Klasszikusok kánikulában, 4. – Rákosi Viktor fontos leckéje a nyári flörtök kedvelőinek

A puszta-kereki erdőben vadásztunk egy szép napon, mi, egy balatoni fürdőhelyen nyaraló pestiek.
A pestiek vadászata nem az állatok tömeges elejtésére van fektetve; nekünk teljesen mindegy, akár ötven nyulat ejtünk el, akár egyet se; a szép őszi verőfényben való barangolás a fő. Egy csomó patront elpufogtatunk, ha más nem akad, hát varjúra. Élvezzük az isteni levegőt, s kora délután összeülünk az erdőnek valamelyik nagyobb tisztásán ebédelni. Ez aztán a legfőbb.
A gulyást odaérkeztünkkor már puhának találjuk, letelepszünk tehát a tűz körül, s ebédelünk a favágók és téglahordó napszámosok fölséges étvágyával. Jön a szalámi, sajt, hideg hús, puha kenyér s tetejébe a tihanyi papok pompás bora, no meg Szimplicius bandájának kitűnő muzsikája.
Hogy ne kerekednék ilyen helyen jókedve az embernek?
Először megvertük azokat, akik először lőttek ma vadat. Azután versben és prózában felköszöntöttük őket. Oly temérdek titulust találtunk ott az ivásra, hogy a legjózanabb ember is kénytelen volt bornemissza elveivel szakítani (különben a legbecstelenebb jelzőkkel illették) s a berúgás terén kirándulásokat tenni.
Nem tagadom, hogy ezen a napon velem is megesett az, hogy mint Polyák doktor szokta mondani: heveny alkoholmérgezés tünetei mutatkoztak rajtam.
Ilyenkor én nem mulatok, hanem búsulok. Minél több bort iszom, annál szomorúbb vagyok, s végre elalszom. Mialatt vadásztársaim tele torokkal énekeltek bele az erdőbe, én már hallgatag voltam, mint a hal, s előre láttam, hogy nemsokára teljesen hasznavehetetlen leszek. Mellettem ült egy napbarnított, fekete körszakállas ismeretlen úr, akit eddig észre se vettem.
– Pajtás – szóltam hozzá –, egy szívességre kérnélek.
– Parancsolj.
– Van itt kocsid?
– Van.
– Alkonyatkor észrevétlenül lopj ki a kompániából és vigy haza a kocsidon. Nem akarok reggelig itt hemperegni. Megígéred?
– Meg.
– Kezet rá.
Kezet adott. Ezután már vidáman poharaztam, mert megvolt a patrónusom.
Eltűnésem közelebbi részleteire nem emlékszem. Hogyan loptak el, hogyan tettek kocsira, minderről nincs tudomásom. Csak azt tudom, hogy másnap egy idegen szobában ébredtem föl, nagy fejfájással és rossz gyomorral. Körülnéztem. Ágyam, amelyben feküdtem, egy egyszerűen bútorozott férfiszobában állt, pipákkal, puskákkal és átható dohányszaggal.
Hol az ördögbe lehetek?
Ágyam fölött egy bojtos végű zöld zsinór lógott, megrántottam, csengettyűhang felelt rá a folyosón, s egy szolgáló bedugta a fejét.
– Mi tetszik?
– Mondja csak, lelkem, hol vagyok én?
– A szadai ispány úr házánál.
– Hogy kerültem ide?
– Az úrral tetszett kocsin gyünni az este.
Úgy, hát ismeretlen szomszédom nem a fürdőhelyre, hanem magához vitt. Ez is jó.
– Nézze csak, lelkem, az órám megállt, ugyan tudja meg valahol, hány óra.
Kis idő múlva visszajött.
– Az ispány úr még a cséplésnél van, a tekintetes asszony virágot szed a kertben, én meg nem ösmerem az órát, de a Panni a leves rotyogásából azt hiszi, hogy mindjárt delet harangoznak.
– No, lelkem, akkor kefélje ki a ruhámat, cipőmet, hozzon mosdóvizet, mert fölkelek.
Hát asszony is van a háznál. No, ennek ugyan szépen bemutatkoztam. Képzelem, nagyot nézett, mikor az este a béresek leemeltek. Csak gyorsan öltözzünk föl és meneküljünk, mielőtt az asszony bejön a kertből. Kimostam a mámort szememből, egy ott talált ruhakefével megfésülködtem, egy heverő bajuszkötővel hamarjában fölkantároztam a bajuszomat, aztán magamra kapkodtam zöld hajtókás, sárga kamáslis lóden vadászruhámat, fogtam a puskámat, és óvatosan elindultam.
