpátiával közelít, mégsem érzem azt női olvasóként, hogy ezek a szereplők kidomborodnának előttem a könyv lapjairól: inkább tűnnek absztrakt elgondolásnak a női nemről, semmint hús-vér karaktereknek. Pedig Novák Valentin igenis életre tud hívni ízig-vérig valódi karaktereket; ott van például Janó, akit, úgy érzem, bensőségesen ismerek, amióta elolvastam a Salföld 8-at.
A szerző nyelvi bravúrjai, az egyébként szellemes és eredeti szóviccek sokasága – gangszóró, számla-málha, zombínó – és a kulturális hivatkozások tömkelege nem mindig szolgálja a szöveg célját: helyenként kizökkentik az olvasót a történet sodrásából. Amikor viszont precíz, észrevehetetlen öltésekkel illeszkednek a szöveghez, magával ragadó, erőteljes prózát alkotnak: ilyen például a Salföld 8., melyben olyan esztétikus képekben gyönyörködhetünk, mint a „lichthófos huzattáncukat ropó lelkek”, vagy A Frontok, amely szerintem a kötet legjobban sikerült novellája.
Zárásképpen vissza kell utalnom az irodalmi, filmes és zenei referenciaszövedékre, mely védőhálóként húzódik a Salétrom utca és a Logodi utca közé kifeszített, képzeletbeli kötélen egyensúlyozó szerző alatt. Jól körülhatárolt keretbe foglalja a szerző mondanivalóját, ugyanakkor úgy vélem, túlzott használata korlátozhatja az alkotói szabadságot, mivel véges számúvá teszi az írói lehetőségeket. Kérdés, hogy megéri-e ezt az árat megfizetnie egy kiforrott és egyedi hangú, tapasztalt írónak. Mert Novák Valentin stílusa valóban annyira eredeti, hogy Gáspár Ferenc egyenesen Valentin-világot emleget az Olvasatnál megjelent recenziójában, és magam is örömmel bebarangolnék egy kicsivel kevesebb védőhálóval biztosított, merészebb Valentin-univerzumot a jövőben.
Novák Valentin: A szolnoki csata. Hungarovox Bt., Budapest, 2021.
