Félek az ünneptől

Óriás kezébe való

Az első szavak egyformák, 
később már csak hasonlítanak. 
Mondhatja-e bárki, hogy nyugodtan
bízzuk rájuk magunkat?  

Elvégre mozgó jelzőtüzek vagyunk,
odaföntről elképzelhetetlenül szép rajzolat,
szívünk óriás kezébe való ökölkő,
be lehet törni vele kaput, falat.

A kétely-ösvényt jól benőtte a hit 
ezerjófüve. Simogatja a talpat és a lelket.      
A fiam kéri, hogy meséljem el megint
a végtelen történetet. Vajon megérem,
hogy a dédunokám is ugyanezt kérje tőlem?

Nem marad más

Félek az ünneptől, nem 
mostam elég aranyat éjszaka. 
Álmomban gyújtogatók és felforgatók
vettek körül, és majdnem én is öltem.
Valahogy sikerült elkerülnöm, hogy 
gyilkos legyek, szóljanak hát 
dobok és trombiták értem, ki
magában beszélő hamu vagyok, 
mondataim szürkén lebegnek.
Aztán, ha szétszéleszt a szél, és
rohan velem egyszerre száz irányba,
mondataimból nem marad más,
csak pontok, kérdő- és felkiáltójelek.  

Ha megszólalna egy kórus

Milyen lehet most Nakonxipánban?
Testvérvárosa lett már Ojmjakon?
A fesztiválok itt is, ott is elmaradnak,
egymás után következik sok nulladik nap.

Minden hó alatt, minden alszik, 
de sarjadásról álmodik a mag.
És a magról vajon ki álmodik? 
Talán csak én, aki írok róla, míg 
a kávéház ablakán át nézek ki a térre, 
ahol padok, szökőkút és lovasszobor. 

Talán lehetne élni itt, megszervezni 
egy flash mobot, hátha segítene rajtunk, 
ha megszólalna egy kórus, amely mi
magunk vagyunk, és énekünktől 
megduzzadnának a vitorlák,
kötelüket megfeszítenék a hajók.