A folyosón senki. De mikor kinyitottam az udvarra, egy asszony állt előttem, fehér ruhában, hajában és kezében sok-sok virággal. Meg voltam csípve. Bemutattam magamat.
– Csak nem akar elszökni?
– Olyanformán.
– És miért?
– Tegnap estéli különös beköszöntésem...
Az asszony csodálkozó szemmel nézett rám.
– Mi van abban? Az uram kimagyarázta, hogy nagyon rosszul lett a vadászaton...
(Bravó, hisz ez egy szellemes ember és derék fiú.)
– Azt mondta, hogy fejgörcsei vannak...
– Igen, ez nekem rendes nyavalyám. Néha annyira elővesz, hogy az eszméletemet is elveszítem.
– Igen, tegnap is eszméletén kívül volt, mikor hozták.
(Nekem mondja?)
– Hát most csak tegye le a puskáját, mert pompás ebédet készítettem.
– Óh, nagyon szívesen itt maradok...
– Lesz káposztaleves.
Gyanakodva néztem az asszonyra.
– Nagyon jó a – fejgörcs ellen.
S az asszony hamis nevetéssel nézett a szemem közé. Én is őszintén, leplezetlenül visszanevettem. Ettől a perctől kezdve jó barátok voltunk. Őnagysága nagyon jól tudta, hogy engem borközi állapotban (de genere: sárga föld) hoztak ide.
Néhány perc múltával megtudtam, hogy pesti lány volt, aki itt nyaralt a vidéken, s így ismerkedett meg a szadai ispánnal, akihez hozzá is ment feleségül.
– Nem kívánkozik Budapestre?
– Még nem. Hisz csak hároméves asszony vagyok. Aztán olyan kényelemben élek, aminőt Budapesten legföljebb egy miniszteri osztálytanácsos tudna nekem biztosítani. Fizetés nem sok, de lótartás, tehéntartás, nagy kert, föld, percent a jövedelemből.
– De télen, mikor korán sötétedik.
– Akkor gondolok a pesti életemre... Meséljen valamit Budapestről.
Hát meséltem neki egy csomó ostobaságot, miközben néztem. Legföljebb huszonegy éves lehetett. Arca fehér, szempillái hosszúak, orcáin két édes kis gödör. Éreztem, hogy a szívem fölmelegszik, amint vele beszélek.
– Nem szoktak bejönni a fürdőre?
– De igen, minden szombaton este bent vacsorálunk.
– Hisz közel is vagyunk.
– Kocsiúton nagy kerülő, de gyalog, ezen a hegyen, amelyik idelátszik, alig egy félóra.
(Ezt megjegyeztem magamnak.)
Ekkor jött haza az ura, ismeretlen jó barátom, aki az este hazahozott. Tudja az isten, hogy, hogy nem, ettől kezdve nem tudtam az asszonnyal oly intim beszélgetni. Ebéd előtt bementem a szobába, még egyszer felkötöttem a bajuszomat, lesimítottam a hajamat, lekeféltem a ruhámat, s úgy jelentem meg az ebédlőben.
A káposztaleves, a paprikás csirke és juhtúrós galuska egyaránt kitűnő volt, a férj is tűrhető, rendes, jóízű ember, aki nagyon örült, hogy a házánál ebédelek. Ebéd után megmutatta az egész háza táját, aztán elbúcsúztam az asszonytól, kimentünk a csépléshez, és onnan hazaküldött kocsin.
Az erdőben egy fordulónál az asszonyt pillantottam meg. Persze a kocsit rögtön megállítottam.
– A virágait ottfelejtette.
S egy csomó szép virágot adott át. Megcsókoltam a virágot, s azután az asszony kezét.
– Hová megy?
– Minden délután föl szoktam sétálni a gyugyi tetőre, honnan az egész Balatont látni.
– Hánykor?
– Négykor már ott vagyok. Maguktól, a fürdőből az csak húsz perc.
És rám nézett. Meghajtottam magamat, fölszálltam a kocsira, s elhajtattam.
De másnap délután már fél négykor a gyugyi tetőn voltam.
Gyönyörű onnan a kilátás. Előttünk a nyárutói nap hevében sugárzó Balaton, s túl rajta a remek zalai hegyek. Messze, balra a távol átlátszó párafátyolából kiemelkedő koporsó alakú Badacsony, szembe velünk a tihanyi félsziget, messze jobbra a fehér, meszes, magas kenesei partok.
Lomhán haladt egy-egy fehér vitorlás jacht a vízen, mint egy fáradt, beteg albatrosz.
Az asszony már ott ült egy fa alatt, s elmerengve nézett maga elé. Melléje ültem. Egész úton föltettem magamban, hogy kurizálni fogok neki életre-halálra, s épp ennek a nagy nekikészülődésnek köszönhetem, hogy sokkal hallgatagabb voltam, mint rendesen.
Az asszony úgy oldalvást rám nézett, s megszólalt:
– Talán megint fejgörcse van?
Elnevettük magunkat. A jég meg volt törve, csevegtünk. Ostobaságokat fecsegtünk, de mit is fecseghettünk volna mást, mikor lelkünk nemesebb része a természetnek alattunk elterülő csodáiba volt elmerülve.
Másnap előadtam neki egy színdarabot, mely az elmúlt évadnak egyik legérdekesebb estéje volt. Előadás közben megfogtam a kezét, s valami négyszer megcsókoltam.
Az asszony egyszerre csak összerázkódott, elpirult, fölugrott és otthagyott.
Harmadnap nem jött el, de negyednap ismét ott volt.
– Talán zavarom?
– Nem.
Ezt nagyon halkan mondta. De nem ült le. Háttal rendes fájának támaszkodott, s tekintetét végigjáratta a szemhatáron.
– Vihar lesz.
A társalgás megakadt.
– Nem engedi, hogy a kezét megcsókoljam?
– Majd ha elmegyek.
Tíz percig beszéltünk lassan, vontatottan, s nem vettük észre, zúg, s már felhős az ég. Ezúttal nem a külsőségekkel, hanem belső világunkkal voltunk elfoglalva.
– Sarolta, Sarolta, hol vagy? – kiáltott egy hang az erdőből.
– A férjem.
Kedvem lett volna hirtelen a bokrok közé kúszni. De az nevetségesnek tetszett.
A férj kibukkant, két esernyővel és egy esőköpönyeggel. Mikor engem meglátott, mintha meghökkent volna.
– Szervusz – mondám nyugodtan.
– Szervusz – felelt ő.
Valami mesét akartam neki mondani, hogy hogyan találkoztam itt véletlenül őnagyságával, de szégyelltem az asszony előtt hazudni, mert azt hihette volna, hogy valami veszedelemből akarok kimászni.  Hát hallgattam.
A férj föladta az esőköpenyeget az asszonyra, átadta neki az egyik esernyőt, aztán felém fordult, szólt:
– Szervusz.
– Szervusz. Kezét csókolom.
Az asszony lopva egy pillantást vetett rám, aztán eltűntek az erdőben. Nem tudom, mennyi ideig néztem utánuk, de mikor észre tértem, dörgött az ég, s a záporeső folyt rajtam végig.
Másnap épp azon tűnődtem, hogy fölmenjek-e a gyugyi csúcsra, mikor egy szadai gyalogbéres állított be hozzám az ispánnak következő levelével:
 

Tisztelt barátom!
Örömmel vettem tudomásul, hogy nőm iránt benső vonzalommal viseltetel. Még nagyobb örömmel vettem észre, hogy nőm viszonozza érzelmeidet. Intézzük el az ügyet barátságosan. Én régóta válni készülök nőmtől, ő pesti lány, szereti a puccot, zajos életet, Szadán unja magát, s örökös szemrehányásaival, szekatúráival életemet pokollá teszi. Én tehát hazaküldöm őt feltűnés nélkül szüleihez, Budapestre, beadom egyúttal a válókeresetet, s ti egy fél év múlva minden botrány nélkül egymáséi lehettek...
 

Hisz ez egy hallatlan ember! Nyári kurizálásból házasság? Én szabadítsam meg egy kellemetlen asszonytól? Csak az kéne még, hogy így varrjanak a nyakamba egy megunt asszonyt. Ez az ember óriási szamárnak tarthat engem. Leültem, és a következő levelet írtam vissza:
 

Tisztelt barátom!
Engedd meg, te egyszerűen megőrültél. Én nem vagyok szerelmes őnagyságába, és őnagysága nem szerelmes belém. Téged valaki bolonddá tett. Ha én minden asszonyt oltárhoz vezetnék, akivel valaha a Balaton szépségeit együtt csodáltuk, akkor a feleségek száma tekintetében ötven fórt adhatnék a török császárnak. Ha boldogtalan vagy, nagyon sajnállak, de én nem segíthetek rajta...
Egy hét múlva a posta egy képes levelezőlapot hozott. Nem volt más rajta, mint egy óriási szamárfej, és alá írva: küldi a szadai ispánné.
Tanulság: Csak akkor udvaroljon az ember egy asszonynak, ha biztosan tudja, hogy több esze van (az udvarlónak), mint a férjnek.